Isten megmutatta nekem, hogy van célom. Liahóna, 2024. júl.
A hit képmásai
Isten megmutatta nekem, hogy van célom
Leestem egy fáról, de az Úr megmentett, hogy új irányt szabhassak az életemnek, és segíthessek azoknak, akik az enyémhez hasonló fogyatékossággal élnek.
Fényképezte: Christine Hair
Éppen egy vallási konferencián vettem részt a húgommal, amikor megkért, hogy másszak fel egy fára, és szedjek egy csomó kókuszdiót a rendezvényre. Miközben a fa tetején a kókuszdiókat gyűjtöttem, hirtelen elsötétült a világ, és lezuhantam. Keményen a hátamra estem, és nem éreztem a lábamat.
Kórházba vittek, ahol az orvosok rögzítették a csontokat a hátamban. Három hónapon keresztül a hátamon feküdtem a kórházban, még csak fel sem tudtam ülni. Ez egy érzelmekkel teli és lehangoló időszak volt. Egyszerűen csak feküdtem ott, és azon tűnődtem, hogy mi fog történni velem és mit fogok tenni ezután.
Az Úrral tanácskozva
Három hónap elteltével azt mondták nekem, hogy egy hátműtét céljából utazzak el Új-Zélandra. A műtétnek köszönhetően már ülni is tudtam, nemcsak feküdni. Mialatt az új-zélandi kórházban voltam, megismerkedtem egy ott dolgozó lánnyal. Azt kérdezte tőlem: „Nem ismerlek téged? Annyira ismerősnek tűnsz!”
Elkezdtünk beszélgetni. Megosztotta Jézus Krisztus evangéliumát, és adott nekem egy Mormon könyvét. Először nem olvastam bele. Ott hagytam érintetlenül az ágyam mellett. Egy nap azonban egyedül voltam, és a tévében sem ment semmi érdekes. Aztán a pillantásom az asztalkán fekvő Mormon könyvére esett. Kinyitottam, és elkezdtem olvasni – és olvasni és olvasni.
Olvasás közben az az érzésem támadt, hogy van valami egyedi a Mormon könyvét illetően, és hogy minden bizonnyal Jézus Krisztus igaz evangéliumát tartalmazza. A lány a kórházból több verset is megjelölt, melyek közül az egyik az Alma 37:37 volt: „Minden dolgodban tanácskozz az Úrral, és ő jóra fog vezetni”.
Ezek a szavak mellbe vágtak és elgondolkodtattak. Tudtam, hogy tanácskoznom kell az Úrral, ha meg akarom tudni, hogy Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyháza az igaz egyház-e. Emellett szerettem volna magam is megnézni ezt az egyházat.
Elmosta reménytelenségemet
Amikor hazaértem Új-Zélandról, meghívtam a misszionáriusokat, hogy tanítsanak. Miközben tanultam, bizonyságot szereztem arról, hogy ez Krisztus egyháza. Hálás vagyok a misszionáriusoknak, akik tanítottak engem. A keresztelkedésemkor elég erejük volt ahhoz, hogy bevigyenek a vízbe – az egyik a karjaiban tartott, míg a másik végezte a keresztelésemet.
A keresztelőm a depresszió és a reménytelenség minden addigi érzését elmosta. Tudtam, hogy van célom az életben, és hogy Isten szeret engem.
Mielőtt megkeresztelkedtem, szégyelltem magam a kerekesszékem miatt. A keresztelkedésem után azonban elkezdtem minden vasárnap eljárni az egyházközségbe és részt venni a fiatal egyedülálló felnőttek tevékenységein is. Még cöveki táncokra is jártam, a kerekesszékemben táncolva minden dalra. Csatlakoztam egy gerincsérüléseket szenvedett szamoaiakat összefogó hálózathoz is.
Rájöttem, hogy kigyógyultam abból az érzésből, miszerint nekem el kell rejtőznöm. Az egyházon keresztül megszereztem a kellő magabiztosságot ahhoz, hogy újra emberek közé menjek.
Az Úr abban is segített nekem, hogy erőt vegyek magamon és fejlődjek, amikor azt javasolták nekem, hogy vegyek részt egy hároméves programban a Kambodzsai Protetikai és Ortetikai Iskolában (CSPO). Nem voltam biztos benne, hogyan csatlakozhatnék a programhoz, mert kerekesszéket használó ember korábban még soha nem jelentkezett oda. A körülmények azonban végül lehetővé tették számomra, hogy a CSPO-n képezzem magam Kambodzsában. A program történetében én voltam az első fogyatékossággal élő hallgató, aki diplomát szerzett náluk.
