Fiatal felnőtteknek
A napi szintű harcom a magány ellen
A szerző Csehországban, Prágában él
Az egyházhoz történt csatlakozásom sok tekintetben csak fokozta azt a magányosságot, melyet a szüleim válása óta éreztem. Ugyanakkor kiutat is segített találni a magányosságomból.
Képek a Getty Images jóvoltából
Életem leghosszabb szakasza volt ez, amikor úgy éreztem, mintha teljesen egyedül lennék. Eleinte a magány újszerű érzés volt számomra, mert egy öttagú családban nevelkedtem, így aztán gyermekkoromban mindig megnyugtató sokaság és zaj vett körül otthon: tudtam, hogy nem vagyok egyedül.
Sajnálatos módon tizenéves koromban a szüleim szétmentek. Ezután igazán egyedül kezdtem érezni magam. Próbáltam kitalálni, hogy mit tehetnék ellene, és kilépni a kényelmi köreimből, hogy az iskolában barátokra leljek. Reméltem, hogy az iskolában is megnyugtat majd a sok ismerős ember jelenléte, ahogy otthon megszoktam. Ám bármennyire is emberek vettek körül, egyedül éreztem magam. Ez az érzés egy kicsit enyhült, amikor pár évvel később megismertem az egyházat.
Egy nap misszionáriusnővérek kopogtattak nálunk, és édesanyám nyitott ajtót. Emlékszem, azt mondta nekik: „Hát, engem nem érdekel, de a lányomat érdekelni fogja. Pillanat, idehívom.”
Amikor beszélgetni kezdtem velük, éreztem, ahogy a Lélek azt mondja nekem, hogy hallgassam meg őket. Miután néhány hónapon át hallgattam őket és tanultam, tudtam, hogy ez az, amit kerestem. Bár eleinte nem tűnt így, de az a döntésem, hogy megkeresztelkedem, segített közelebb kerülnöm az Úrhoz, és egyúttal a magányosság elleni folyamatos küzdelmem lezárásához is.
Magányos megtért
Amikor úgy döntöttem, hogy meg szeretnék keresztelkedni, a családom nem volt elragadtatva. Bár az édesanyám és az egyik testvérem eljött a keresztelőmre, a család többi tagja megtagadott, mert már nem ugyanazt a vallást követtük.
Eleinte ez elég kemény volt, és minden korábbinál magányosabbnak éreztem magam. Azonban egy idő után az egyik unokatestvérem elkötelezett hinduvá lett, ami szintén eltért attól, amit a család többi tagja gyakorolt. Ő tiszteletben tartotta azt a döntésemet, hogy az egyházhoz csatlakoztam, mivel ő maga is hasonló döntést hozott. Az irántam megnyilvánuló szeretetének ez a példája azt eredményezte, hogy néhány más családtag is véget vetett a kiközösítésemnek.
Az iskolában rájöttem, hogy már nem igazán illek oda. A munkahelyemen pedig az emberek furcsán néztek rám, amikor közöltem velük, hogy megkeresztelkedtem. Nem szégyenkeztem – a döntésem helyes volt, és ezt teljes szívemből tudtam –, de a barátaim nem értették az életvitelemben beállt változásokat, és a legtöbben úgy döntöttek, hogy nem barátkoznak tovább velem.
Új barátokat szerezve
Mindeme nehézségek során egyre csak imádkoztam, és éreztem a vigasztalást, amelyet a Lélek ígért meg nekem egy papsági áldás alkalmával. Az egyik nap vettem a bátorságot, és imában feltettem a kérdést: „Miért érzem magam ennyire egyedül?” És kaptam is egy választ – vagyis igazából ígéretet –, miszerint lesznek új barátaim, akik majd megértenek engem.
És így is lett! Új barátokat találtam, köztük olyanokat is, akik nem tagjai az egyháznak, mégis tisztelnek és szeretnek. Az egyházban is találtam barátokat, akik szinte a családommá váltak.
A befelé forduló személyiségem miatt nem volt könnyű feladat szóba elegyednem másokkal. A legtöbbször inkább hagytam, hogy mások jöjjenek oda hozzám, de a középiskolában nem voltak sokan, akik szerettek volna beszélgetni velem. Így hát boldogan jutott eszembe egy régen tanult trükk: mosolyogtam. Minél többet mosolyog valaki, annál megközelíthetőbbé válik. Ráébredtem, hogy minél többet mosolygok az emberekre, annál többször szólítanak meg, és annál könnyebbé válik, hogy összebarátkozzak velük.
Mennyei Atya mellett állni
Thomas S. Monson elnök (1927–2018) Bátran állj magad! című beszéde (Liahóna, 2011. nov. 60–67.) még ennél is jobb válasz volt az imámra. Idővel ez a beszéd megtanított nekem egy nagyon lényeges dolgot a magányossággal kapcsolatban: soha nem állsz magad, amikor az Úr mellett állsz.
Ma is vannak olyan napjaim, amikor nehezemre esik ott állnom Ővele. Nagyon rossz attól félni, hogy mások kigúnyolnak engem és a hitelveimet. Vannak, akik azt mondogatják, hogy a vallás értelmetlenség, és hogy engem buta birka módjára terelgetnek. Miután hallottak a vallásomról, egyesek úgy kezeltek engem, mintha valami szörnyű fertőző betegségem volna. Ezek az élmények mind egy kicsit felerősítették bennem a bizonytalanság és a magány érzését. Ez egy napi szintű harc, de az Úr segítségével és maradéktalan támogatásával naponta újra és újra megnyerem.
Napi szinten törekszem a Lélek követésére. Amikor csak odafigyelek a Lélekre, és elbeszélgetek az emberekkel, akkor a Lélektől jövő sugalmazás lehetővé teszi, hogy másokat szolgáljak. Alkalmat ad nekem annak felidézésére, hogy nem vagyok egyedül. Ami pedig a legfontosabb, hogy amikor a Lélekre figyelek, mindig lehetőségem nyílik a bizonyságom megosztására. Rájöttem, hogy a meggyőződésem ilyen megosztása segít nekem abban, hogy kevésbé féljek, és hogy mások jobban megértsenek. Akkor sem voltam egyedül, amikor ezt még nem ismertem fel – bárkivel beszéltem is az adott pillanatban, a Lélek ott volt velem. Amikor melletted van a Lélek, soha nem vagy egyedül.
Sok-sok éven keresztül, a magányosság érzésének pillanataiban az Úr újra és újra tudatta velem, hogy én az Ő szeretett leánya vagyok, és hogy Ő szeret engem. Hogyan is érezhetném magam egyedül, amikor ott áll mellettem az Atyám?! Hogyan is érezhetném magam egyedül, amikor a kettőnk közti távolság egyetlen egyszerű imával áthidalható?!
A magányosság ellen folytatott napi szintű harcomban nem csak azért folyamodhatok Mennyei Atyámhoz, hogy mellettem álljon, hanem azért is, hogy segítsen nekem mindig Őmellette állni. Tudom, hogy Ő soha semmi ellen nem hagyott engem egyedül harcolni, hanem mindig mellettem áll és szeret.