Ismét próféták jöttek az országba
Nem mindennapi dolog, hogy az egyház próféciát, látnokságot és kinyilatkoztatást jelent ki a világnak, ám mi mégis kijelentjük ezeket.
Nem sokkal azután, hogy az egyik barátunk, Carolyn Rasmus, csatlakozott a Brigham Young Egyetem tantestületéhez, néhány új kollégája meghívta őt, hogy szombaton menjen el velük kirándulni a Provo melletti hegyekbe. Carolyn nem volt Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza tagja, de úgy érezte, hogy a társai felettébb szívesen látják őt köreikben. Lelkesen ment el velük hegyet mászni.
Ahogyan a nap folyamatosan emelkedett, úgy jutottak egyre feljebb a túrázók is a hegyoldalon. Majd, ahogy az idő tíz óra felé közeledett, a csoport tagjai olyan helyeket kezdtek keresni, ahová leülhetnek. „Ez csodálatos – gondolta Carolyn. – Honnan tudták, hogy pihenésre van szükségem?”– majd ő is keresett magának egy kényelmes helyet, ahol kinyújtózhatott. Úgy tűnt azonban, hogy a többiek túl komolyan veszik ezt a bizonyos pihenőt, néhányan ceruzát és jegyzetfüzetet vettek elő, miközben az egyikük elszántan próbált beállítani egy tranzisztoros rádiót.
Ami ezután történt, örökre megváltoztatta az életét. Egyik barátja így szólt: „Carolyn, valamit el kell magyaráznunk. Ma van október első szombatja, és számunkra ez nem csak azért fontos, mert kellemes az idő és színes az őszi avar, hanem azért is, mert most van az egyház általános konferenciája. Mi, utolsó napi szentek, bárhol is legyünk és bármit is csináljunk éppen, ilyenkor megállunk és figyelünk. Úgyhogy most néhány órán át itt fogunk ülni a tölgyek és a fenyők társaságában, letekintünk a völgyre, és hallgatjuk Isten prófétáit.”
„Néhány órán át!? – gondolta Carolyn. – Azt sem tudtam, hogy élnek még Istennek prófétái, azt meg főleg nem, hogy ez megér két teljes órát!” Azt pedig végképp nem tudta, hogy délután kettő órakor újra meg fognak állni, újabb két órára, majd pedig arra buzdítják, hogy másnap ő is hangolódjon rá az állomásra még négy órára.
Nos, a többi már történelem. Egy bőrkötésű szentírással, melyet a tanítványaitól kapott ajándékba, az általa látogatni kezdett UNSZ egyházközségben található barátok és családok szeretetével, és olyan lelki élmények hatására, amilyeneket szeretnénk, hogy mindenki, aki az evangélium világossága felé veszi az irányt, szerezzen magának, Carolyn megkeresztelkedett és az egyház tagjává konfirmálták. A többi – ahogy mondani szokták – már történelem. Aznap az „Y” hegy tetején ülve, az általános konferenciával való első találkozása alkalmával Rasmus nőtestvér szemtanúja volt annak, hogyan teljesedik be saját életében Ésaiás prófétai meghívása: „Jertek menjünk fel az Úr hegyére, Jákób Istenének házához, hogy megtanítson minket az Ő útaira, és mi járjunk az Ő ösvényein, mert tanítás Sionból jő, és Jeruzsálemből az Úrnak beszéde”1.
Egy újabb csodálatos általános konferencia végéhez közeledünk. Abban az áldásban volt részünk, hogy üzeneteket hallhattunk a vezetőinktől, többek között és különösen Gordon B. Hinckley elnöktől, attól az embertől, akit Isten földi szószólójaként, a mi élő prófétánkként, látnokunkként és kinyilatkoztatónkként támogatunk. Ahogyan a próféták a különböző adományozási korszakokban tették Ádámtól egészen napjainkig, Hinckley elnök képletesen szólva összegyűjtött bennünket Ádám-ondi-Ámán völgye egész világra kiterjedő megfelelőjében, szeretett bennünket, tanított bennünket, és áldását adta ránk.2
Szerintem, nyugodtan állíthatom, hogy valamennyi férfi- és nőtestvér imája, melyeket e hétvégén értünk mondtak, azért szóltak, hogy az általános konferencia legalább olyan felemelő, és ha szükséges, sorsdöntő legyen mindannyiunk számára, mint amilyen Rasmus nőtestvér és számtalan más olyan ember számára volt, aki félévente válaszol az UNSZ himnuszunk szavaira: „Jöjj, hallgassuk a prófétát, halljuk Isten szavát!”3
Saját bizonyságom, valamint az általános konferencia üzenetei és jelentősége iránti hálám kifejezéseként, hadd emlékeztesselek benneteket három olyan dologra, melyet e félévente megtartott összejövetelek kijelentenek az egész világ számára.
