Mily szilárd az alapja
Megerősíthetjük a hitünk alapjait, az igazságról szóló bizonyságunkat, hogy ne botladozzunk, ne valljunk kudarcot.
Kedves testvéreim, azok, akiket látok, és azok is, akik világszerte gyűltetek össze, hitetekért és imáitokért könyörgök, miközben megpróbálok eleget tenni annak a feladatnak és megtiszteltetésnek, hogy hozzátok szóljak.
1959-ben, nem sokkal azután, hogy megkezdtem a Kanada Misszió elnökeként a szolgálatomat Kanadában, az Ontario állambeli Torontóban, találkoztam N. Eldon Tannerrel, egy kiváló kanadaival, akit néhány hónappal később elhívtak a Tizenkét Apostol segítőjének, majd a Tizenkettek Kvórumába, később pedig tanácsosnak az egyház négy elnöke mellé.
Amikor találkoztam vele, Tanner elnök volt a hatalmas Transzkanada Olajvezeték Kft. elnöke, valamint a Canada Calgary Cövek elnöke. A feddhetetlenség mintaképeként ismerték őt Kanadában. Az első gyűlés alatt megbeszéltük többek között a hideg kanadai teleket, amikor viharok tombolnak, a hőmérséklet hetekig fagypont alatt marad, és amikor a jeges szelek tovább csökkentik az így is alacsony hőmérsékletet. Megkérdeztem Tanner elnököt, hogy Nyugat-Kanadában a hideg telek ellenére hogyan tudnak az utak és az autópályák épek maradni, nincsenek rajtuk repedések és kátyúk, amíg más területeken, ahol a tél nem ilyen hideg és zord, az útburkolat tele van repedésekkel, törésekkel és kátyúkkal.
Azt felelte: „A válasz az útburkolat alapjának mélységében rejlik. Ahhoz, hogy erősek és épek maradjanak, fontos, hogy az alap rétegei nagyon mélyre kerüljenek. Amikor az alap nem elég mély, a burkolat nem tud ellenállni a szélsőséges időjárásnak.”
Az idők során gyakran eszembe jutott ez a beszélgetés, valamint Tanner elnök magyarázata, mivel rájöttem, hogy a szavai miként vonatkoznak az életünkre. Világosan megfogalmazva, ha nem rendelkezünk a hit mély alapjával és az igazság szilárd bizonyságával, akkor nehezen fogjuk elviselni a csapások kíméletlen viharait és jeges szeleit, melyekkel elkerülhetetlenül találkozni fogunk mindannyian.
A halandóság olyan vizsgaidőszak, amikor be kell bizonyítanunk, hogy érdemesek vagyunk arra, hogy visszatérhessünk Mennyei Atyánkhoz. Ahhoz, hogy megpróbáljanak minket, kihívásokkal és nehézségekkel kell szembenéznünk. Ezek összetörhetnek minket, a lelkünk felszíne megrepedhet és összeomolhat, de csak akkor, ha a hitünk alapjai és az igazságról szóló bizonyságunk nincs elég mélyen belénk ágyazva.
Mások hitére és bizonyságára csak egy bizonyos ideig tudunk támaszkodni. Végül rendelkeznünk kell saját erős és mélyre fektetett alappal, ellenkező esetben nem leszünk képesek ellenállni az élet viharainak, amelyek el fognak jönni. Az ilyen viharok különböző formákban jöhetnek. Lehet, hogy a szomorúsággal és a szívfájdalommal egy makacs gyermek miatt kell majd szembenéznünk, aki úgy dönt, hogy letér az örök igazság felé vezető ösvényről, és inkább a hibák és a csalódások csúszós lejtőin folytatja utazását. Betegség sújthat minket vagy valakit a szeretteink közül, szenvedést és néha halált hozva. Balestek hagyhatják maguk után az emlékezés kegyetlen nyomait, vagy olthatnak ki életeket. A halál eljön a remegő lábon járó idősekhez. Hallják hívását azok is, akik alig érték el az élet utazásának felét, és gyakran némítja el a kisgyermekek nevetését.
Időnként úgy tűnik, nincs fény az alagút végén, nincs hajnal, ami megtöri majd az éjszaka sötétjét. Úgy érezzük, hogy körülvesz minket a megtört szívekből fakadó fájdalom, az összetört álmok okozta csalódás, és az elveszett remények miatti kétségbeesés. Ezt mondván csatlakozunk mi is a bibliai esdekléshez: „Nincsen-é balzsamolaj Gileádban?” (Jeremiás 8:22) Hajlamosak vagyunk a saját személyes csapásainkat a pesszimizmus torz üvegén keresztül szemlélni. Elhagyatottnak, vérző szívűnek és magányosnak érezzük magunkat.
