Hűen a papsági megbízatásunkhoz
A tettek – nem pedig az álmok – hoznak áldást másokra, adnak nekik útmutatást, és mentik meg a lelkeket.
Néhány héttel ezelőtt az egyházközségünkben egy böjti és bizonyságtételi gyűlésen, figyeltem, hogyan gyűjti össze minden erejét egy kisfiú a hátsó sorban, hogy bizonyságát tegye. Háromszor vagy négyszer felállt, de mindannyiszor visszaült. Végül rá került a sor. Kihúzta magát, bátran odasétált a sorok között az emelvényhez, fellépett a pulpitushoz vezető két lépcsőn, odalépett mögé, kezeit a pulpitusra helyezte, ránézett a gyülekezetre, rájuk mosolygott – majd megfordult, lesétált a lépcsőn, és visszaballagott a sorok között az édesanyjához és az édesapjához. Végignéztem rajtatok ma este ebben a hatalmas konferencia-központban, valamint azokra gondoltam, akik rajtatok kívül még hallgatnak bennünket, és most nagyra értékelném, ha megtehetném ugyanazt, amit az a kisfiú tett.
Fivéreim! Kiváltságnak érzem azt, hogy beszélhetek hozzátok ma este. Sokat gondolkodtam azon, hogy mit mondhatnék nektek ma este. Eszembe jutott az egyik kedvenc szentírásom a Prédikátor könyvéből: „Az Istent féljed, és az ő parancsolatait megtartsad; mert ez az embernek [kötelessége]!” (Prédikátor 12:13) Szeretem és becsben tartom a kötelesség szót.
Az amerikai polgárháború legendás hírű ezredese, Robert E. Lee a következő kijelentést tette: „A kötelesség a legmagasztosabb szó a nyelvünkben… Ennél nem tudunk többet tenni. De soha ne is kívánjunk kevesebbet tenni” (John Bartlett, Familiar Quotations [1968], 620. o.).
Mindannyiunknak vannak kötelességei, melyek kapcsolatban állnak azzal a szent papsággal, amelyet viselünk. Akár az ároni, akár a melkisédeki papságot viseljük, sokat várnak el mindannyiunktól. Az Úr maga foglalta össze a felelősségeinket, amikor a papságról szóló kinyilatkoztatásban erre buzdított: „Most tehát minden ember tanulja meg a kötelességét, és tevékenykedjen abban a hivatalban, amelyre kijelöltetett, teljes szorgalommal” (T&Sz 107:99).
Teljes szívemből és lelkemből remélem, hogy minden fiatal férfi, aki megkapja a papságot, tisztelni fogja azt, és hű marad ahhoz a bizalomhoz, melyet akkor adnak át nekik, amikor rájuk ruházzák a papságot.
Ötvenegy évvel ezelőtt hallottam, amikor ifj. William J. Critchlow – akkoriban a Dél-Ogden Cövek elnöke, később pedig a Tizenkettek Kvórumának segítője – elmesélt egy történetet a férfitestvéreknek egy konferencia általános papsági ülésén, amely a bizalomról, a becsületességről és a kötelességről szólt. Hadd osszam meg veletek ezt a történetet! Az egyszerű tanulsága ugyanolyan érvényes napjainkban, mint akkoriban volt.
„[Az ifjú] Rupert az út mellett állt és figyelte, ahogy a szokatlanul nagy számú embersereg elsietett mellette. A távolban felismerte az egyik barátját. – Hová igyekeztek ilyen sietősen? – kérdezte.
A barát megtorpant. – Hát nem hallottad? – kérdezte.
– Nem hallottam semmit – válaszolta Rupert.
– Nos – folytatta a barát –, a király elvesztette a fejedelmi smaragdját! Tegnap elment egy nemesi esküvőre, amire felvette a vékony aranyláncon függő smaragdot is. A smaragd valahogy leesett a láncról. Mindenki azt keresi, mert a király jutalmat ígért… annak, aki megtalálja. Gyere te is, sietnünk kell!
– De én nem mehetek addig, amíg nem kéredzkedem el a nagymamámtól – tétovázott Rupert.
– Én viszont nem tudok várni rád. Meg akarom találni a smaragdot – felelte a barát.
Rupert gyorsan visszament az erdő szélén található kunyhójukba, hogy engedélyt kérjen a nagyanyjától. – Ha megtalálnám, akkor elhagyhatnánk ezt a dohos kunyhót, és vásárolhatnánk egy darab földet a domboldalon – győzködte a nagyanyját.
