Misszionáriusi sikertörténet: 60 évnyi előkészület

Írta: Christy Monson

Mily örömteli élmény volt számomra azt hallani, hogy egy évekkel ezelőtt elültett evangéliumi mag gyümölcsöt hozott!

magok a földben és egy gyümölcstermő növény

Illusztrálta: Carolyn Vibbert

Szerkesztői megjegyzés: A következő beszámoló arra emlékeztet minket, hogy néha évekbe telik, mire az evangélium magjai gyökeret eresztenek, majd gyümölcsöt hoznak. Bár mi talán soha nem tudhatjuk, hogy az általunk elvetett magok később gyökeret vernek-e majd, a fontos az, hogy elültessük a magokat – hogy a mindennapi életünk részeként megosszuk az evangéliumot, és engedjük, hogy a Lélek az Úr időzítése szerint munkálkodjon az egyénnel.

Mindig is szerettem, ami a Tan és szövetségek 18:10-ben áll, miszerint „a lelkek értéke nagy Isten szemében”. És az is igaz, hogy néha sokunknak kell együtt munkálkodnunk a bizonyság megosztásán, hogy lelkeket hozzunk a Szabadítóhoz (lásd 2 Korinthusbeliek 13:1).

Az egyik nap kaptam egy ímélt, amely eszembe juttatta a közös misszionáriusi munka e csodálatos elgondolását. Ebben azt írta egy fivér, hogy ő a misszióelnök fia a Kansas állambeli Wichitában, és tudni szerette volna, hogy én Robert Monson felesége vagyok-e. Ez a fivér azt is leírta, hogy azt a Monson eldert keresi, aki 1959-ben a Központi Államok Misszióban szolgált. Ez valóban az én férjem volt.

A fivér beszámolt két fiatal elderről, akik nemrég azt a sugalmazást kapták, hogy menjenek be egy bizonyos társasházba. Bezörgettek az első ajtón, ahol egy idős hölgyet találtak, aki visszahívta őket másnapra. Időpontot is egyeztettek.

Amikor másnap visszatértek, kiderült, hogy ennek az idős nővérnek van egy régi kiadású hármas szentíráskötete (Mormon könyve, Tan és szövetségek, Nagy értékű gyöngy), amelyet 1959-ben kapott a misszionáriusoktól. Sokszor végigolvasta, és tudta, hogy a benne lévő tanítások igazak. Akkor nem csatlakozott az egyházhoz, mert a férje nem akarta, hogy istentiszteletre járjon vagy megkeresztelkedjen. A férje nemrégiben hunyt el, ő pedig azért imádkozott, hogy újra rátaláljon a misszionáriusokra. A hármas szentíráskötetében szerepelt két misszionárius neve 1959-ből: Robert Monson és Granade Curran. A férjem és a társa.

Az ezt követő néhány hétben ez az asszony a szabadítás tervéről és a templom áldásairól tanult. A fia 22 évesen hunyt el, és elmondhatatlanul örült annak, hogy majdan ismét együtt lehet vele. Amikor a misszionáriusok felkérték, hogy keresztelkedjen meg, örömmel elfogadta ezt a felkérést.

Már a férjem és a társa, Curran elder is elhunyt, de elképzelem, ahogy a fátyolon túlról ők is részt vettek ezen a gyönyörű keresztelőn.

Amikor a misszióelnök fia elmesélte nekem a történetet, az eszembe juttatta, hogy a Szabadító egyikünkről sem feledkezik meg. Ő mindig velünk van, ha beengedjük az életünkbe. Az Újszövetségben olvashatjuk Zákeus történetét, aki felmászott egy eperfügefára, hogy meglássa a Szabadítót (lásd Lukács 19:1–10). Zákeust még ott, fenn a fán is megtalálta a Szabadító, és megkérte, hadd ebédeljen nála. Ehhez hasonlóan ez az idős nővér is imádkozott, és várta, hogy a misszionáriusok kopogtassanak – ők pedig így is tettek. A Szabadító mindannyiunkat ismer. „Mert azért jött az embernek Fia, hogy megkeresse és megtartsa, a mi elveszett” (Lukács 19:10).

Két misszionárius pár – az egyik több mint 60 évvel ezelőtt, a másik a közelmúltból – elhozta ezt a nővért Jézus Krisztushoz, ezáltal megerősítve a saját bizonyságukat is és örömöt találva az Úrban. Alázattal tölt el, hogy érintőlegesen részese lehetek ennek a történetnek, érezve minden résztvevő afeletti örömét, hogy e nővért a Szabadítóhoz vezették (lásd Tan és szövetségek 18:15).

A szerző az Amerikai Egyesült Államokban, Utah-ban él.

„És ha úgy lészen, hogy minden napotokon munkálkodtok, bűnbánatot kiáltva e népnek, és csupán egy lelket hoztok énhozzám, mily nagy lesz a ti örömötök ővele Atyám királyságában!”

– Tan és szövetségek 18:15.