Hogyan tudunk olyan erős alapot építeni, hogy ellen tudjunk állni az életben bekövetkező efféle változásoknak? Hogyan őrizhetjük meg a megkívánt hitet és bizonyságot, hogy megtapasztalhassuk a hithűeknek ígért örömet? Ehhez állandó, állhatatos erőfeszítésekre van szükség. Sokan részesültünk már olyan erős sugalmazásban az életünkben, amely könnyeket csalt a szemünkbe, és arra az elhatározásra jutatott minket, hogy örökre hithűek maradunk. Hallottam embereket így nyilatkozni: „Ha mindig velem lehetnének ezek az érzések, soha nem lenne problémám azzal, hogy megtegyem azt, amit kell.” Az ilyen érzések azonban mulandóak. E konferenciai ülések alatt érzett sugalmazások elhalványodhatnak és erejüket veszthetik, amikor eljön a hétfő és vele a munka, az iskola, az otthonunk és a családunk vezetésének megszokott napirendje. Ezek könnyen eltéríthetik a gondolatainkat a szent dolgokról a világi dolgok felé, a felemelő dolgokról – ha hagyjuk – azon dolgok felé, amelyek csorbítják a bizonyságunkat, az erős alapunkat.
Természetesen nem olyan világban élünk, ahol csak lelki élmények érnek minket, de megerősíthetjük a hitünk alapjait, az igazságról szóló bizonyságunkat, hogy ne botladozzunk, ne valljunk kudarcot. Hogyan tudjuk – tehetnétek fel a kérdést – a leghatékonyabban megszerezni és megőrizni a szükséges alapot, hogy lelkileg túléljük azt a világot, amelyben élünk?
Hadd ajánljak három irányvonalat, amelyek segítségünkre lesznek a keresésünk során.
Az első: erősítsétek meg az alapot az imán keresztül. „Az ima a lélek hő vágya, legyen titkos vagy nyílt” („Prayer Is the Soul’s Sincere Desire”, Hymns, 145. sz.).
Miközben imádkozunk, valóban beszélgessünk Mennyei Atyánkkal. Imáink könnyen válhatnak ismétlődővé, olyan szavakká, amelyek mögött kevés gondolat van, vagy egyáltalán nincs semmilyen. Amikor emlékezetben tartjuk, hogy mindannyian Isten szó szerinti fiai vagy leányai vagyunk, nem fogjuk nehéznek találni, hogy imában közeledjünk Hozzá. Ő ismer minket; Ő szeret minket, és azt akarja, ami számunkra a legjobb. Őszintén és jelentőségteljesen imádkozzunk, mondjunk köszönetet, és kérjük azokat a dolgokat, amelyekre úgy érezzük, szükségünk van! Figyeljünk a válaszaira, hogy felismerjük azokat, amikor jönnek! Amennyiben így teszünk, erősek és áldottak leszünk. Megismerjük Őt és az életünkre vonatkozó vágyait. Hitünk alapjai megerősödnek azáltal, hogy ismerjük Őt és bízunk az akaratában. Ha bármelyikünk késlekedett hallgatni a tanácsra, mely szerint mindig imádkoznunk kell, ennél az óránál nincs alkalmasabb, hogy ezt elkezdjük. William Cowper kijelentette: „Sátán reszket, amikor látja, hogy a leggyengébb szent a térdein áll” (William Neil, szerk., Concise Dictionary of Religious Quotations [1974], 144. o.).
Ne hanyagoljuk el a családi imáinkat! Ez nagyon hatásos a bűn megelőzésére, ennélfogva ez az öröm és a boldogság leghatékonyabb forrása. Igaz a régi mondás: „Az a család, amelyik együtt imádkozik, együtt is marad.” Ha imádkozásból példát mutatunk gyermekeinknek, azzal segítünk nekik elkezdeni lefektetni a saját hitük és bizonyságuk mély alapjait, amelyre egész életükön át szükségük lesz.
A második irányvonal: Tanulmányozzuk a szentírásokat és „gondolkodj[unk] arról éjjel és nappal”, tanácsolta az Úr Józsué könyvében (1:8).
2005-ben sok százezer utolsó napi szent fogadta el Gordon B. Hinckley elnök felkérését, hogy olvassák el a Mormon könyvét az év végéig. Szerintem 2005 decemberében rekord mennyiségű időt szántunk arra, hogy a kihívásnak időben eleget tudjunk tenni. Áldásokban részesültünk, amikor elvégeztük a feladatot; a bizonyságunk megerősödött, a tudásunk növekedett. Arra biztatom mindannyiunkat, hogy továbbra is olvassuk és tanulmányozzuk a szentírásokat, hogy megértsük azokat, és életünkben alkalmazzuk a bennük talált leckéket. Idézem James Phinney Baxter költő szavait:
Aki csak tanul és tanul, de sohasem tud,
Az olyan, mint aki szánt és szánt, de a vetésig el nem jut.
(„The Baxter Collection”, Baxter Memorial Library, Gorham, Maine)
A napi szentírás-tanulmányozásra fordított idő kétség kívül meg fogja erősíteni a hitünk és az igazságról szóló bizonyságunk alapjait.
