Fiatal felnőtteknek
Tökéletességkényszer, avagy a mérgező „Találd meg a különbséget!”-játék
A szerző az ausztráliai Tasmania államban él.
Mindannyian szoktuk időnként azt érezni, hogy nem ütjük meg a mércét. Ilyenkor azonban meg kell győződnünk arról, hogy helyesen állítottuk-e fel magunknak azt a bizonyos mércét.
Illusztrálta: Kelsey Garrity Riley
Amikor fiatalabb voltam, szerettem a helyi újság „Találd meg a különbséget!”-fejtörőit. Ez az a játék, amikor két majdnem egyforma képet tesznek egymás mellé, és meg kell találni a köztük lévő aprócska eltéréseket. Ha az ember eléggé alaposan veszi szemügyre a kép egyes elemeit, akkor sikeresen megtalálja a legtöbb – vagy akár az összes – eltérést. Ennek az időtöltésnek nem az a lényege, hogy a képekben gyönyörködjünk, vagy hogy kiegészítsük a második képet: a cél az összes tökéletlenség azonosítása az első kép hiányos másolatán.
Nekünk, fiatal felnőtteknek, mindennapos kihívást jelent az az érzés, miszerint nem ütjük meg azt a mércét, amelyet az elképzelésünk szerint kellene. Egyre gyakrabban hasonlítgatjuk magunkat egymáshoz, és azt látjuk, hogy az egyik kiváló állást talált, a másik tökéletes eredményekkel folytatja a tanulmányait, megint másnak nagy a baráti köre, esetleg egyszerűen csak kedvesebbnek, bölcsebbnek, nagylelkűbbnek vagy épp szívélyesebbnek tartjuk magunknál. Mi több, valószínűleg még fiatalabbak is nálunk! A „Találd meg a különbséget!” kétségtelenül könnyű játék, ha rólunk és a minket körülvevő emberekről van szó, és minden alkalommal össze tudunk állítani egy hosszú felsorolást arról, hogy mások miért „jobbak” nálunk.
Ez a gondolkodásmód különösen veszélyes, ha azt hisszük, hogy az értékünket az eredményeink, a tulajdonságaink vagy a felhalmozott világi javaink határozzák meg. Ráadásul, amikor „Találd meg a különbséget!” játszunk, ritkán összpontosítunk azokra az erősségeinkre és krisztusi tulajdonságainkra, amelyeket az életünk során kifejlesztettünk, illetve az az alapvető igazság is ki szokott maradni, miszerint mindannyiunkban benne rejlik a lehetőség, hogy Krisztushoz hasonlóan tökéletesek legyünk – majd egyszer. Amikor a Szabadító kijelentette, hogy „legyetek tökéletesek, éppen úgy, ahogyan én, vagy Atyátok, aki a mennyben van, tökéletes” (3 Nefi 12:48), azzal úgy gondolom, az volt a célja, hogy szélesítse a jövőképünket, és reményt adjon nekünk – hiszen Ő úgy hív bennünket, hogy egyszerre szólít bűnbánatra, és fejezi ki a belénk vetett bizalmát, miszerint képesek vagyunk megvalósítani azt, aminek a megtételét kéri tőlünk. Az elénk állított nagy feladat abban áll, hogy felülemelkedjünk a természetes ember irigységre, neheztelésre, csüggedésre és kételkedésre való hajlamán, és helyette az alázatosságot, a bűnbánatot, a hitet és a reményt válasszuk.
Igazlelkűség most, tökéletesség később
Az ellenség által tukmált káros „tökéletességkényszer” leküzdésének részeként meg kell értenünk, hogy valójában mi is az a tökéletesség. A tökéletesség témájában mondott egyik beszédében Russell M. Nelson elnök elmagyarázta, hogy a tökéletesség szó görög eredetije, ahogy az a Máté 5:48-ban szerepel, azt jelenti, „teljes”.1 Egyikünk sem lesz „teljes” ebben a halandó életben: a kiteljesedés majd csak az örökkévalóságokban jön el.
