Isten kedvence
Amikor eltelünk Isten szeretetével, az pajzsot nyújt nekünk az élet viharaiban, ugyanakkor a boldog pillanatokat még boldogabbá teszi.
Kezdésnek el kell mondanom, hogy két gyermekem is elájult már a szószéknél beszédmondás közben, és még soha nem éreztem ennyire át a helyzetüket, mint ebben a pillanatban. És nemcsak a csapóajtó jár a fejemben.
Hat gyermekünk néha ugratja egymást – mindegyikük magát tartja a kedvenc gyermeknek, mind különböző okokat sorolva fel. Minden egyes gyermekünk iránt tiszta és teljes szeretetet érzünk. Egyiküket sem tudnánk jobban szeretni a többinél. Mindegyikük születésével gyönyörű módon kitágult a szeretetünk. Mennyei Atyám irántam tanúsított szeretetét leginkább a gyermekeim iránti szeretetem révén értem.
Ahogy a kedvenc gyermek címet hangoztatják, azt gondolhatnátok, hogy nálunk soha nem voltak rendetlen hálószobák. A szülő-gyermek kapcsolat árnyoldalait ellensúlyozza a szeretetre való összpontosítás.
Talán mert látom, hogy elkerülhetetlen családi lázadás van készülőben, előfordul, hogy valami ilyesmit mondok: „Rendben, kifárasztottatok, de nem fogom elárulni – úgyis tudjátok, melyikőtök a kedvencem!” Az a célom, hogy a hatból mindegyikük győztesnek érezze magát, és elkerüljük a háború kitörését – legalábbis a következő alkalomig!
Evangéliumában János úgy utalt magára, mint „a tanítvány, a kit szeret vala Jézus”, mintha ez valami egyedi dolog lenne. Szeretem azt gondolni, hogy azért, mert János teljes mértékben érezte Jézus szeretetét. Nefi hasonló érzést keltett bennem e szavaival: „örvendezem Jézusomban”. Természetesen a Szabadító semmivel sem inkább Nefié, mint Jánosé, ám Nefinek az „ő” Jézusával való kapcsolatának a személyes természete ily gyengéd kifejezésre indította őt.
Hát nem csodálatos, hogy időnként ilyen teljes és személyes figyelmet és szeretetet érezhetünk? Nefi az ő Jézusának nevezi Őt, és ezt mi is megtehetjük. Szabadítónk szeretete „a legmagasabb, legnemesebb, legerősebb fajta szeretet”, és Ő ezt addig adja nekünk, amíg el nem telünk vele. Az isteni szeretet soha nem apad el, és mindegyikünk szeretett kedvenc. Isten szeretete az, amely – csakúgy, mint a Venn-diagramon – mindannyiunk közös metszete. Bármiben különbözzünk is látszatra, az Ő szeretetében egységre lelünk.
Meglepő-e, hogy a két legfőbb parancsolat ez: szeretni Istent és a körülöttünk lévőket? Amikor azt látom, hogy két ember krisztusi szeretettel van egymás iránt, azt érzem, hogy szeretetük nem csupán az ő saját szeretetük, hanem van benne valami isteni is. Amikor így szeretjük egymást, amilyen teljesen csak tudjuk, bevonódik a menny is.
Ezért ha úgy tűnik, hogy valaki, aki fontos számunkra, nem érzi az isteni szeretetet, követhetjük ezt a mintát: olyan dolgokat téve, amelyek közelebb visznek minket Istenhez, majd pedig olyanokat, amelyek közelebb visznek a szerettünkhöz, szavak nélkül Krisztushoz hívva őt.
Bárcsak leülhetnék veletek, és megkérdezhetném, milyen körülmények indítanak arra, hogy érezzétek Isten szeretetét! Mely szentírásversek? A szolgálat mely konkrét cselekedetei? Hol lennétek? Milyen zene szólna? Kinek a társaságában? Az általános konferencia bőven ad teret a mennyei szeretettel való kapcsolódás megismerésének.
