3. fejezet
Az Úr szava és akarata
A Winter Quarters-i szenvedések közepette Brigham arról értesült, hogy egy megközelítőleg 1000 férfiből álló csőcselék támadta meg a még Nauvooban élő szentek egy kisebb közösségét. Mintegy 200 szent szembeszállt a csőcselékkel, azonban pár napos harc után elveszítették a csatát. A város vezetői elérték, hogy a szentek, akik közül sokan szegények és betegek voltak, békésen távozhassanak, ám amikor elhagyták a várost, a csőcselék zaklatta őket, valamint kifosztotta az otthonaikat és a szekereiket. A csőcselék elfoglalta a templomot, megszentségtelenítette annak belsejét, és kigúnyolta a szenteket, mialatt ők a folyó túlsó partján lévő táborokba menekültek.28
Amikor Brigham tudomást szerzett a menekültek elkeseredett helyzetéről, levelet küldött az egyház vezetőinek, melyben a Nauvooban kötött szövetségükre emlékeztette őket, amely szerint megsegítik a szegényeket, és segítséget nyújtanak minden szent számára, aki nyugatra szándékozott utazni.
„Ama szegény fivérek és nővérek, özvegyek és árvák, betegek és szűkölködők most a Mississippi nyugati partján fekszenek – mondta. – Most jött el a munka ideje. Az Úr házában kötött szövetségetek tüze lobbanjon kiolthatatlan lángra a szívetekben!”29
Noha két héttel korábban húsz, segéllyel megrakott szekeret küldtek Nauvooba, és csekély mennyiségű fölös élelmet és ellátmányt tudtak csak nélkülözni, a Winter Quartersben, valamint a környező településeken élő szentek további szekereket, ökröket, élelmet, és egyéb ellátmányokat küldtek vissza Nauvooba. Emellett Newel Whitney, az egyház elnöklő püspöke lisztet vásárolt az elszegényedett szentek számára.30
Amikor a mentőcsapatok rátaláltak a menekültekre, sok szent lázas volt, felkészületlen a hideg időjárásra, és szörnyen éhes. Október 9-én, miközben a Missouri-folyó felé tartó utazásukra készülődtek, a szentek arra lettek figyelmesek, hogy egy nagy csapat fürj lepi el az égboltot, illetve telepszik meg a szekereiken és azok körül. A fiúk és férfiak a madarak után vetették magukat, kézzel kapdosva el őket. Sokuknak eszébe jutott, hogy Isten Mózesnek és Izráel gyermekeinek is küldött fürjeket a szükségük idején.
„Ma reggel Isten közvetlenül nyilvánította ki nekünk az irgalmát és jóságát – jegyezte le naplójába Thomas Bullock, az egyház egyik írnoka. – A fivérek és nővérek Istent dicsőítették, és dicsérték az Ő nevét, amiért a mi üldöztetésünkben megnyilvánult nekünk az, amely Izráel gyermekeit elárasztotta a vadonban.
Minden férfinak, nőnek és gyermeknek jutott fürj vacsorára” – írta Thomas.31
Mindeközben több ezer kilométerrel távolabb, a csendes-óceáni Anaa szigeten egy Tamanehune nevű áronipapság-viselő konferenciai beszédet intézett több mint nyolcszáz utolsó napi szenthez. „Levelet kellene küldenünk az egyháznak Amerikában – vetette fel –, arra kérve őket, hogy haladéktalanul küldjenek ide 5–100 eldert.” Ariipaea, az egyház egyik tagja és egy helyi falu vezetője, támogatta a felvetést, és a dél-csendes-óceáni szentek egyetértésben emelték fel a kezüket.32
A konferencián elnöklő Addison Pratt teljes szívből egyetértett Tamanehunéval. Az előző három év során Addison és Benjamin Grouard több mint ezer embert keresztelt meg, azonban ez idő alatt csak egyetlen levelet kaptak a Tizenkettektől, amelyben nem esett szó a hazatérésükről.33
A levél megérkezése óta eltelt hat hónap során a két misszionárius semmi hírt nem kapott a családjától, barátaitól vagy az egyházi vezetőiktől. Amikor csak újság érkezett a szigetre, az oldalait átfésülték, hírek után kutatva a szentekről. Az egyik folyóirat azt állította, hogy a nauvooi szentek felét lemészárolták, a többiek pedig arra kényszerültek, hogy Kaliforniába meneküljenek.34
A felesége, Louisa és a lányai sorsán aggódva Addison úgy döntött, hogy visszatér az Egyesült Államokba. „Ismerni az igazságot, még ha fáj is – mondta magának –, jobb, mint kétségben és szorongásban maradni.”35
Addison barátai, Nabota és Telii, a házaspár, akikkel Addison Anaa szigetén szolgált, úgy döntöttek, hogy visszatérnek Tubuaiba, ahol Teliit a nőtársai az egyházban lelki tanítójukként szerették. Benjamin úgy tervezte, hogy a szigeten marad, hogy a missziót vezesse.36
Amikor a csendes-óceáni szentek értesültek Addison közelgő elutazásáról, kérlelték, hogy miharabb térjen vissza, és hozzon magával több misszionáriust is. Addison ebbe készségesen beleegyezett, hiszen eleve azt tervezte, hogy Louisával és a lányaival tér vissza a szigetre – amennyiben még életben vannak.37
Amint a hideg idő beköszöntött Winter Quartersbe, Brigham gyakran imádkozott arról, hogy tudja, miként készítse fel az egyházat az utazásra a Sziklás-hegységen túlra. Miután már közel egy éve volt úton, megtanulta, hogy a siker érdekében elengedhetetlen a szentek összeszervezése és megfelelő felszereléssel való ellátása az előttük álló útra. Ugyanakkor az egymást követő sorscsapások arra is rávezették őt, hogy mennyire fontos az Úrra támaszkodni, valamint követni az Ő útmutatásait. Joseph idejéhez hasonlóan csakis az Úr vezethette az Ő egyházát.