Amikor elérhetetlennek találjuk a tökéletességet, akkor is tehetünk lépéseket a tökéletesség irányába; amikor például teljes tizedet fizetünk, akkor teljesen betartjuk a tizedfizetés törvényét. Amikor naponta imádkozunk, rájöhetünk, hogy tökéletesek vagyunk a napi imára vonatkozó döntésünkben. A tökéletességhez vezető ösvényen (más szóval a szövetség ösvényén) minden egyes lépés azért van, hogy örömöt hozzon számunkra. A rendszeres személyes számvetés megerősít minket abban, hogy valóban fejlődünk, és hogy Atyánknak kedvére van életünk lelki lendülete.
Az igazlelkűség és a tökéletesség nem rokon értelmű fogalmak. Míg a tökéletesség egy eredmény, addig az igazlelkűség a hitünk és a bűnbánatunk naponta követett mintája. Ha a tökéletesség az úti cél, akkor a szövetségeink jelentik az útlevelünket, az igazlelkűség pedig az út során megtett lépéseket. Ha így tekintünk a tökéletességre, akkor – miközben türelmesen és kitartóan kialakítjuk életünk igazlelkű mintáit – remélhetjük az eljövendő jó dolgokat.
Számíts a kudarcra, szeresd a bűnbánatot
Nemrégiben elgondolkodtam azon, amit Lynn G. Robbins elder mondott a Hetvenektől: „A bűnbánat nem Isten B-terve arra az esetre, ha netán hibáznánk. A bűnbánat maga a terv, tudván, hogy igenis hibázni fogunk.”2 Ez az élet az örökkévalóságra való felkészülésünkhöz biztosított próbaidő. A bűnbánat azáltal készít fel bennünket, hogy megváltoztatja azt, amiképpen önmagunkra tekintünk, valamint közelebb visz minket Istenhez és a Szabadítóhoz. Számítanunk kell arra, hogy kudarcok fognak érni vagy hibákat fogunk elkövetni – talán napi szinten. Ez ne érjen minket váratlanul, és ne is taszítson csüggedésbe! Tulajdonképpen boldognak kellene lennünk, amikor felismerjük a hiányosságainkat vagy a hibáinkat, mert lehetőségünk nyílik Krisztussal társulni, hogy a gyengeségeinket erősségekké változtassuk.
Így hát, bár a tökéletesség a cél, az általunk követett ösvény azzal jár, hogy mindennap bűnbánatot tartunk, és arcunkon mosollyal, szívünkben hálával haladunk tovább.
Tekintsünk Krisztusra!
Neal A. Maxwell elder (1926–2004), a Tizenkét Apostol Kvórumából, a következőket mondta: „Amire… kitartóan vágyakozunk, idővel az lesz az, amivé végül válni fogunk, és amit az örökkévalóságban elnyerünk.”3 A mindennapi döntéseink határozzák meg, hogy kivé válunk. Ha az a szívből jövő vágyunk, hogy olyanná váljunk, mint a Szabadító, az indíttatásunk pedig az Őiránta való szeretetünk, akkor a választásaink tükrözni fogják ezt a vágyat, mi pedig változni fogunk.
Amikor akadályokba ütközünk, amikor hibákat vétünk, és amikor kísértésbe esünk, reagálhatunk úgy is, hogy tekintetünket elfordítjuk Krisztusról, de úgy is, hogy hittel, reménnyel, türelemmel, megtört szívvel és töredelmes lélekkel Krisztusra tekintünk. A megoldás avagy válasz a nehéz helyzetünkre mindig Krisztusban és az Ő evangéliumában található. Amikor Krisztusra tekintünk, Ő tanít és megváltoztat bennünket.