A nagymama azonban csak a fejét rázta. – És addig mi lesz a bárányokkal? – kérdezte. – Már nagyon nyugtalanok a karámban, azt várják, hogy kividd őket a mezőre, és ne felejtsd el a vízhez terelni őket, amikor a nap már magasan jár.
Rupert szomorúan vitte ki a bárányokat a mezőre, délben pedig az erdőben csordogáló patakhoz terelte őket. A patak partján leült egy nagy kőre. – Bárcsak lett volna esélyem nekem is a király smaragdját keresni! – gondolta magában. A víz felé fordította a fejét, hogy lássa a patak homokos medrét, amikor hirtelen valami fényeset látott. Mi volt az? Az nem lehet! Belegázolt a vízbe, és már a markában is volt egy zöldes színű dolog, ami [egy elszakadt] aranyláncon függött. – A király smaragdja! – kiáltott fel. – Valószínűleg akkor esett le a láncról, amikor a király a lovával végig vágtatott a patak felett átívelő hídon, az áramlat pedig idáig sodorta.
Ragyogó szemekkel szalad Rupert a nagyanyja kunyhójába, hogy elmesélje neki, mit talált. – Jól van, fiam – mondta –, de soha nem találtad volna meg, ha nem a kötelességedet végezted volna, vagyis ha nem a nyájat terelted volna. Rupert pedig tudta, hogy ez az igazság” (Conference Report, 1955. okt., 86. o.; a bekezdések tagolása, a nagybetűs írás és a központozás eltér az eredetitől).
E történet tanulsága megtalálható ebben az ismert versikében is: „Tedd a dolgod, az a legjobb; hagyd az Úrra a maradékot!” (Henry Wadsworth Longfellow, „The Legend Beautiful”, The Complete Poetical Works of Longfellow [1893], 258. o.)
Nektek, akik a kvórumotok elnökei vagytok vagy voltatok, hadd mondjam el, hogy a kötelességetek nem ér véget akkor, amikor lejár a hivatali időtök. A kvórum tagjaival fenntartott kapcsolatotok, az irántuk való kötelességetek, egész életeteken át folytatódik.
Amikor az ároni papságban tanító voltam, elhívtak a kvórum elnökévé. A kvórum elkötelezett és sugalmazott tanácsadójának buzdítására és segítségével, szorgalmasan munkálkodtam, hogy az összes fiatal férfi rendszeresen eljárjon a gyűléseinkre. Ketten közülük különös nehéz esetek voltak, de a kitartásunknak, a szeretetünknek és egy kis rábeszélésnek köszönhetően, elkezdtek járni a gyűlésekre, és részt vettek a kvórum tevékenységein. Ennek ellenére, ahogy múlt az idő, tanulmányaik és a munkájuk miatt elmentek az egyházközségből, és mindketten visszaestek az inaktivitásba.
Az évek folyamán különböző alkalmakkor többször is találkoztam ezzel a két drága barátommal. Amikor találkozom velük, a vállukra teszem a kezem, és eszükbe juttatom: „Még mindig én vagyok a kvórumelnökötök, és nem engedlek titeket. Sokat jelentetek a számomra, és szeretném, ha ti is élveznétek azokat az áldásokat, amelyek a tevékeny egyháztagságból származnak.” Tudják, hogy szeretem őket, és hogy soha nem fogok lemondani róluk.
Számunkra, melkisédeki papságviselők számára pedig állandóan megadatik az a kiváltság, hogy felmagasztaljuk az elhívásunkat. Izráelt őrző pásztorok vagyunk. Az éhes nyáj feltekint, és készen áll arra, hogy megetessék az élet kenyerével.
Sok évvel ezelőtt, Halloween éjszakáján, abban a kiváltságban volt részem, hogy segíthettem egy olyan embernek, aki ideiglenesen eltévedt, és a visszatéréshez segítő kézre volt szüksége. Kissé későn indultam haza aznap az irodából. Jó ürügy volt ez arra, hogy kihagyjam a Halloweent, és hagytam, hogy a feleségem foglalkozzon az édességért kopogtató gyermekekkel. Ahogy elhaladtam a St. Mark Kórház mellett Salt Lake Cityben, eszembe jutott, hogy egy kedves barátom, Max, ebben a kórházban fekszik betegen. Ahogy évekkel ezelőtt megismertük egymást, rájöttünk, hogy ugyanabban az egyházközségben nőttünk fel, csak máskor. Mire én megszülettem, Max és a szülei elköltöztek az egyházközségből.
