Lelkem oda vágyakozott

Írta: London Brimhall, Egyházi folyóiratok

Az egyik kedvenc szentírástörténetemet kaptam válaszként arra a vágyamra, hogy közel legyek Mennyei Atyámhoz és az Ő Fiához.

Egy nap úgy mentem a templomba, hogy szívemet a következő kérdés feszítette: Mennyei Atyám, hányadán állok az evangéliummal?

Azon a héten különösen kirívónak éreztem a hiányosságaimat. Nefihez hasonlóan én is úgy éreztem, hogy rám nehezednek a bűnök, „melyek oly könnyen zaklatnak engem”. Ám Nefihez hasonlóan én is tudtam, hogy „kiben bíztam” (2 Nefi 4:18–19). Azt reméltem, hogy az Úrral töltött idő az Ő házában azon a délelőttön segít majd megszüntetni a távolságot, amelyet éreztem.

Figyelmesen végighallgattam a felruházási szertartásgyűlést, és hálás voltam az általa nyújtott erőért és tudásért. Amikor azonban beléptem a celesztiális terembe, a szívem még mindig nehéznek érződött. Honnan tudhatom, hogy hányadán állok az Úrral?

Néhány percig ültem és elmélkedtem, majd beletörődően szedelődzködni kezdtem. Ám valami visszahúzott, így inkább mélyebbre süppedtem a kanapéba. Úgy maradnék még! – gondoltam magamban.

Körbenéztem a helyiségben, és megláttam a jól ismert festményt az angyalokkal körülvett Jézus Krisztusról, amint kitárja felém a karját. Az egyik kedvenc szentírásversem szavai jutottak eszembe: „…lelkem oda vágyakozott” (Alma 36:22).

Gyakran eltöprengtem azon, hogy mi a jelentősége ennek a versnek Alma történetében. Korábban Almát a bűnei miatt „kifejezhetetlen rettegéssel” (Alma 36:14) töltötte el annak a gondolata, hogy Isten előtt álljon. Miután azonban Krisztushoz fordult, Istent látta angyaloktól körülvéve, és lelke „oda vágyakozott”. Ezt a szentírásbeli ellenpontozást mindig is gyönyörűnek tartottam. Alma azon apró erőfeszítése, hogy az Úrra tekintett, hatalmas hatással volt a szívére.

Rájöttem, hogy azért nem álltam még készen elhagyni a celesztiális termet, mert Almához hasonlóan az én lelkem is oda vágyakozott – úgy a templomba aznap, mint végül majd Mennyei Atyámhoz és Jézus Krisztushoz a mennyei otthonomba. A Szentlélek a kedvenc szentírástörténetemet használva tudatta velem, hogy Isten ismeri a szívemet. Eszembe juttatta, hogy a hiányosságaim ellenére az Úr elfogadta az arra irányuló erőfeszítéseimet, hogy közel legyek Őhozzá. Tudta, hogy mily nagyon oda vágyakozom.