Nem kell mindig válaszra várnod

Írta: Leah Barton

Gyakran küszködünk, amikor Istentől érkező megerősítés nélkül kell döntéseket hoznunk, ám amikor hittel haladunk előre, Ő segíteni fog tudnunk, hogy a helyes ösvényen járunk.

A szerző az Amerikai Egyesült Államokban, Új-Mexikóban él.

Miután a missziómat követően visszatértem az egyetemre, azon gondolkodtam, hogy kivel költözzek össze. Apukám azt javasolta, hogy keressem meg azt a misszionáriusnővért, aki nem sokkal korábban az otthoni egyházközségemben szolgált, és éppen befejezte a misszióját. Elmondta, hogy Holly éppen átjelentkezett az én iskolámba, és valószínűleg még alig ismer ott valakit.

Habár valamennyire emlékeztem Hollyra abból az időből, amikor az egyházközségünkben szolgált, haboztam megkérni, hogy lakjunk együtt. Attól tartottam, hogy furcsállja majd, hiszen nem ismertük egymást olyan jól – és attól is tartottam, hogy talán nem lesz meg köztünk a kellő összhang.

A félelmeim ellenére úgy éreztem, hogy jól teszem, ha követem apukám tanácsát. Mivel addigra már imádkoztam azért, hogy a tanulmányaim újrakezdésével új barátokra is szert tehessek, úgy éreztem, hogy talán Mennyei Atya keze lehet apukám javaslatában. Úgy döntöttem, hogy belevágok. Holly beleegyezett, és az egyik legjobb barátnőm lett az egy év alatt, amíg lakótársak voltunk. Életem döntő fontosságú pillanataiban Holly tanácsaira és szeretetére támaszkodhattam, és ő is támaszkodhatott rám.

Az ember élete tele van döntésekkel. Ezek fontossága eltérő lehet, bár olykor idővel a legkisebbek bizonyulnak a legnagyobb jelentőségűnek. Bár Mennyei Atya nem feltétlenül fedi fel előttünk azonnal, hogy melyik a legjobb döntés egy-egy helyzetben, de megadta nekünk az önrendelkezést, hogy az evangéliumi tantételeknek megfelelően cselekedjünk, és hittel haladjunk előre. Nem gondoltam volna, hogy az egyetemi lakótársam megválasztása maradandó hatással lesz az életemre, mégis így alakult. Csak miután beszéltem Hollyval ébredtem rá, miszerint az Úr megengedte nekem, hogy meghozzam a saját jó döntésemet, és ezért áldásban részesültem. Annak köszönhetően, hogy elindultam egy helyesnek érzett ösvényen, Mennyei Atya el tudott vezetni az életembe egy fantasztikus embert.

Eltöprengtem, hogy mi lett volna, ha a többi apró döntéshez is krisztusibb hozzáállással közelítettem volna – ha letettem volna a laptopomat, amikor a kampuszon leült mellém egy lány ebédelni, vagy ha nyíltabban adtam volna hangot a hitelveimnek, amikor az egyik barátom arról beszélt, hogy kétségei támadtak a vallással kapcsolatban. Igaz ugyan, hogy ezen alkalmakkor nem éreztem erőteljes lelki noszogatást, viszont így is tudtam, hogy mi lenne a helyes, és biztos vagyok benne, hogy Isten áldásokká alakította volna ezeket minden érintett számára. Mivel azonban azt választottam, hogy nem teszek semmit, soha nem fogom megtudni, hogy mi történhetett volna.

Gyakran küszködünk, amikor úgy kell döntést hoznunk, hogy nem kapunk hozzá egyértelmű késztetést vagy választ. Az ilyen pillanatokban ne várakozzunk arra, hogy egyszer majd zöldre vált Isten lámpája, hanem használjuk az önrendelkezésünket arra, hogy mi magunk válasszuk a jót. Mormon ezt tanította: „minden dolog, mely jó cselekedetre hív, és arra ösztönöz, hogy higgyünk Krisztusban, azt Krisztus hatalma és ajándéka küldi, tehát tökéletes tudással tudhatjátok, hogy Istentől való” (Moróni 7:16).

Amikor tehát legközelebb döntési helyzetbe kerülsz, és mert tudod, hogy minden jó dolog Istentől jön, tedd fel magadnak a következő kérdést: „Ez vajon jó cselekedet lenne?” Ahogy a Szabadító sem habozott soha jót cselekedni, mi is bízhatunk annyira magunkban, hogy mindennap jót cselekedjünk, legyen az akár kicsi, akár nagy cselekedet. Isten pedig nagyszerű dolgokká fogja alakítani ezeket a jó választásainkat.