Emlékezzetek velem vissza arra az örömre, melyet Alma tapasztalt, amikor találkozott Móziás fiaival útban a Gedeon földjétől délre található Manti földjére. Alma már rég nem találkozott velük, és nagy öröm töltötte el, amikor felfedezte, hogy „még mindig testvérei voltak az Úrban; igen, és megerősödtek az igazság ismeretében, mert jó felfogású emberek voltak és szorgalmasan kutatták a szentírásokat, hogy Isten szavát megismerjék” (lásd Alma 17:1–2).
Mi is ismerjük meg Isten szavát, és éljünk azzal összhangban!
A harmadik irányvonalam, amely a hit és a bizonyság erős alapjához vezet, a szolgálattal kapcsolatos.
Az egyik reggel, amikor az iroda felé vezettem, elmentem egy mosoda mellett, amelynek egy tábla állt a kirakatában. Ez volt ráírva: „A szolgálat számít igazán.” A tábla üzenete nem ment ki a fejemből. Hirtelen rájöttem, miért. Tényleg a szolgálat számít igazán – az Úr szolgálata.
A Mormon könyvében olvashatunk a nemes Benjámin királyról. Egy inspirált vezető valódi alázatával fejezte ki azt a vágyát, hogy szolgálhassa népét és az igazlelkűség ösvényén tudja vezetni őket. Azután kijelentette nekik:
„Mert azt mondtam nektek, hogy napjaimat a ti szolgálatotokban töltöttem, azzal nem dicsekedni szeretnék, mert én is csak Isten szolgálatában voltam.
És íme, azért mondom el nektek ezeket a dolgokat, hogy bölcsességet tanulhassatok; hogy megtanulhassátok, hogy amikor embertársaitok szolgálatában vagytok, akkor is csak Istenetek szolgálatában vagytok” (Móziás 2:16–17).
Ez az a szolgálat, ami igazán számít, az a szolgálat, amire mindannyiunkat elhívtak: az Úr Jézus Krisztus szolgálata.
Az életetek ösvényén észre fogjátok venni, hogy nem ti vagytok az egyedüli utazók. Vannak mások is, akiknek szükségük van a segítségetekre. Lábakat kell erősíteni, kezeket kell megragadni, elméket kell bátorítani, szíveket kell ösztönözni, és lelkeket kell menteni.
Tizenhárom évvel ezelőtt abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy megáldhattam egy gyönyörű 12 éves fiatal hölgyet, Jami Palmert. Akkor állapították meg, hogy rákos, és nagyon meg volt rémülve. Később átesett egy műtéten és egy fájdalmas kemoterápiás kezelésen. Jami ma egy derűs és gyönyörű 26 éves nő, akinek nincs rák a szervezetében, és aki sok mindent elért már az életében. Nemrég mesélte, hogy a legsötétebb órájában, amikor a jövő teljesen reménytelennek tűnt, akkor tudta meg, hogy azt a lábát, amelyikben a rákos daganat volt, többször kell megműteni. A Fiatal Nők osztályával régóta tervezett kirándulása a Timpanogos barlangokhoz – 70 kilométernyire Salt Lake Citytől délre a Wasatch-hegységben –, úgy vélte, már szóba sem jöhet. Jami elmondta a barátainak, hogy nélküle kell elmenniük a kirándulásra. Biztos vagyok abban, hogy elcsuklott a hangja és szíve teli volt csalódottsággal. A többi fiatal nő azonban határozottan kijelentette: „Nem, Jami, te is jössz velünk!”
„De én nem tudok járni” – felelte szomorúan.
„Akkor, Jami, felcipelünk a csúcsra!” És így is történt.
Ma már csak emlék ez a kirándulás, valójában azonban sokkal több annál. James Barrie, egy skót költő, ezt írta: „Isten azért adott nekünk emlékeket, hogy életünk decemberében is nyíljanak júniusi rózsák” (idézve: James Barrie, Laurence J. Peter, szerk., Peter’s Quotations: Ideas for Our Time [1977], 335. o.). Egyik rendkívüli fiatal nő sem fogja elfelejteni azt az emlékezetes napot, amikor egy szerető Mennyei Atya jóváhagyóan mosolyogva lenézett, és nagyon elégedett volt.
Miközben ügyének hívéül szegődünk, hív minket, hogy közeledjünk Hozzá, és akkor érezhetjük a Lelkét az életünkben.
Miközben szilárd alapokra helyezzük az életünket, emlékezzünk az Ő becses ígéretére:
Ne félj, veled vagyok, ó, ne csüggedj el,
Mert Istened vagyok, és nem hagylak el!
Megerősítlek téged és megsegítelek,
Mindenható kezem téged felemel.
(„How Firm a Foundation”, Hymns, 85. sz.)
Legyünk mindannyian érdemesek ezekre az áldásokra, ezért imádkozom alázatosan a mi Szabadítónk, Jézus Krisztus nevében, ámen.