A hit képmásai
Fatu Gamanga
Sierra Leone, Keleti tartomány
Az evangéliumi írni-olvasni tudás program révén Fatu nem csupán olvasni és írni tanult meg, hanem Jézus Krisztus evangéliumával is megismerkedett. Mielőtt csatlakozott volna az egyházhoz, Fatu számára küszködést jelentett a családja ellátása. Mára már önellátási készségeket sajátított el, és saját vállakozása van, amely gyönyörű kézműves rongyszőnyegek készítésével és árusításával foglalkozik. Emellett a gyülekezete segítőegyleti elnökeként is szolgál.
Christina Smith, fényképész
Kislány voltam még, amikor elveszítettem az édesapámat. Nehéz volt apa nélkül felnőni. Édesanyám igyekezett gondoskodni a családról, de nem volt elég pénze ahhoz, hogy taníttasson engem. Nagy szomorúságot jelentett, hogy abba kellett hagynom a tanulást, és így olvasni sem tanultam meg. Édesanyámmal sokféle munkát próbáltunk végezni a falunkban, többek között a földeken is, hogy gondoskodni tudjunk magunkról. Éveken keresztül küszködtünk együtt.
Idővel férjhez mentem és gyermekeim születtek. Jó néhány évvel később elhunyt a férjem, én pedig egyedülálló szülőként küszködtem, hogy gondoskodjak a gyermekeimről.
Jöttek a barátnőim, és azt mondták: „Elvesztetted a férjedet. Most pedig szenvedsz. El akarunk hívni az egyházunkba, hogy meglásd, mit tehet érted Jézus.” Követtem a barátnőimet az egyházukba. Elmentem más egyházakhoz is.
Egy nap aztán egy pár házzal odébb lakó nő jött oda, és azt mondta: „Járok egy egyházba. Eljössz?”
Azt feleltem: „Nem. Már kipróbáltam egyik egyházat a másik után.”
„Kérlek – mondta ez az asszony –, szeretnélek meghívni az én egyházamba.”
„Mi az egyházad neve?” – kérdeztem.
„Az én egyházam Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza.”
Rábeszélt, hogy tudjak meg többet. Meghívta a misszionáriusokat, hogy látogassanak meg. Az első napon, amikor eljöttek a misszionáriusok, egybehívtam a családomat. A misszionáriusok leültek és elkezdtek tanítani minket.
Amikor először mentem istentiszteletre, egy olyan nő mellé ültem, aki egy himnuszoskönyvből énekelt. Próbáltam figyelni, de nem tudtam olvasni. Még azt sem értettem, hogy miről énekel. El is ment a kedvem. „Nem megyek többet ebbe az egyházba” – mondtam magamban.
Közöltem a misszionáriusokkal, hogy többet nem fogok járni oda. Az egyikük ezt mondta: „Nem foglak kényszeríteni, hogy tagja legyél ennek az egyháznak, de elmondom az igazságot. Ha hinni szeretnél abban, hogy ez az egyház igaz, olvasd el ezt a könyvet.” Adott egy Mormon könyvét.
„Ne add ide ezt a könyvet! – mondtam neki – Én nem vagyok tanult. Még olvasni sem tudok. Nincs szükségem a könyvedre.”
A misszionáriusok azt mondták: „A gyerekeid már tanulnak olvasni. Ők majd felolvassák neked, te pedig érteni fogod.”
„Megpróbálom” – mondtam.
A lányom elkezdte felolvasni nekem a Mormon könyvét, én pedig ismét elmentem istentiszteletre. Ott az egyik nővér odajött hozzám, és elmondta, hogy van egy tanfolyam azoknak, akik nem tudnak olvasni és írni. Elmondta, hogy ez egy evangéliumi írni-olvasni tudás program.
„Kell még egy tanuló” – mondta.
„Én nagyon szeretnék megtanulni olvasni és írni – feleltem. – Úgyhogy akkor járni fogok erre a tanfolyamra!”
Ahogy eljártam a tanfolyamra, megtanultam olvasni, írni, és az evangéliumról is egyre többet tanultam. A lányom még többet olvasott nekem a Mormon könyvéből. Egy nap azt mondtam: „Ez Isten szava. Nem tagadhatom.” Úgy döntöttem, megkeresztelkedem.
Nem sokkal a keresztelőm után magához hívott a gyülekezeti elnök, és azt mondta: „Gamanga nővér, a Lélek arra vezérelt engem, hogy elhívjalak a Segítőegylet elnökének.”
„Nem tudom, hogy ez mit jelent – feleltem. – Nem tudok olvasni, nem tudok írni, és te engem akarsz elhívni? Mit jelentsen ez?”
Elmagyarázta, hogy én fogom istentiszteletre hívni a nőket, beszélgetni fogok velük, és segíteni fogok nekik. „Istennel meg tudom tenni” – mondtam.
Azóta a nap óta sok minden történt az életemben. Eljutottam a kétbetűs szavaktól a hárombetűs szavakig, majd a hárombetűsektől a négybetűsekig, aztán az öt- és hatbetűs szavakig. Ez segített nekem abban, hogy tanítani tudjak a Segítőegyletben.
Ha van valami, amit nem értek, segítséget kérek. A leírtak kibetűzésével néha gondjaim vannak. Nem tudom, hogyan kell kiejteni néhány leírt szót, de ilyenkor segítséget kérek, hogy megérthessem. Amikor tanítok, megkérem valamelyik segítőegyleti nővért, hogy segítsen azokkal a szavakkal, amelyeket nem ismerek. Így tanítok az órán. Mindig, amikor segítséget kérek, még többet tanulok.
Mielőtt csatlakoztam volna az egyházhoz, megpróbáltam kézműves rongyszőnyegek eladásával pénzt keresni, de nem volt pénzem, hogy megvegyem az anyagot. Azt kellett mondjam az embereknek: „Ha rongyszőnyeget akarsz, vedd meg az anyagot és hozd el, én pedig elkészítem neked. A végén majd fizetsz a munkámért.”
Most, hogy Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházának tagja vagyok, tanultam az önellátásról. Az egyház több kitartást adott nekem, hogy megtanuljak olvasni, írni, beszélni, és megpróbálni tenni valamit magamért, hogy önellátóvá váljak. Most már eljárok a szabóműhelybe, és onnan kérem el a ruhákról levágott, földön hagyott anyagmaradékot. Olcsón megveszem ezeket a rongyokat, és felhasználom a szőnyegeim elkészítéséhez. Többet adok el belőlük, mint korábban bármikor.
Amióta csatlakoztam az egyházhoz, megváltozott az életem. A semmiből indulva sokra vittem! Büszke vagyok Jézus Krisztusra, és büszke vagyok az Ő egyházára. Annyira hálás vagyok Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházáért!
Jézus Krisztus evangéliuma által Fatu megtalálta az erőt ahhoz, hogy jó irányba változtasson az életén. Az egyik változtatás az volt, hogy önellátóbbá vált. Megáldatott azzal a képességgel, hogy gondoskodni tudjon saját magáról és a családjáról.
Az írni-olvasni tudás és az önellátás áldásai lehetőséget adtak Fatunak, hogy felkaroljon másokat, és megossza velük, amit tanult.
Fatu immár bízva bízik Istenben, miközben a szolgálat új lehetőségei felé fordul. „Istennel meg tudom tenni” – mondja Fatu.