Azonban talán úgy érzitek, távol vagytok Isten szeretetétől. Talán elkeserítő, sötét hangok kórusa duruzsol a gondolataitokban, olyan üzenetekkel, hogy túl sérültek, túl összezavarodottak, túl gyengék, túl jelentéktelenek, túl mások vagy túl eltévelyedettek vagytok a mennyei szeretet bármely valós megnyilvánulásához. Ha ilyen elgondolásokat hallotok, kérlek, halljátok meg ezt: e hangok tévednek. Magabiztosan figyelmen kívül hagyhatjuk a gondolatot, hogy amikor megtörtek vagyunk, az bármiképpen is elzárna minket a mennyei szeretettől – minden alkalommal, amikor azt a himnuszt énekeljük, amely eszünkbe juttatja szeretett és hiba nélkül való Szabadítónk azon döntését, miszerint hagyja megtört testét „keresztre szegez[ni] bűneinkért”, illetve mindig, amikor a megtört kenyérből veszünk. Bizonyos, hogy Jézus minden szégyent eltávolít a megtört emberből. Ő a megtörtsége révén tökéletessé lett, minket pedig tökéletessé tehet a megtörtségünk ellenére. Megtört, magányos és sebzett volt – ahogy mi is érezhetjük magunkat –, ám nem vagyunk elvágva Isten szeretetétől. A dalban megtört emberekről és tökéletes szeretetről van szó.
Talán tudtok magatokról valami titkos dolgot, amitől szerethetetlennek érzitek magatokat. Még ha igazatok is van azzal kapcsolatban, amit magatokról tudtok, tévedtek, ha azt gondoljátok, hogy Isten szeretetének a hatókörén kívül helyeztétek magatokat. Időnként oly kegyetlenek és türelmetlenek vagyunk önmagunkhoz, ahogy azt bárki mással szemben elképzelhetetlennek tartanánk. Sok teendőnk van ebben az életben, de az önutálat és önmagunk szégyenteljes elmarasztalása nem szerepel azon a listán. Bármilyen rútnak is érezzük saját magunkat, az Ő karja nem rövidül meg. Nem! Mindig elég hosszú ahhoz, hogy „átkarol[jon] engem” és mindegyikünket.
Amikor nem érezzük az isteni szeretet melegét, az nem azt jelenti, hogy eltűnt. Isten saját szavai szerint „a hegyek eltávoznak, és a halmok megrendülnek, de az [Ő] irgalmasság[a tőlünk] el nem távozik”. Tehát, a tisztánlátás végett: annak az elgondolásnak, hogy Isten már nem szeret minket, annyira hátra kell szorulnia az élet lehetséges magyarázatainak a listáján, hogy azt megelőzze a hegyek eltávozása és a dombok megrendülése.
Nagyon tetszik ez a jelkép, miszerint a hegyek Isten rendíthetetlen szeretetének a bizonyítékai. Ez az erőteljes kép szövi át az azokról szóló beszámolókat, amikor valaki felmegy a hegyekbe, hogy kinyilatkoztatást kapjon, illetve Ésaiás leírását arról, hogy „erősen fog állani az Úr házának hegye, hegyeknek felette”. Az Úr háza ad otthont legbecsesebb szövetségeinknek, valamint nyújt nekünk menedéket és olyan helyet, ahol elmerülhetünk Atyánk irántunk való szeretetének a bizonyítékában. Örömömet lelem a vigaszban, amely akkor éri a lelkemet, amikor szorosabban burkolózva a keresztelési szövetségembe keresek valakit, aki veszteség vagy csalódás miatt kesereg, és megpróbálok segíteni neki az érzései átgondolásában és feldolgozásában. Olyan utak ezek vajon, amelyeken járva jobban elmerülhetünk a drága, szövetséges szeretetben, a heszedben?
