Debbie Cole

Írország, Leinster

Kép

Debbie Cole

1989-ben, amikor Debbie 19 éves volt, szexuális bántalmazás áldozatává vált. Debbie (aki a képen a lányával látható) eltökélte, hogy a történtek nem fogják tönkretenni az életét; a hitére támaszkodott, miközben önkéntesként segített más áldozatoknak, akiket szintén szexuális bántalmazás ért, valamint olyan törvényekért kampányolt, amelyek megvédenek másokat a szexuális bűnelkövetőktől.

Leslie Nilsson, fényképész

A támadást követő napon néhány barátom megkérdezte, hogy nem szeretnék-e egy kis alkohol segítségével túljutni ezen a helyzeten. Valamivel több mint egy éve voltam az egyház tagja, bár akkoriban nem voltam tevékeny. Valami azonban az súgta, hogy ha akár csak egy kortyot is innék, függővé válnék az alkoholtól.

Miután néhány nap elteltével tisztábban tudtam gondolkodni, eldöntöttem, hogy bár a támadás része marad az életemnek, de tönkretenni nem fogja. Végigcsináltam a bírósági eljárást. Emlékszem, röviddel az ítélethirdetés előtt néhányan azt mondták nekem, hogy az engem bántalmazó férfi egy tisztességes családból származó jóravaló ember, és hogy ez a támadás egyáltalán nem vallott rá. Azt mondták, hogy az elfogyasztott alkohol miatt hibázott, de annyira megbánta, amit tett, hogy tükörbe sem bír nézni. Meggyőztek, hogy kérjem meg a bírót, legyen elnéző vele.

Az ítélethirdetés napján felolvastam az áldozati nyilatkozatomat arról, hogy milyen hatással voltak rám a történtek, és azt mondtam a bírónak, hogy ez a férfi egyszerűen hibát követett el, amikor ittas volt, és hogy szerintem börtönbüntetés helyett pszichiátriai segítségre lenne szüksége. A bíró megköszönte, majd a nyilatkozatomat figyelembe véve mindössze hat év börtönt szabott ki a férfira. Ezt követően igyekeztem tovább élni a mindennapjaimat. Férjhez mentem, gyermekeim születtek.

Valamikor 1997-98 körül azzal hívtak fel, hogy a férfi megint bekerült az újságba. Miután kiengedték a börtönből, három másik nőt is bántalmazott. A hír nyomán minden régi emlék előjött. Valamilyen szinten felelősséget éreztem amiatt, hogy szóltam az érdekében.

A bűntudatom oda vezetett, hogy depresszióval kezdtem küszködni. Akkoriban az egyház erős tagja voltam, de így is nehéz volt. Fejben annyira összezavarodtam, hogy nem mindig voltam képes meghallani a halk, szelíd hangot. A papsági áldások segítettek, mert jobban meg tudtam érteni, mit is szeretne Mennyei Atyám tudatni velem. Tudom, hogy azért tudtam túljutni ezen, mert az evangélium jelen volt az életemben.

Évekkel később, miután egy kedves barátnőm önkezével vetett véget az életének, úgy döntöttem, hogy pénzgyűjtésbe fogok egy öngyilkossági gyászcsoport javára. Egy nap felhívott a csoport egyik szervezője. Elmondta, hogy újabb önkéntesi munkára nyílt lehetőség, és neki állandóan az én nevem jár az eszében.

Megkérdezte, érdekelne-e, hogy önkéntes támogató munkás legyek egy nemierőszak-válságközpontban. Támogató munkásként találkoznék az áldozatokkal, átbeszélném velük a következő lépéseket, és beszélnék nekik a szaktanácsadás fontosságáról. Továbbá egyszerűen csak ott lennék mellettük, hogy támogassam őket és a családjukat. Azt válaszoltam neki, hogy úgy érzem, az általam átéltek miatt lehet az, hogy állandóan az én nevem jut az eszébe. Megkaptam a képzést, és néhány évig önkéntes támogató munkásként dolgoztam.

Ez az élmény nagy megelégedéssel töltött el. Minden egyes alkalommal, amikor felhívtak, hogy menjek be a válságközpontba, elmondtam egy imát. Ezt mondtam: „Mennyei Atyám! Te ismered ezt az embert, Te tudod, hogy min ment keresztül, és Te tudod, hogy mit kellene hallania. Kérlek, hadd lehessek eszköz a kezedben, hogy azzal segíthessek neki, amit hallania kell.”

Miközben segítettem az áldozatoknak a gyógyulás felé vezető úton haladni, mindig elmondtam nekik, hogy van választásuk. Így fogalmaztam: „Áldozat maradsz, vagy túlélő leszel? Lesznek olyan napok, amikor úgy érzed majd, hogy tehetetlen vagy, de igenis vissza tudod szerezni az erőt és az ellenőrzést, ha nem engeded, hogy a történtek emléke lerombolja azt, aki vagy. Így válhatsz túlélővé.”

Az áldozatok néha hosszú ideig nem állnak készen arra, hogy tanácsadáson vegyenek részt, de én mindig biztatom őket, és elmondom, hogy amikor majd készen állnak, akkor nagyon fontos, hogy ezt meglépjék. Mindig megpróbáltam meggyőződni róla, hogy aki áldozatként jött be hozzánk, túlélőként távozzon. Hazafelé mindig köszönetet mondtam Mennyei Atyának, amiért engedte, hogy legalább egy kicsit segítségére lehessek másoknak. Ez adott nekem erőt ahhoz, hogy a saját életemben is előre tudjak haladni.

