A két igazság, mely segít megértenem az alázatot

Írta: David Adriano

Az alázat egyaránt segíthet a kevélység és az alkalmatlanság érzése ellen is.

fiatal felnőtt férfiak egy osztályteremben az egyházban

Első tény: Isten gyermeke vagyok. Ez pedig egy bámulatos és isteni igazság.

Ugyanilyen fontos tény: Mivel ezen a földön mindenki más is Isten gyermeke, ők is bámulatos és isteni lények.

Valószínűleg mindkét igazság nyilvánvalónak tűnik, mégis időbe telt, amíg igazán magamévá tettem őket, és megértettem, hogy mit jelentenek az életemben. Néha hibás vagyok abban, hogy kevélységgel közelítek egy adott helyzethez, azt feltételezve, hogy az én utam a helyes út, vagy hogy többre vagyok képes, mint mások. Máskor ennek az ellenkezőjét teszem, úgy érezve, hogy kevésbé vagyok méltó vagy értékes, mint a körülöttem lévők.

Mindkét hibára ugyanaz a válasz:

Az alázat.

Elégtelen lettem volna?

Az egyik olyan élményben, amely igazán alázatra késztetett, a misszióm során volt részem. Szerintem a legtöbb misszionárius az alkalmatlanság érzésével küszködik, miközben igyekszik Jézus Krisztushoz vezetni az embereket. A missziómon nap mint nap órákat töltöttem azzal, hogy próbáltam találni valakit, akit taníthatok, és újra és újra elutasítottak. Nem éreztem magam sikeresnek. Nem éreztem, hogy az erőfeszítéseim elegendőek lennének. Idővel elkezdtem úgy érezni, hogy én vagyok elégtelen.

Bár talán nem tűnik úgy, hogy alázatra volt szükségem, ám amikor elmagyaráztam az érzéseimet a misszióelnökömnek, ő segített meglátnom, miszerint a gondomat részben az okozza, hogy úgy gondolom, engem elkerülnek azok a gondok, amelyekkel a misszionáriusok szerte a világon szembesülnek. Csakhogy nem én vagyok az első misszionárius, akit elutasítanak, és egészen biztosan nem is én leszek az utolsó.

Addigra valahogy meggyőztem magam arról, hogy a nehézségeimért csakis magamat okolhatom, noha a történelem legjobb misszionáriusai közül is néhányan – például az eredeti tizenkét apostol, Móziás fiai és az ifjabb Alma – sokkal rosszabb elutasítással és üldöztetéssel néztek szembe, mint amilyet én valaha is megtapasztaltam.

Így azonban az önsajnálat helyett elkezdtem azt érezni, hogy vállvetve állok Jézus Krisztussal a küszködéseimben. Amikor pedig szégyenérzetem volt a tökéletlen erőfeszítéseim miatt, felidéztem, amit Jeffrey R. Holland elnök, a Tizenkét Apostol Kvórumának az ügyvezető elnöke tanított: „Krisztus engesztelése talán még fontosabb támasza lesz a misszionáriusoknak, mint amekkora támasza lesz az érdeklődőknek. Amikor küszködsz, amikor elutasítanak, …a legjobb élet oldalán állsz, amelyet e világ valaha is ismert, az egyetlen tiszta és tökéletes élet oldalán, amelyet ember valaha is élt.”

Ma is mindig erre az élményre tekintek vissza, amikor emlékeznem kell arra, hogy alázatos legyek és bízzak az Úrban.

Lecke az alázatosságról

A misszióm alatt sokat tanultam a kilétemről Isten gyermekeként. Miután azonban hazatértem, rájöttem, hogy még mindig sok tanulnivalóm van annak a fontosságáról, hogy emlékezzek arra, miszerint mások is Isten gyermekei.

Nem sokkal a hazatérésem után nehéz elhívásba kerültem, és egy fontos rendezvényt kellett megszerveznem. Meghaladta az erőmet, és nem tudtam elérni azokat az embereket, akiknek segíteniük kellett volna. Küldtem egy ímélt, mely őszintén szólva elég erősen volt megfogalmazva.

Igazam volt abban, hogy az elhívás fontos volt, és hogy több támogatásra volt szükségem, de hamar rájöttem, hogy talán nem ez a legjobb módja az emberek ösztönzésének. Alázatra volt szükségem: emlékeznem kellett arra, hogy valószínűleg másoknak is megvannak a saját dolgaik, amitől főhet a fejük.

Steven E. Snow elder a következőket tanította, amikor a Hetvenek tagja volt: „[H]a alázatosak vagyunk, akkor az imáink válaszra találnak; lelki békét élvezhetünk; hathatósabban szolgálhatunk az elhívásainkban; és ha továbbra is hithűek maradunk, akkor végül visszatérünk majd Mennyei Atyánk színe elé.”

És én valóban nagyobb örömet éreztem az elhívásomban és az életemben, amikor megtanultam alázatosabbnak lenni.

Két igazság egyensúlyban tartása

Számomra a valódi alázat elsajátítása e két igazság egyensúlyban tartásáról szól:

Isten gyermeke vagyok. Isten többi gyermeke vesz körül.

Ahogy egyre többet tanultam az alázatról, rájöttem, mennyire igaz, amit Quentin L. Cook apostol tanított: „Az alázat nem valamiféle nagyszabású, jól meghatározható eredmény, sőt még csak nem is valamilyen komoly kihívás legyőzése. […] [Hanem az] a csendes magabiztosság, hogy napról napra, óráról órára az Úrra tudunk hagyatkozni, Őt szolgálni, és az Ő céljait teljesíteni.” Megtanultam, hogy képes vagyok teljesíteni az Úr céljait – de csak akkor, ha az akaratomat átadom Neki, és bízom abban, hogy Ő tudja, mi a legjobb.

Tudom, hogy amikor arra törekszünk, hogy alázatosabbá és krisztusibbá váljunk, Mennyei Atya meg fog áldani minket az erőfeszítéseinkben.

A szerző Németországban, Frankfurtban él.