Az élet számos kihívása két csoportra osztható: azok, amelyeken még ebben az életben felül fogunk kerekedni, valamint azok, amelyeken majd csak a következőben – esetleg valamilyen fogyatékosság, a depresszió és a szorongás vagy egy állandó kísértés. Krisztusnak hatalmában áll, hogy egésszé tegyen minket. Megvan a hatalma hozzá, hogy megváltoztasson bennünket. Amikor az alázatosságot választjuk, elfogadjuk az Úr időzítését és akaratát; ha pedig tevékenyen törekszünk az Ő segítségére és útmutatására, akkor erőre, békességre és isteni bátorításra lelünk.
Óvakodjunk a kevélységtől!
Az ellenség soha nem kínál jó megoldásokat a nehézségeinkre. Amikor felismerjük a kudarcainkat és gyengeségeinket, ő arra biztat bennünket, hogy rejtsük el azokat mások elől, hiszen a lehető leghibátlanabbnak szeretnénk látszani. Ez a kevélység egyik változata. Krisztus mindig jó megoldásokat kínál a kihívásainkra, ettől azonban a megoldásai nem lesznek könnyűek. Példának okáért az Úr arra szólít bennünket, hogy bízzunk Őbenne, miközben megosztjuk az evangéliumot; Sátán ezzel szemben azt mondja nekünk, hogy ne osszuk meg az evangéliumot, mert nem vagyunk ékesszólóak. Az Úr azonban megígérte, hogy megadja nekünk, hogy mit mondjunk, méghozzá pont „az adott pillanatban” (Tan és szövetségek 100:6). Valóban, az ellenség a kételyeinket táplálja, míg az Úr a hitünket.
Ahelyett, hogy olyan játékokkal foglalnánk el magunkat, mint a „Találd meg a különbséget!” és a „Rejtsd el a gyengeségedet!”, Krisztus azt szeretné, ha Őrá tekintenénk, és a mi időtöltésünk a „Változtasd meg a gyengeséget!” lenne. A kevélység alapvetően versengő; csakhogy az élet soha nem versenynek volt szánva. Amikor Krisztust választjuk példaképünknek, barátunknak és támaszunknak, akkor hátat fordíthatunk a romboló hasonlítgatásoknak, és békességre lelhetünk a tökéletesség felé vezető ösvényen.
Emlékezzünk rá, hogy az életben mindannyian szembesülünk a tökéletlenség és a vele járó gyengeségek kihívásával. Ha azt látjuk, hogy mások küszködnek, mi lehetünk az őket felemelő jóravaló erő. Ha azt látjuk, hogy mások sikeresek, akkor őszintén megdicsérhetjük őket. De az soha nem válik hasznunkra, ha azt próbáljuk kitalálni, vajon másokéval összehasonlítva jól mutat-e, vagy sem, a mi igazlelkűségünk vagy sikerünk. Nem biztos, hogy mások látják az értékünket, de Isten igen: számára végtelenül értékesek vagyunk. Mindig is az Ő gyermekei leszünk. Feltétel nélkül szeret bennünket, és elégedett az arra irányuló igazlelkű erőfeszítéseinkkel, hogy hasonlóvá váljunk Őhozzá.
Jézus Krisztus nem a messzeségből szemléli az életünket. Jelen van, érti, és azon dolgozik, hogy megszabadítson bennünket, visszavezetve minket celesztiális otthonunkba. Az Ő erejében vagyunk képesek megtenni minden dolgot; Őáltala semmi sem lehetetlen. Ebben a tökéletlenség által jellemzett életben az Úr a mi reménységünk és példaképünk, aki nem úgy fog megítélni bennünket, hogy a fivéreinkhez és nővéreinkhez hasonlít bennünket. Látja a szívünket, és széllel dagasztja majd a vitorlánkat a teljesség felé vezető folyamatos utazásunkon. Cselekedjünk hittel, bűnbánatot tartva és Krisztusra tekintve, azon ígéretébe vetett reménységgel, hogy végül tökéletessé lehetünk Őbenne (lásd Moróni 10:32)!