Eltelt valamennyi idő, és azt hallottam, hogy az engem megtámadó férfit ismét kiengedték, és megtámadott egy újabb nőt. Azt gondoltam: „Ez nem mehet így tovább!” Úgy döntöttem, megpróbálom megváltoztatni a törvényt, hogy a visszaeső szexuális bűnözők szigorúbb büntetésben részesüljenek. Elkészítettem egy intézkedési javaslatot az ír igazságügyi miniszternek. A miniszteri kabinet munkatársai elutasították a javaslatomat. Azt mondták, hogy a létező törvények megfelelőek.

Úgy döntöttem, hogy a javaslatom támogatására kampányba kezdek a sajtón keresztül. Hálás vagyok az elmúlt harminc évnyi egyháztagságomért, mert sok beszédet és tanítást tartottam, ami felvértezett a nyilvános megszólalásokhoz szükséges készségekkel, illetve kellő önbizalommal a kampány részeként megírandó ímélekhez, telefonhívásokhoz és házról házra járáshoz. Együtt dolgoztam tévés, rádiós és az írott sajtó újságíróival. Fantasztikusak voltak! Lehozták a történetet, mégpedig a valóságnak megfelelően. Hitelesen mutatták be a történteket és a kampányt is, ez pedig a felszínen tartotta a témát.

Egy helyi politikussal is együttműködtem, aki segített egy olyan újabb javaslat megfogalmazásában, amely már elegendő támogatást szerezhetett. Sok munkát követően a törvényjavaslatot végül 2019. január 16-án elfogadták.

Miközben ezért az új törvényért kampányoltam, olykor érzelmileg teljesen kimerültem. Nagyon sokszor kellett elmesélnem a történetemet, miközben összeszedettnek kellett maradnom a tévéknek, rádióknak és újságoknak adott interjúk során. Ez lefárasztott, és időnként azt éreztem, hogy mindennek a terhe az én vállaimra nehezedik. Valamiféle sötétséget éreztem magam körül, és sötét gondolatok ötlöttek fel bennem. Azt éreztem, hogy úgysem számít, mit teszek, és néha megkérdőjeleztem, hogy egyáltalán miért próbálkozom. Ilyen alkalmakkor az imádkozás, a szentírásolvasás, és a másoknak nyújtott szolgálattétel nagyon sokat segített. Annyira erős bizonyságom van arról, hogy az ima működik! Az ima nélkül már évekkel ezelőtt összeomlottam volna mentálisan. A gyülekezeti elnökömet is felkerestem papsági áldásokért. Hálás vagyok Mennyei Atyának azért, hogy megfelelő embereket vezetett az utamba, akik segíteni tudtak.

Mindig is hatalmas vigaszt jelentett a templomlátogatás és az, hogy szertartásszolga vagyok. Ez segít éreznem azt a szeretetet, amelyet a Szabadítónk érez a szentjei iránt a fátyol mindkét oldalán. Az elmúlt nyolc évben azt is megtanultam, hogy amikor kapsz egy késztetést, akkor nem halogatod, hogy annak megfelelően cselekedj is. Van egy szentírásvers, amely a legtöbbet segített az életemben, ez pedig az 1 Nefi 3:7: „Megyek és megteszem azon dolgokat, amelyeket az Úr megparancsolt”. Annyira megáldotta az életemet az, hogy engedelmeskedem ennek a tantételnek!

Az ellenség igyekezni fog meggyőzni bennünket, hogy nem vagyunk elég jók vagy elég okosak, de szerető Mennyei Atyánk és a Szabadítónk segítségével elég jók és elég okosak vagyunk. Tudom, hogy bármivel kelljen is szembenéznem, Ők soha nem fognak elhagyni, hogy egyedül kelljen megbirkóznom vele.

Akinek soha nem volt része ilyen megpróbáltatásban, annak nagyon nehéz elmagyarázni, milyen érzés átélni egy szexuális traumát. Az ilyen tapasztalás mindig veled marad – soha nem múlik el. Lesznek napok, amikor valami váratlanul felidézi az emléket, és úgy érzed, hogy elvették tőled az erődet, az önbizalmadat és a biztonságérzetedet.

Ilyenkor nem tehetek mást, mint hogy letérdelek, és elbeszélgetek Mennyei Atyámmal. Minden kétséget kizáróan tudom, hogy Ő meghallja és megválaszolja az imáimat. Isteni örökséggel rendelkezem, ez pedig erőt ad ahhoz, hogy akkor is tovább csináljam, amikor az élet nehézzé válik.

Ráadásul a tudás, miszerint a Szabadítóm szeret engem, képessé tesz remélni és összpontosítani. Szeretem, amit Jeffrey R. Holland elder a Tizenkét Apostol Kvórumából mondott: „Nem tudtok olyan mélyre süllyedni, ahová ne érne el Krisztus engesztelésének végtelen fénye.” (Jeffrey R. Holland: A szőlőskerti munkások. Liahóna, 2012. máj. 33.) Mindegy, hogy hol vagyunk, vagy min megyünk keresztül, a Szabadító képes segíteni nekünk. Őrá tekintek példáért, hogy mit is kell tenni a nehéz időkben.

Sok munkába kerül továbblépni egy megrázkódtatás után, de Jézus Krisztusnak köszönhetően ez lehetséges. Hálás vagyok Őérte és az evangéliumáért. Az életem nagyon sokféleképpen áldatott meg.