Azon a Halloween éjjelen leparkoltam, és bementem a kórházba. Amikor a pultnál megérdeklődtem, hogy melyik szobában fekszik, azt mondták nekem, hogy amikor Max bejelentkezett a kórházba, vallásának valamilyen másik egyházat jelelölt meg.
Beléptem Max szobájába és üdvözöltem. Elmondtam neki, hogy milyen büszke vagyok arra, hogy a barátja lehetek, és hogy nagyon aggódom érte. Beszélgettünk a bank szakmában végzett pályafutásáról, valamint a karmesteri munkájáról. Elmondta nekem, hogy néhány megjegyzés miatt megsértődött, ezért úgy határozott, hogy elmegy egy másik egyházba. Azt mondtam neki: „Max, te viseled a melkisédeki papságot. Szeretnék áldást adni neked ma este.” Beelegyezett és megkapta az áldást. Akkor elmondta nekem, hogy a felesége, Bernice is nagyon beteg, és ott fekszik a szomszéd szobában. A meghívásomra Max csatlakozott hozzám, és adtunk egy áldást a feleségének is. Megkért, hogy segítsek neki. Irányítottam őt az áldás során. Megkente a feleségét. Mindannyian sírtunk és átöleltük egymást, miután kezeinket a felesége fejére helyezve megpecsételtem a megkenést Maxszel, s ezzel örökre emlékezetessé téve azt a Halloween estét.
Ahogy azon az estén elhagytam a kórházat, megálltam a nővérpultnál és elmondtam, hogy Max és felesége engedélyével a bejelentőlapon meg kell változtatni a bejegyzést, vagyis azt kell bejelölni, hogy ők Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza tagjai. Megvártam, hogy megtörténjen a javítás.
A barátaim, Max és Bernice, már a fátyol túloldalán vannak, de életük utolsó szakaszát tevékenyen és boldogan töltötték, részesülve azokban az áldásokban, amely az evangéliumról szóló bizonyságból és az egyházba járásból fakadnak.
Fivéreim, az a feladatunk, hogy kinyújtsuk a kezünket azok felé, akiknek bármilyen ok miatt szükségük van a segítségünkre. A kihívásunk nem leküzdhetetlen. Az Úr munkáját végezzük, ezért jogunk van az Úr segítségére. De meg kell próbálnunk. A Shenandoah című színdarabból származik ez a sugalmazó gondolat: „Ha nem próbáljuk meg, akkor nem is fogjuk megtenni; ha pedig nem tesszük meg, akkor minek vagyunk itt?”
Miénk a felelősség, hogy úgy éljük az életünket, hogy amikor hívás érkezik, hogy papsági áldást kell adnunk, illetve valamilyen módon segítenünk kell, akkor arra érdemesek legyünk. Elmondták nekünk, hogy igazából nem tudunk elmenekülni személyes hatásunk következményeitől. Meg kell bizonyosodnunk arról, hogy a hatásunk pozitív és felemelő.
Vajon tiszták a kezeink? Vajon tiszta a szívünk? Ha a történelem lapjain át visszatekintünk az időben, a haldokló Dáriusz király szavaiból az érdemességre vonatkozó tanulság sugárzik. Dáriust a megfelelő rítusok végrehajtásával elismerték Egyiptom törvényes királyaként. Riválisáról, Nagy Sándorról pedig kijelentették, hogy Ammon törvényes fia. Ő is fáraó volt. Sándor, aki rátalált a haldokló, legyőzött Dáriusra, fejére helyezte a kezeit, hogy meggyógyítsa őt, megparancsolván neki, hogy álljon fel és vegye vissza királyi hatalmát. Befejezésként azt mondta: „Minden istenre esküszöm neked, Dárius, hogy igazán, minden hamisság nélkül teszem ezeket a dolgokat.”
Dárius gyengéd feddéssel válaszolt: „Sándor, fiam, …gondolod, hogy ezekkel a kezekkel megérintheted a mennyeket?” (Átdolgozva a következő forrásból: Hugh Nibley, Abraham in Egypt [1981], 192. o.)
A kötelesség hívó szava halkan jöhet, amikor mi, akik a papságot viseljük, eleget teszünk a kapott feladatoknak. George Albert Smith elnök, a szerény, ám hatékony vezető és az egyház nyolcadik elnöke kijelentette: „Elsősorban az a kötelességetek, hogy megtudjátok, mit akar az Úr. Aztán pedig, hogy szent papságotok ereje által, az általatok szolgált felebarátok jelenlétében felmagasztaljátok elhívásotokat, hogy az emberek boldogan kövessenek titeket” (Conference Report, 1942. ápr., 14. o.).