Keresztelkedése előtt Posenai szégyellte magát, mivel kerekesszékbe kényszerült. A keresztelkedése után azonban megszerezte a kellő magabiztosságot ahhoz, hogy újra emberek közé menjen
Miután visszatértem Szamoára, az egészségről beszéltem egy FEF-áhítaton. A konferenciát követően odajőtt hozzám egy nő, hogy kezet rázzon velem, és elmondja, hogy tetszett neki a beszédem. Lagimanofia épp akkor tért vissza a missziójából. Attól a pillanattól fogva, hogy találkoztam vele, úgy éreztem, hogy ő a hiányzó részem. Már egy ideje azért imádkoztam, hogy találjak valakit, aki a társam lehet, és aki szeret és elfogad engem.
Amikor Lagimanofiával randevúzni kezdtünk, ő törődött velem és elfogadott, a családja pedig támogatott. Összeházasodtunk, és az életünk örökre megváltozott, amikor örökbe fogadtuk az ifjabb Posenait. Isten felkészített minket arra, hogy örökbe fogadjuk őt. Nagy örömöt nyújt, hogy az életünk része lett.
Vajon szolgálhatok?
Az egyházban elhívtak egyházközségi írnoknak, később pedig tanácsosnak a püspökségben. Alig akartam elhinni, hogy egy kerekesszékes ember is szolgálhat. A balesetem nyomán úgy éreztem, hogy haszontalanná váltam, de az egyházban végzett munka segített ismét hasznosnak érezni magamat és felismerni, hogy nekem is van mit adnom. Szeretem azt, hogy a szolgálatom során közelebb kerülhetek Jézus Krisztushoz.
Tanácsosként a püspökségben útmutatást szerettem volna kapni ahhoz, hogy jobb legyek az elhívásomban. Ez arra késztetett, hogy még jobban felkészüljek a vasárnapokra. Szokásommá vált a szentírásaim olvasása, és többször is lehetőségem adódott bizonyságot tenni. Az, hogy vezetőként szolgáltam az egyházban, abban is segített, hogy a munkahelyemen is vezető beosztásba kerüljek. Kialakult bennem az az érzés, hogy képes vagyok vezetni és felszólalni, ami lehetővé tette számomra, hogy más területeken is vezessek.
Most Szamoa fő kórházában, a Tupua Tamasese Meaole Kórházban dolgozom a Protetikai és Ortetikai Osztály igazgatójaként. Az osztályom évente mintegy 500 embernek biztosít járást segítő eszközöket és kerekesszékeket. A szamoai egészségügyi minisztériumon keresztül az egyház is segít biztosítani a szükséges kerekesszékeket és a művégtagok elkészítéséhez szükséges anyagokat (lásd philanthropies.ChurchofJesusChrist.org/humanitarian-services). Ezek az eszközök segítenek az embereknek visszatérni a munkába és önellátóvá válni. Emellett reményt is adnak az embereknek, és visszavezető utat kínálnak egy olyan élethez, amelyről úgy gondolták, hogy elveszett.
„Az egyházban végzett munka segített ismét hasznosnak érezni magamat és felismerni, hogy nekem is van mit adnom – mondja Posenai. – Szeretem azt, hogy a szolgálatom során közelebb kerülhetek Jézus Krisztushoz.”
Az Úrra támaszkodva
Ha tanácsot kellene adnom a fogyatékossággal élőknek, azt mondanám: „Ne hagyd, hogy a fogyatékosságaid megakadályozzanak abban, amiben hiszel! Tedd bele a szívedet abba, amit el akarsz érni, és dolgozz érte keményen. Amikor az Úr segítségét kéred, Ő meg fog áldani téged [lásd 2 Nefi 32:9].”
Ezzel a hittel haladok tovább én is, és ez tesz engem azzá, aki ma vagyok. Úgy hiszem, oka van annak, hogy ide lettem helyezve és hogy túléltem. Leestem a fáról, de az Úr megmentett, hogy új irányt szabhassak az életemnek, és ezt a munkát végezhessem, amely segít mindezeknek az embereknek. Az Úr megtanította nekem, hogy sok embernek segíthetek – nem a fogyatékosságom ellenére, hanem éppen annak köszönhetően.