Mi mindenért imádkozhatunk?

Az Alma 33-ban és 34-ben azt tanuljuk, hogy bárhol, bármikor, bármivel kapcsolatban imádkozhatunk. Íme néhány példa különböző körülmények közt imádkozó emberekre.

Miközben ezeket az élményeket olvasod, gondold át, hogy te milyen módokon imádkoztál „meződ nyájáért”, valamint „a szobádban és a titkos helyeden és a vadonban” (vö. Alma 34:25, 26).

Alma Richards utolsó napi szent volt, aki bekerült az 1912-es olimpiai csapatba

Ima az olimpián

Magasugróként Alma Richards az amerikai atlétikai csapat tagja volt az 1912-es olimpián, melyet Stockholmban rendeztek. A verseny során mindenki sorra kiesett, míg végül már csak Alma és egy másik atléta maradt versenyben.

„Miközben Alma az ugrásra készült, sebesen követték egymást a gondolatai. Ott állt a hazája képviseletében a világ legnagyobb sportversenyén. Mégis gyengének érezte magát, mintha az egész világ súlya az ő vállára nehezedett volna. Eszébe jutott Utah, a családja és a szülővárosa. Eszébe jutott a BYU és a szentek. Fejét lehajtva, magában arra kérte Istent, hogy adjon neki erőt. »Ha úgy helyes, hogy nyerjek – imádkozott –, akkor minden tőlem telhetőt meg fogok tenni azért, hogy az életem minden napján jó példát mutassak.«”

Az Úr erejére támaszkodva Alma megugrotta a lécet. Amikor a másik versenyzőnek ez nem sikerült, Alma megnyerte az aranyérmet.

Később egy barátja azon élcelődött, hogy imára volt szükség a győztes ugráshoz. „Bárcsak ne nevetnél! – felelte halkan Alma. – Imádkoztam az Úrhoz, hogy adjon nekem erőt annak a lécnek az átugrásához, és én átugrottam.”

Ima az utcasarkon

1898-ban Inez Knight és Jennie Brimhall volt az első két egyedülálló nő, akiket misszionárius nővéreknek hívtak el Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyházában. Nem sokkal azután, hogy megérkeztek a missziójukra Angliába, elmentek prédikálni a Liverpool közelében fekvő Oldhambe, egy kisebb iparvárosba.

két misszionárius nővér — Inez Knight és Jennie Brimhall segítségért imádkoztak az angliai misszionáriusi szolgálatuk során

Az egyik este egybegyűlt a két nővér, a misszióelnökük és a többi misszionárius. „Körbeálltak az egyik forgalmas utcasarkon, imádkoztak, majd himnuszokat énekeltek, mígnem nagy tömeg alakult ki körülöttük.” Mivel az erőfeszítéseik nagyon sikeresek voltak, a misszióelnök „bejelentette, hogy másnap különleges gyűlést tartanak, és mindenkit hívott, hogy jöjjön és hallja meg, hogyan prédikálnak az »igazi élő mormon nők«”.

Ima egy fuvarért

A Sierra Leone-i Bo városából való Sahr egy motortaxisnak fizetett azért, hogy eljuttassa őt vidékre, és elvihesse idős szüleinek a szükséges gyógyszereiket. Tovább maradt a tervezettnél, hogy segítsen a szüleinek megjavítani a tetőt, amely megsérült egy viharban. Mire végzett, bealkonyodott.

Mivel későre járt, nem sok esély volt rá, hogy arra jöjjön egy motor, amelyet leinthetne. Sahr aggódni kezdett. Az előtte álló út jármű nélkül, gyalog, nemcsak hosszú volt, hanem akár veszélyes is. A szüleinél sem maradhatott, mivel másnap reggel korán kezdődött a műszakja. Ráadásul nem is akarta egyedül hagyni éjszakára a feleségét és a kisgyermekeit.

Egy kicsit furcsának tűnt, hogy egy hazavivő motorért imádkozzon, Sahr mindazonáltal azt kérte Istentől, hogy segítsen neki hazaérni. Percekkel később jött is egy, mert éppen letett valakit azon az amúgy eldugott környéken. Sahr hálásan szállt nyeregbe, és áldottnak érezte magát, amiért időben érhet haza ahhoz, hogy eleget tegyen a munkahelyi kötelezettségeinek, és a családját is biztonságban tudja.

Ima az időbeosztás megváltoztatásáért

Miguel Troncoso testvér az argentínai Santa Cruzból már nagyon várta, hogy hallhassa Carlos H. Amado eldert a Hetvenektől a cövekében beszélni. Csakhogy Amado elder beszéde kedd estére volt meghirdetve, Troncoso fivérnek pedig, középiskolai tanárként, aznap este tanítania kellett. Mivel eltökélte, hogy részt vesz a gyűlésen, a családjával együtt segítségért imádkozott.

Troncoso fivér ezt mondta erről az élményéről:

„A konferencia előtti napon késztetést éreztem, hogy beszéljek az igazgatóval arról, hogy aznap 20 perccel korábban távoznék. […] Mielőtt bármit is mondhattam volna, megkérdezte, hogy nem bánnám-e, ha a keddi óráimat áthoznánk a szokásosnál két órával korábbra. […]

Micsoda áldás volt ez számunkra! Bőven a kezdés előtt érkeztünk a gyűlésre, és éreztük a Lelket az Úr egyik tanítványának a jelenlétében. […] Ráadásul családként bizonyságot szereztünk arról, hogy Mennyei Atya ismeri a vágyainkat és hallja az imáinkat.”