Tekintsetek Krisztusra, nyújtsátok ki felé karotokat és jöjjetek Őhozzá!
A Messiás kitárja felénk irgalmas karját, mindig készen arra, hogy befogadjon bennünket, amennyiben azt választjuk, hogy Hozzá jövünk.
Minerva Teichert pompás festményén, amely a Krisztus vörös palástban címet kapta, az emberiség Szabadítója ott áll méltóságteljesen, a szegek okozta sebnyomokkal a kezében, karjait kitárva. Gyengédséggel és részvéttel tekint le a nőre, aki igyekszik megérinteni Őt.
Szeretem, amit a Szabadítót megérinteni készülő nő jelképez! Szeretnénk az Úr közelében lenni, hiszen tudjuk, hogy Ő mindannyiunkat szeret, és arra vágyik, hogy szeretetének karjaival örökre átölelhessen minket.1 Az Ő érintése képes meggyógyítani a lelki, az érzelmi és a testi betegségeket. Ő a mi Szószólónk, Példaképünk, Jó Pásztorunk és Megváltónk. Milyen más irányba néznénk, merre nyújtanánk ki kezünket, ki máshoz jöhetnénk, mint Jézus Krisztushoz, aki „hitünk fejedelm[e] és bevégzőj[e]”2.
Kijelentette: „Igen, bizony… ha énhozzám jöttök, örök életetek lesz. Íme, ki van nyújtva felétek irgalmas karom, és aki jön, azt befogadom…”3 Az Ő ígérete nem csak arra buzdít bennünket, hogy kinyújtsuk felé a karunkat, hanem arra is, hogy megtegyük a legfontosabb lépést: jöjjünk Őhozzá!
Ez nagyon motiváló és bátorító tan! A Messiás kitárja felénk irgalmas karját, mindig készen arra, hogy befogadjon bennünket, amennyiben azt választjuk, hogy Hozzá jövünk. Amikor „szív[ünk] minden szándékával”4 valóban Krisztushoz jövünk, szerető érintését a legszemélyesebb módokon fogjuk érezni.
Egy „bizonyos asszony”5 meghozta ezt a döntést, és érezte az Ő érintését. „És egy asszony, ki vérfolyásban volt tizenkét esztendőtől fogva, és bár minden vagyonát az orvosokra költötte, senki meg nem tudta gyógyítani.
Hátulról hozzá járulván, illeté az ő ruhájának peremét; és azonnal elálla vérének folyása.
És monda Jézus: Ki az, a ki engem illete? És mikor mindnyájan tagadták, monda Péter és a kik ő vele valának: Mester, a sokaság nyom és szorongat téged, és azt mondod: Ki az, a ki engem illete?
Jézus pedig monda: Illete engem valaki; mert én észrevettem, hogy erő származék ki tőlem.
Mikor pedig látta az asszony; hogy nem maradt titokban, reszketve előjöve és előtte leesvén, megjelenté néki az egész sokaság előtt, miért illette őt, és hogy azonnal meggyógyult.
És ő monda néki: Bízzál leányom, a te hited megtartott téged; eredj el békességgel!”6
Azt kérdeztem magamtól, mi történhetett volna, ha ez a vérfolyásos asszony nem hitt volna eléggé a Szabadítóban ahhoz, hogy – akármilyen erőfeszítésébe is került – megérintse köntösének peremét. Abban a tömegben, el tudom képzelni, hogy még az is fáradságába került, hogy közel kerülhessen hozzá. Ő mégis kitartott „semmit sem kételkedvén”7.
Ehhez hasonlóan, nekünk is meg kell mutatnunk, hogy az Úrba vetett hitünk eléggé átjárta a szívünket ahhoz, hogy cselekvésre indítson bennünket.
Egy barátnőm elmesélt egy esetet, amikor vigasztalhatatlan volt. Akkora bánat sújtotta egy családi tragédia miatt, hogy egy nap ki sem tudott mozdulni az otthonából. Váratlanul egy segítőegyleti nőtestvér meglátogatta őt, és így szólt: „Az az érzésem támadt, hogy szükséged van rám.” A nőtestvér nem kezdett puhatolózni és részleteket kérdezgetni, hanem inkább a karjaiba zárta a barátnőmet, és megkérdezte: „Szeretnéd, ha elmondanánk egy imát?” Az imájukat követően, a nőtestvér elment. Ez a kedves érintés és érzékeny közeledés sokat segített abban, hogy meggyógyuljon a barátnőm összetört szíve.
Ez a kedves segítőegyleti nőtestvér nemcsak hallgatott a Lélekre, hanem a sugalmazás szerint is cselekedett. Ténylegesen megmutatta, hogy a szabadulás tanában rejlő erő annyira mélyen megérintette őt, hogy ő naponta azon dolgozott, hogy krisztusivá váljon. Tettei híven tükrözték személyes felfogását arról, hogy „a jószívűség soha el nem múlik”8.