Ha tehát Isten szeretete nem hagy el minket, miért nem érezzük mindig? Maradjunk a realitás talaján: nem tudom. De annyi bizonyos, hogy szeretve lenni nem ugyanaz, mint érezni, hogy szeretnek. Van néhány gondolatom, amely segíthet válaszokat találnotok erre a kérdésre.
Talán gyásszal, depresszióval, árulással, magánnyal, csalódással vagy más nyomasztó dolgokkal küzdötök, ami miatt nem tudjátok érezni Isten irántatok való szeretetét. Ha így van, e dolgok el tudják tompítani vagy fel tudják függeszteni a képességünket, hogy érezzük, amit máskülönben éreznénk. Legalábbis egy időre talán képtelenek lesztek érezni az Ő szeretetét, és meg kell elégednetek az arról való tudással. De azon tűnődöm, hogy próbálkozhatnátok-e – türelmesen – más módszerekkel is az isteni szeretet kifejezésére és befogadására? Hátrébb tudtok lépni egyet attól, ami előttetek tornyosul, és talán még egyet és még egyet, amíg egyre tágabb látómező tárul elétek, ha szükséges, míg végül szó szerint celesztiálisan gondolkodtok, mivel a csillagokat szemlélitek, emlékezve a számtalan világra, rajtuk keresztül pedig azok Teremtőjére?
A madarak éneke; érezni a napot, a szellőt vagy az esőt a bőrömön; vagy épp olyan alkalmak, amikor a természet Isten iránti ámulattal tölti el az érzékeimet – ezek mindegyike hozzájárult már ahhoz, hogy kapcsolódni tudjak a mennyhez. Talán segíthet a hithű barátok nyújtotta vigasz. Talán a zene? Vagy a szolgálat? Vezettek feljegyzést vagy naplót azokról az alkalmakról, amikor tisztábban láttátok az Istennel való kapcsolatotokat? Talán megkérhetitek azokat, akikben bíztok, hogy miközben ti magatok enyhülés és megértés után kutattok, mondják el, nekik mi a forrásuk az isteni kapcsolódáshoz.
Vajon ha Jézus választana egy helyet, ahol találkozhattok, egy félreeső helyszínt, ahol csakis Őrá tudnátok összpontosítani, talán a személyes szenvedésetek kivételes helyét választaná, a helyet, amelyre leginkább szükségetek van, ahová senki más nem léphet be? Egy helyet, ahol olyan magányosnak érzitek magatokat, hogy tényleg teljesen egyedül kell lennetek, mégsem vagytok; olyan helyet, ahol talán csak Ő járt, ám amit valójában már előkészített az érkezésetekre. S miközben jöttére vártok, talán már ott is van, elérhető közelségben?
Ha életetek e szakaszában úgy érzitek, eltölt benneteket a szeretet, próbáljátok azt megtartani olyan hathatósan, mint ahogy a szita megtartja a vizet. Hintsétek szét, amerre jártok. Az isteni gazdaságtan egyik csodája az, hogy amikor megpróbáljuk megosztani Jézus szeretetét, azon kapjuk magunkat, hogy különböző mértékben eltelünk vele azon tantétel szerint, hogy „a ki… elveszti az ő életét én érettem, megtalálja azt”.
Amikor eltelünk Isten szeretetével, az pajzsot nyújt nekünk az élet viharaiban, ugyanakkor a boldog pillanatokat még boldogabbá teszi – azokat az örömteli napokat, amikor tündököl az égen a nap, még inkább beragyogja a lelkünkben áradó napfény.
Vessünk gyökeret és alapot Jézusunkban és az Ő szeretetében. Keressük és őrizzük kincsként azokat az élményeket, amikor érezzük az életünkben az Ő szeretetét és hatalmát. Az evangélium öröme mindenki számára elérhető, nemcsak a boldogoknak és nemcsak a csüggedőknek. Az öröm a célunk, nem pedig a körülményeink ajándéka. Minden okunk megvan arra, hogy „örvendezz[ünk], és szeretet tölt[sön] be [minket] Isten és minden ember iránt”. Telítődjünk el! Jézus Krisztus nevében, ámen.