És miként magasztaljunk fel egy elhívást? Egyszerűen úgy, hogy elvégezzük az azzal járó szolgálatot.
Testvérek, a tettek – nem pedig az álmok – hoznak áldást másokra, adnak nekik útmutatást, és mentik meg a lelkeket. „Az ígének pedig megtartói legyetek és ne csak hallgatói, megcsalván magatokat” – jelentette ki Jakab (Jakab 1:22).
Mindannyian, akik ma összegyűltünk itt, ezen a papsági gyűlésen, megújult erőfeszítéssel tegyük magunkat alkalmassá arra, hogy az Úr irányíthassa az életünket! Sokan könyörögnek és imádkoznak segítségért ott kinn. Vannak, akik csüggednek; vannak, akik arra vágynak, hogy visszatérhessenek, de nem tudják, hogyan kezdjék el.
Mindig hittem a következő szavak igazában: „Isten legédesebb áldásai mindig azoknak a kezein keresztül adatnak, akik Őt szolgálják itt lenn” (Whitney Montgomery, „Revelation”, Best-Loved Poems of the LDS People, szerk. Jack M. Lyon és mások [1996], 283. o.). Kezeink legyenek készenlétben, legyenek tiszták, a szívünk pedig legyen hajlandó, hogy meg tudjuk adni másoknak mindazt, amit Mennyei Atyánk szeretne, hogy tőle megkapjanak.
Szeretnék megosztani egy példát a saját életemből. Volt egyszer egy drága barátom, akinek több problémával és csalódással kellett szembenéznie az életben, mint amennyit el tudott volna viselni. Végül kórházba került halálos betegen. Nem tudtam, hogy ott fekszik.
Monson nővér és én ugyanabban a kórházban látogattunk meg egy másik személyt, aki szintén nagyon beteg volt. Kifelé menet, ahogy az autónkhoz sétáltunk a parkolóban, az a határozott érzésem támadt, hogy térjek vissza a kórházba, és érdeklődjem meg, vajon Hyrum barátom, nem fekszik-e ott betegen. A nővérpultnál megerősítették, hogy Hyrum tényleg ott fekszik már néhány hete a kórházban.
A szobájához mentünk, bekopogtam az ajtaján, majd benyitottam. Nem voltunk felkészülve arra a látványra, ami fogadott minket. Luftballonok voltak mindenhol. Egy szembetűnő plakát volt a falon, a következő felirattal: „Boldog születésnapot, Apu!” Hyrum a kórházi ágyán ült, körülötte sorakoztak a családtagok. Amikor meglátott, azt mondta: – Monson testvér, honnan tudtad, hogy ma van a születésnapom? Mosolyogtam, de nem válaszoltam a kérdésre.
A szobában lévő melkisédeki papságviselők körülállták az édesapjukat és nagyapjukat, az én barátomat, és adtunk neki egy papsági áldást.
Miután letöröltük a könnyeinket, és hálásan mosolyogva gyengéden megöleltük egymást, azt mondtam halkan Hyrumnak: – Emlékezz az Úr szavaira, mert azok megtartanak téged. Megígérte neked, hogy „nem hagylak titeket árvákul; eljövök ti hozzátok” (János 14:18).
Az idő tovább halad. A kötelesség lépést tart vele. A kötelesség nem halványodik el és nem lesz kevesebb. Végzetes konfliktusok jönnek és mennek, de az emberek lelkének áráért folytatott háborúban továbbra sincs árengedmény. Harsona hangján szól az Úr hozzátok, hozzám és minden papságviselőhöz mindenütt. Megismétlem ezt a szózatot: „Most tehát minden ember tanulja meg a kötelességét, és tevékenykedjen abban a hivatalban, amelyre kijelöltetett, teljes szorgalommal” (T&Sz 107:99).
Fivérek, tanuljuk meg a kötelességeinket! Mindig legyünk érdemesek arra, hogy elvégezhessük ezeket a kötelességeket, és ezáltal a Mester nyomdokaiban haladjunk! Amikor az Urat szólította a kötelesség szava, Ő így felelt: „Atyám, a te akaratod legyen meg, és a dicsőség legyen tiéd mindörökké” (Mózes 4:2). Tegyünk mi is így, ezért imádkozom alázattal, Jézus Krisztus nevében, ámen.