Hozzátok, a Segítőegylet hithű nőtestvéreinek millióihoz, akik ehhez az együttérző nőtestvérhez hasonlóan tükrözitek Krisztus örökké tartó szeretetét9, ami a jószívűség, Gordon B. Hinckley elnök így szólt: „Megszámlálhatatlanok e rendkívüli, csodálatos és önzetlen nőtestvérek tettei, akik segítenek a szenvedőknek, akik bekötözik a megsebzettek sebeit, és felvidítják és megvigasztalják a szenvedőket… felemelik azokat, akik elestek, erőt és bátorítást nyújtanak számukra, és felébresztik bennük az akaratot arra, hogy továbblépjenek.”10
Az a bizonyos akarat, hogy továbblépjünk Szabadítónk felé, néha helyszínen történő bűnbánatot igényel. Ez azt jelenti, hogy felismerjük, hogy hibáztunk, vagy nem tettünk meg mindent, amit tudtunk azért, hogy bátorítsunk, vagy segítsünk valakit. Ezek a személyes pályamódosítások – gondolatban, tettekben vagy szóban – mindazok számára szükségesek, akik Krisztushoz szeretnének jönni. Egyéni döntéseinket képviselik azzal kapcsolatban, hogy miként fogjuk megérinteni egymást szó szerint és átvitt értelemben.
Szerető karjainkba zárunk-e másokat, közelebb kerülve ezáltal a Szabadítóhoz? Vagy nem tesszük meg? Begyógyítjuk-e az érzelmi vagy testi sebeket? Vagy mégsem? Szeretetteljesen, nem pedig kritikusan tekintünk-e egymásra? Vagy mégsem? Bocsánatot kérünk-e azért a rosszért, amelyet okoztunk, még akkor is, ha nem volt szándékos? Vagy mégsem? Elvégezzük-e azt a nehéz lelki munkát, hogy megbocsássunk azoknak, akik megsértettek bennünket? Vagy mégsem? Gyorsan kijavítjuk hibáinkat vagy tévedéseinket személyes kapcsolatainkban, amikor felfigyelünk azokra? Vagy mégsem?
Hozzátok hasonlóan, én is tudom, hogy mit jelent megtenni a szükséges pályamódosításokat. Emlékszem, egyszer anélkül, hogy szándékomban lett volna, megbántottam az egyházközségemben egy nőtestvért. Tisztáznom kellett volna ezt az ügyet, de be kell vallanom, hogy a büszkeségem tartott vissza attól, hogy odamenjek, és bocsánatot kérjek tőle. A család, más elkötelezettségek és egyebek miatt, mindig halogattam a bűnbánatomat. Biztos voltam benne, hogy a dolgok majd maguktól helyrejönnek. De nem így volt.
Az éjszaka csendjében, nem egyszer azzal a tiszta felismeréssel ébredtem fel, hogy nem azon az úton járok, amelyen az Úr szeretné. Nem cselekedtem azon hitem szerint, hogy irgalmának karja valóban ki van tárva felém, – amennyiben helyesen cselekszem. Erőért és bátorságért imádkoztam, megalázkodtam, majd elmentem a nőtestvér otthonába, és a bocsánatát kértem. Ez mindkettőnk számára édes és gyógyító élménynek bizonyult.
Néha, egy személyes pályamódosítás azt jelenti csupán, hogy a gyűlések után, ahelyett, hogy azonnal a kijárat felé vennénk lépteinket, inkább átmegyünk a folyosó másik felére, hogy üdvözöljünk egy magányos nőtestvért, akiről tudjuk, hogy sokáig fog beszélni. Gyakran azonban hosszú távú lesz, mint amikor megpróbálunk rendszeresen felülemelkedni azon családtagok sértésein, akik gondatlanul bánnak velünk, miközben mi igyekszünk pozitív kapcsolatokat építeni. Ezek az irányváltoztatások, amelyek a bűnbánat kritikus részét képezik, rendszerint „az igazságnak békességes gyümölcsével”11 fizetnek.
Az igazságnak ama gyümölcsére törekedvén nem csoda, hogy mi is, mint az asszony, aki Minerva Teichert nagyszerű festményén található, vágyódva és imádattal nyújtjuk karunkat a Szabadító felé, mert tudjuk, hogy Ő „az irgalom karját nyújt[ja] ki azok felé, akik belé helyezik a bizalmukat”12. Mivel ez a dicső ígéret igaz, milyen más irányba néznék, merre nyújtanánk ki kezünket, ki máshoz jöhetnénk, mint Jézus Krisztushoz, a Világ Világosságához, Isten bárányához, a mi Messiásunkhoz?
Tudom, hogy „gyógyulással a szárnyaiban emelkedik fel az Igazlelkűség Fia”13, és nem csupán ama vérfolyásos asszonynak, hanem mindannyiunk számára is. Ő vezet, megáld és összegyűjt minket, ha azt választjuk, hogy Őhozzá jövünk. Tegyük hát ezt, életünk minden napján!
Jézus Krisztus nevében, ámen.