Először is lelkesen és világosan kijelentik, hogy ismét van egy élő próféta a földön, aki az Úr nevében szól. És mily nagy szükségünk van az útmutatására! Viharos és nehéz időket élünk. Világszerte háborúkat, itthon pedig aggodalmat látunk. Körös-körül szomszédaink személyes szívfájdalmat és családi bánatot élnek át. Emberek tömegei néznek szembe félelemmel és a problémák számtalan formájával. Ez arra emlékeztet minket, hogy amikor Lehi, az élet fájáról szóló látomásában sötét köd burkolta be az utazókat, akkor az minden jelenlévőt beburkolt: az igazlelkűt és a becstelent, a fiatalt és az idősebbet, az új megtértet és a tapasztalt egyháztagot egyaránt. E példázatban mindannyian ellenállásba és nehézségbe ütköznek, és csupán a vasrúd – Isten kijelentett szava – vezetheti őket át biztonságban. Mindannyiunknak szüksége van a rúdra! Mindannyiunknak szüksége van az igére! Senki sincs biztonságban nélküle, mert annak hiányában bárki „tiltott ösvényekre [térhet], és elvesz[het]”4 – ahogy a feljegyzés mondja. Milyen hálásak vagyunk, hogy ezen a konferencián az elmúlt két napban hallhattuk Isten hangját, és érezhettük ama vasrúd erejét.
Az elmúlt években nem gyakran, de időnként néhány forrás arról számolt be, hogy a Fivérek kijelentései nem időszerűek, nem ismerik a problémákat, hogy némely irányelvük és szokásuk idejemúlt, nem vonatkoztatható a korunkra.
Legkisebbként azok közül, akiket támogattatok, hogy első kézből tanúsítsuk eme egyház útmutatását, teljes lelkemből mondom, hogy sem a személyes, sem pedig a hivatásos életemben soha nem láttam még egyetlen olyan csoportot sem, akik ennyire időszerűek lennének, akik ennyire mélyen ismernék a mai problémákat, akik oly alaposan megvizsgálnák a múltat, s oly nyitottak lennének az új dolgokra, és oly gondosan, átgondoltan és imádságos lelkülettel mérlegelnének mindent ezek közül. Bizonyságomat teszem arról, hogy e férfiak és nők testülete jobban érti az erkölcsi és társadalmi problémákat, mint bármely más, általam ismert, hasonló törekvésű szakértőcsoport bárhol a világon. Személyes tanúságomat teszem arról, hogy mennyire jók ők, milyen keményen dolgoznak, és milyen alázatosan élnek. Nem mindennapi dolog, hogy az egyház próféciát, látnokságot és kinyilatkoztatást jelent ki a világnak, ám mi mégis kijelentjük ezeket. Egy sötét világban ragyogó, igaz világosság ez, és fénye e gyűlésekből ered.