Nem sokkal az újév kezdete után Brigham úgy érezte, hogy az Úr új világosság és tudás előtt nyitja meg az elméjét. 1847. január 14-én, a főtanáccsal és a Tizenkettekkel tartott gyűlésen elkezdte feljegyezni az Úr egy kinyilatkoztatását a szentek számára. Mielőtt Brigham nyugovóra tért volna, az Úr további utasításokkal látta őt el a közelgő utazással kapcsolatosan. Elővette a befejezetlen kinyilatkoztatást, majd tovább folytatta az Úr útmutatásainak feljegyzését a szentek számára.39
Másnap Brigham a Tizenkettek elé tárta a kinyilatkoztatást. „Az Úr szava és akarata” névvel illetett írás kihangsúlyozta annak szükségességét, hogy a szentek az apostolok irányítása alatt társaságokba szerveződjenek. Az Úr ebben a kinyilatkoztatásban megparancsolta a szenteknek, hogy gondoskodjanak a saját szükségleteikről, az utazás során pedig dolgozzanak együtt, és közösen gondoskodjanak az özvegyekről, az árvákról, valamint a Mormon Hadtest tagjainak családjairól.
„Mindenki használja fel teljes befolyását és javait ennek a népnek egy olyan helyre történő átköltöztetésére, ahol az Úr megjelöli Sion cövekét – utasított a kinyilatkoztatás. – És ha tiszta szívvel teszitek ezt, teljes hűségben, áldottak lesztek.”40
Az Úr azt is megparancsolta az Ő népének, hogy tartsanak bűnbánatot, és alázkodjanak meg, bánjanak kedvesen egymással, valamint hagyjanak fel a részegséggel és a rágalmazással. Az Ő szavait szövetségként ismertették, mely arra tanítja a szenteket, hogy „járj[anak] az Úrnak minden szertartásában”, betartva azon ígéreteket, melyeket a Nauvoo templomban tettek.41
„[É]n vagyok az Úr, a ti Istenetek, méghozzá atyáitok Istene, Ábrahám és Izsák és Jákób Istene” – jelentette ki Ő. – Én vagyok az, aki Izráel gyermekeit kivezette Egyiptom földjéről; és karom ki van nyújtva az utolsó napokban.”
Az ősi izráelitákhoz hasonlóan a szenteknek is az Urat kellett dicsérniük, és a nyomorúság idején az Ő nevét kellett szólítaniuk. A szívükben imával és hálaadással kellett énekelniük és táncolniuk. Nem volt szabad félniük a jövőtől, hanem bízniuk kellett Őbenne, és elviselni a megpróbáltatásaikat.
„Népemet minden dologban próbára kell tenni – jelentette ki az Úr –, hogy felkészülhessenek azon dicsőség elnyerésére, amit nekik tartogatok, méghozzá Sion dicsőségére.”42
A tél hátralevő részében az apostolok további kinyilatkoztatásokra törekedtek, miközben előkészületeket tettek, hogy szekértársaságokat küldjenek át a Sziklás-hegységen. A vezetésük alatt egy kisebb előörs tavasszal elindul majd Winter Quartersből, átkel a hegyeken, és megalapít egy új gyülekezőhelyet a szentek részére. Az Úr parancsának engedelmeskedve és próféciát beteljesítve zászlót emelnek majd a nemzeteknek, valamint elkezdenek egy templom felépítésén munkálkodni. Hamarosan nagyobb, főként családokból álló társaságok követik majd őket, az utazásuk során engedelmességet tanúsítva „[a]z Úr szava és akarata” iránt.48
Mielőtt elindultak volna Nauvooból, a Tizenkettek Kvóruma és az Ötvenek Tanácsa azt fontolgatta, hogy vagy a Sóstó-völgyben, vagy pedig az északabbra fekvő Nagy-Medve-folyó völgyében telepednek le. Mindkét völgy a Sziklás-hegység távolabb eső oldalán terült el, és a róluk szóló leírások biztatóan hangzottak.49 Brigham egy látomásban látta azt a helyet, ahol a szentek majd letelepednek, azonban csak hozzávetőleges elképzelése volt arról, hogy az merre is található. Mindazonáltal imádkozott, hogy Isten őt és az előörsöt az egyháznak kijelölt gyülekezési helyre vezesse.50
1847. április 16-ának délutánján az előörs hideg és borús égbolt alatt útnak indult. „Az a célunk, hogy vagy megnyissuk az utat az őszinte szívűek szabadításához minden nemzetből, vagy pedig feláldozzunk mindent a sáfárságunkban – jelentették ki az apostolok a Winter Quarters-i szenteknek szóló búcsúlevelükben. – Izráel Istenének nevében vagy győzedelmeskedünk, vagy belehalnunk.”53