A békahercegnő megbocsát
Kátya színdarabot szeretne rendezni, de Szonja megpróbálja átvenni az irányítást.
„Legyetek azért irgalmasok, mint a ti Atyátok is irgalmas” (Lukács 6:36).
Kátya egy nagy dobozzal a kezében lépett ki a lépcsőházukból a napfényes utcára. Oroszországban nyár volt, és Kátya városában már hónapok óta jó meleg volt. Letette a dobozt egy padra, ahol a barátai, Gyima és Szonja vártak rá.
„Benne van minden, ami majd kelleni fog a színdarabunkhoz” – közölte velük. Felnyitotta, és kivett belőle egy műanyag koronát, majd kihúzott a dobozból néhány lila, kék és piros anyagot is. Egy kis fantáziával nagyszerű jelmezek válhatnak majd ezekből.
„Melyik színdarabot adjuk elő?” – kérdezte Gyima.
Kátya elmosolyodott. „Szerintem legyen A békahercegnő” – felelte. Ez volt a kedvenc meséje. El is mosolyodott, ahogy elképzelte magát a gyönyörű Vaszilisza szerepében.
Szonja kivette a kék szövetet a dobozból, és maga köré tekerte. „Én akarok lenni Vaszilisza!” – mondta.
„Hé! Ez az én ötletem volt – ellenkezett Kátya. – Vagyis nekem kell Vasziliszának lennem.”
„Persze, te is lehetsz – kuncogott Szonja. – Amikor békává változik!”
Kátya elhúzta a száját, és elvette Szonjától a kék anyagot. „De ez az én színdarabom!”
Szonja csípőre tette a kezét: „Senki sem akar játszani veled, ha parancsolgatsz! Békának jobb vagy, mint hercegnőnek!”
Kátya érezte, hogy előtörnek a könnyei. Felkapta a dobozt, és beszaladt a lépcsőházba, fel a lépcsőn, egészen a lakásukig. Jól bevágta maga mögött a lakás ajtaját.
„Mi történt?” – kérdezte Anya. Kátya elsírta magát.
„Szonja mindent elront!” Aztán elmesélt Anyának mindent. „Azt mondta, hogy béka vagyok!”
„Jaj, Katyusa…” – mondta Anya. (Csak Anya hívta Katyusának.) „Sajnálom. Ez tényleg nem volt szép tőle.”
Hirtelen kopogtattak. Anya ment ajtót nyitni, Kátya pedig beszaladt a szobájába. Valakik beszélgettek, aztán Anya hangját hallotta: „Beszélsz Szonjával? Szeretne mondani valamit.”
„Nem!” – kiabált vissza Kátya.
Megint hallotta a beszélgetést, majd az ajtó csukódását.
„Szerintem Szonja sajnálja” – mondta Anya.
„Nem érdekel” – vágta rá Kátya, és még mélyebbre fúrta az arcát a párnába.
Anya egy ideig még ott állt a szoba ajtajában. „Tudod, néha, amikor nagyon mérges vagyok, nem akarok megbocsátani másoknak. Néha meg kell kérnem Mennyei Atyát, hogy segítsen nekem, hogy akarjak megbocsátani.” Aztán kiment.
Kátya túl mérges volt a megbocsátáshoz. Szonja nagyon megbántotta! Csak hát… mérgesnek lenni sem esett jól.
Sóhajtott, és letérdelt az ágya mellé. Kátya tisztában volt vele, hogy Mennyei Atya azt szeretné, ha megbocsátana Szonjának, mert ez így helyes. De hátha Mennyei Atya azért is szeretné, hogy megbocsásson Szonjának, mert attól Kátya is jobban fogja érezni magát.
„Mennyei Atyám! Kérlek, segíts megbocsátanom Szonjának – imádkozott. – Nem igazán szeretnék megbocsátani neki, de mérges sem akarok tovább lenni.”
Befejezte az imáját, és vett egy nagy levegőt. Érezte, ahogy a mérge kezd egy kicsit elpárologni. Képes rá! Meg tud bocsátani! Átment Szonjáékhoz, és bekopogott.
Szonja nyitott ajtót, és már mondta is: „Kátya, bocsáss meg azért, amit mondtam.”
„Megbocsátok – felelete Kátya. – És sajnálom, hogy visszavettem az összes jelmezemet. Te is jó Vaszilisza lennél. Játszhatjuk felváltva.”
Szonja elmosolyodott. „Oké. Mehetünk gyakorolni? Megkeresem Gyimát!”
Kátya visszamosolygott. „Én meg hozom a jelmezeket.