Másodszor, mindegyik konferencia cselekedetre szólít, nem csupán a saját életünkben, hanem a körülöttünk lévő emberekében is, azokéban, akik a saját családunkhoz és hitünkhöz tartoznak, és azokéban is, akik nem. Ma reggel Hinckley elnök megindítóan emlékeztetett minket arra, hogy ez a 150. évfordulója azoknak a kézikocsis társaságoknak, akik – miközben az emberek az 1856. évi októberi konferenciára gyülekezetek a Sóstó-völgyben – az utolsó fagyos mérföldeket tették meg Nebraskában, nem sokkal azelőtt, hogy beragadtak volna az áthághatatlan hóba a hegyvidékes Wyoming államban. Felidézte Brigham Young elnök, a szentekhez intézett, inspiráló általános konferenciai beszédét: „Menjetek, és hozzátok ide azokat az embereket, akik kinn vannak a síkságban!”5
Ahogyan az 1856. évi októberi általános konferencia témája az volt, hogy mentsék meg a rászorulókat, úgy szintén ez az üzenete ennek a konferenciának, és az utolsó konferenciának, és a következő tavasszal megrendezésre kerülő konferenciának is. Talán nem kell hóviharral és fagyott földbe történő temetésekkel szembenéznünk ezen a konferencián, de attól még vannak rászorulók odakinn: a szegények és megfáradtak, a csüggedtek és a kedvüket vesztettek, azok, akik „tiltott utakra [tévedtek]”, ahogyan már korábban említettük, és még sokan, akik „azért vannak távol az igazságtól, mert nem tudják, hogy találjanak rá”6. Mindannyian odakinn vannak lankadt térdekkel, lecsüggesztett kezekkel7, és rossz időjárási viszonyok között. Csupán azok tudják megmenteni őket, akiknek több van, akik többet tudnak, és akik többet tudnak segíteni. Ne aggodalmaskodjatok azon, hogy hol vannak ezek az emberek. Mindenhol ott vannak, a jobbotokon és a balotokon, a szomszédságotokban és a munkahelyeteken, e világ minden közösségében, megyéjében és nemzetében. Fogjátok a csapatotokat és a szekereteket; pakoljátok meg a szeretetetekkel, a bizonyságotokkal és egy zsák lelki liszttel! Az Úr el fog vezetni benneteket a rászorulókhoz, amennyiben magatokhoz ölelitek Jézus Krisztus evangéliumát, melyet ezen a konferencián tanítottak nektek. Tárjátok ki szíveteket, és nyújtsátok ki karotokat azok felé, akik a Martin’s Cove és a Devil’s Gate 21. századi megfelelőjének fogságába estek. Ha ezt megtesszük, tiszteletben tartjuk a Mester által többször elismételt könyörgést, melyet az elveszett juh, az elveszett drakhma és az elveszett lelkek érdekében mondott.8
Végül, az egyház általános konferenciája kijelenti az egész világ számára, hogy Jézus a Krisztus, hogy Ő és az Ő Atyja, mindannyiunk Istene és Atyja, megjelentek az ifjú Joseph Smith prófétának egy ősi ígéret beteljesítéseként, mely szerint a feltámadott Názáreti Jézus ismét visszaállítja az egyházát a földre, és „akképen jő el [újra], a miképen [a júdeai szentek] láttá[k] őt felmenni a mennybe”9. Minden más konferenciához hasonlóan ez a konferencia is kijelenti, hogy Ő leereszkedett, hogy szegénységben és alázattal jöjjön le a földre, hogy bánattal és elutasítással, csalódottsággal és halállal nézzen szembe annak érdekében, hogy mi megszabaduljunk ettől a sorstól, miközben az örökkévalóság kibontakozik számunkra, mely szerint „az ő sebeivel gyógyulánk meg”10. Ez a konferencia minden nemzetnek, nemzetségnek, nyelvnek és népnek kijelenti a szerető Messiás azon ígéretét, hogy „örökkévaló az ő kegyelme”11.
Mindannyian, akik úgy gondoljátok, hogy elvesztetek vagy remény nélkül vagytok, vagy akik úgy gondoljátok, hogy túl sokáig tettetek túl sok, túl rossz dolgot, mindannyian, akik aggódtok, hogy elakadtatok valahol az élet fagyos síkságain, és tönkrement a kézikocsitok az út során, ez a konferencia Jehova lankadatlan szavait kiáltja felétek: „keze[m] még felemelve van”12. „Kinyújtom majd feléjük a karomat – mondta –, [és még ha] meg [is] fognak tagadni engem; mégis, irgalmas leszek hozzájuk… , ha bűnbánatot tartanak és hozzám jönnek; mert karom egész nap ki van nyújtva, mondja a Seregek Úristene.”13 Irgalma örökkévaló, karja pedig még mindig ki van nyújtva. Krisztus tiszta szeretete az Övé, az a jószívűség, mely soha el nem múlik, az a könyörület, mely még akkor is kitart, amikor minden más erő eltűnik.14
Bizonyságomat teszem e felkaroló, megmentő, irgalmas Jézusról, arról, hogy ez az Ő megváltó egyháza, mely az Ő megváltó szeretetén alapszik, és hogy – ahogyan a Mormon könyvében is kijelentették –, „olyan próféták [jöttek] a nép közé, akiket az Úr küldött [hogy szóljanak]… [Igen] ismét próféták jöttek az országba”15. Tanúságomat teszem, hogy Gordon B. Hinckley elnök minden tekintetben, tetőtől talpig próféta, akinek életét és hangját nagyra értékeljük, és akiért annyit imádkozunk. Most bezárjuk ezt a félévenkénti gyűlést. Mindezen és az összes többi áldásunkért adom személyes köszönetemet eme általános konferenciai időszakban, Jézus Krisztus nevében, ámen.