Jézus Krisztus küldetése, hogy megmutassa Isten szeretetét.

Írta: Jeffrey R. Holland elder

a Tizenkét Apostol Kvórumából

Egy 2003. októberi általános konferenciai beszéd alapján.

Ama számos fenséges cél közül, melyeket az Úr Jézus Krisztus élete és szolgálattétele szolgált, van e küldetésnek egy olyan tekintélyes vonatkozása, melyet nem szoktak gyakran méltatni. Akkoriban a követői sem értették maradéktalanul, és korunk kereszténységében is vannak számosan, akik ma sem fogják fel, pedig maga a Szabadító is visszatérően és hangsúlyosan szólt erről. Az a nagyszerű igazság, hogy mindabban, aminek a megtételére és elmondására eljött – többek között, sőt, különösen az engesztelő szenvedésében és áldozatában –, Jézus megmutatta nekünk, kicsoda és milyen Isten, a mi Örökkévaló Atyánk, valamint hogy milyen teljességgel elkötelezett Ő a gyermekei iránt minden korban és nemzetben. Szavaiban és tetteiben Jézus megpróbálta feltárni és személyessé tenni számunkra Atyja, a mi Mennyei Atyánk valódi természetét.

Jézus azért jött el, hogy arra kérlelje az embereket, úgy szeressék Mennyei Atyjukat, ahogy Ő szerette és fogja szeretni mindig is őket. Korábban volt már alkalmuk megismerni Isten tervét, Isten hatalmát, Isten szentségét, sőt, még Isten haragját és ítéletét is. Isten szeretetét, gyermekei iránti odaadásának mélységét azonban nem ismerték teljességgel – mígnem Krisztus eljött.

Így az éhezőknek enni adó, a betegeket meggyógyító, a képmutatást elítélő, a hitre intő Krisztus megmutatta nekünk az Atyához vezető utat, Őhozzá, aki „irgalmas, könyörületes, nem gerjed haragra, hosszútűrő és jósággal teli”¹. Krisztus életében is, de különösen halálában ezt üzente: „A sajátom mellett Isten irgalmát mutatom most meg néktek”.

Személyes tanúságot teszek egy személyes, élő Istenről, aki ismeri a nevünket, meghallja és megválaszolja az imákat, valamint örökkévalóan becsben tart bennünket, lelkének gyermekeit. Bizonyságomat teszem, hogy a világegyetemhez tartozó csodásan bonyolult feladatok közepette Ő minden más isteni ügyet megelőzően a mi egyéni boldogságunkra és biztonságunkra törekszik.

A szent apostolság lelkületében mondom azt, amit az ősi időkben mondott valaki, aki ugyanezt a hivatalt viselte: „Nem abban van [tehát] a szeretet, hogy mi szerettük az Istent, hanem hogy ő szeretett minket, és elküldte az ő Fiát engesztelő áldozatul a mi bűneinkért. Szeretteim, ha így szeretett minket az Isten, nekünk is szeretnünk kell egymást” (1 János 4:10–11) – és Őt is szeretnünk kell mindörökké.