Békesség a templomban
A szerző a Dominikai Köztársaság Distrito Nacional tartományában él.
José már nagyon várta, hogy elmenjen a templomba. De akkor miért volt ilyen ideges?
„Oly gyönyörű a templom! Egy nap majd belépek” (Gyermekek énekeskönyve, 99.).
„Gratulálok, José!” – mondta García püspök, és átadta az új templomi ajánlásomat.
„Köszönöm” – vágtam rá gyorsan. Kezet ráztunk, majd tekintetemet a fehér cédulára szegezve kiléptem az irodájából. Most már mehetek a templomba kereszteléseket végezni!
Abuela és Abuelo (nagymama és nagypapa) a folyosón vártak rám. A szüleim csak ritkán jártak istentiszteletre, így általában a nagyszüleimmel mentem. Mindketten megöleltek.
„Nagyon várod már életed első templomi útját a jövő héten?” – kérdezte Abuelo, miközben kifelé sétáltunk az épületből.
„Igen!” – vágtam rá gyorsan, de közben nem tudtam figyelmen kívül hagyni azt a furcsa, remegő érzést a gyomromban.
„Annyira jó lesz, hogy az egész családunk együtt mehet” – mondta Abuela széles mosollyal.
Visszamosolyogtam rá, de a fura érzés nem múlt el.
Ahogy közeledett a templomi út napja, úgy lettem én is egyre idegesebb. Végül elmondtam Abuelának.
Zöldségeket szeletelt a konyhában, de amikor beléptem, abbahagyta. „Mi a baj? – kérdezte, miközben megtörölte a kezét egy konyharuhába. – Mintha aggasztana valami.”
Felsóhajtottam, és leültem az asztalhoz. „Izgatott vagyok, hogy végre elmehetek a templomba. De ideges is vagyok.”
Abuela bólintott, jelezve, hogy megérti az érzéseimet. „Nincs miért aggódnod. Lesznek ott olyanok, akik minden lépésednél segíteni fognak.”
Ahogy ezeket mondta, tetőtől talpig átjárt egy melengető, megnyugtató érzés. Tudtam, hogy különleges nap lesz.
Hamarosan elérkezett a templomi utunk napja. Felvettem a vasárnapi ruhámat, és megfésülködtem. Abuela lépett a szobámba.
„Hogy érzed magad?” – kérdezte.
„Izgatottan! AIig várom, hogy belépjek a templomba.”
Abuela leült az ágyam szélére, és elővett egy cédulát a zsebéből.
„Ez egy templomi szertartáskártya – mondta. – A testvéremért. Nagyon fontos volt nekem, de meghalt, mielőtt megkeresztelkedhetett volna. Megtennéd, hogy ma megkeresztelkedsz érte a templomban?”
Abuela odaadta a cédulát. Elolvastam rajta a nevet: Ramon Rodriguez. Látszott Abuelán, hogy mennyire szerette a testvérét, és én nagyon örültem, amiért rám bízta, hogy megkeresztelkedjek érte.
„Hát persze, Abuela. Nagyon köszönöm!” Gondosan eltettem a cédulát a zsebembe.
Miközben a busz a Santo Domingo templom felé tartott, Abuela elmesélte, milyen volt az első templomlátogatása Abuelóval. Akkoriban egészen Peruig kellett utazniuk, mert a Dominikai Köztársaságban még nem volt templom.
Egy órával később megérkeztünk a templomhoz. García püspök is ott volt. Ahogy az épület felé sétáltunk, elkerekedett a szemem: annyira gyönyörű volt! Megálltam, hogy elolvassam a bejárat fölé vésett szavakat: „Szentség az Úrnak. Az Úr háza”.
Ahogy beléptem az ajtón, tudtam, hogy egy különleges helyre kerültem. Mintha az összes aggodalmamat elfújták volna. Minden csendes és nyugodt volt.
Nem sokkal később, fehér ruhába öltözve, ott álltam a keresztelőmedencében García püspökkel. Figyelmesen hallgattam, ahogy elmondja a keresztelési imát. Amikor kimondta Ramon nevét, békés érzés járt át.
Ezután García püspök a víz alá merített. Mosolyogva bukkantam a felszínre. Már alig vártam, hogy másokért is megkeresztelkedjek!