Szentség az Úrnak a mindennapokban
A szentség az Úrnak megszenteli a mindennapokat. Örömtelibben vonz minket közelebb az Úrhoz és egymáshoz.
Nemrégiben az egyik Gong családi találkozónkon volt egy szórakoztató Ki mit tud? is, ennek a részeként pedig egy faviccverseny.
Csakhogy ez a vetélkedő rendhagyó volt. Az egyik csapatot alkotta Nagyapa – én – és az unokák közül egy 12 és egy 11 éves. A másik csapatban egy mesterséges intelligencia (MI) program volt, amelytől az egyik unokatestvér azt kérte, hogy Gerrit W. Gong stílusában meséljen favicceket. Gerrit Gong nagyapa az MI-Gerrit Gong ellen.
Mi kezdtünk az unokákkal.
Hogy nevezik azt a dinoszauruszt, amelyik szeret nassolni? Tyrannosaurus keksz.
Az MI-Gerrit Gong utasításba kapta: gondolkodj úgy, mint Gerrit W. Gong. Beszélj úgy, mint ő.
Mire az MI-Gerrit Gong: „Itt egy favicc, mintha Gerrit W. Gong mondaná, átvéve az ő szívélyes, figyelmes és felemelő stílusát: Miért késztette mosolyra az embereket az egyszerű fa? Mert szeretetben gyökerezett és kitárta a kedvesség ágait. Ehhez a fához hasonlóan mi is erőre lelhetünk a gyökereinkben, és örömre, amikor kedvességet tanúsítunk mások iránt.”
Nos, mi a véleményetek? Nem véletlenül nevezik ezeket faviccnek.
Körülvesznek minket a lehetőségek arra, hogy nevessünk, gyönyörködjünk, hálás szemmel lássunk. Evangéliumunk a mindennapi öröm és szentség evangéliuma. A szentség elkülöníti a dolgokat szent célokra. Ám a szentség arra is hív minket, hogy a mindennapokat is itassuk át azzal, ami szentséges – örvendjünk a mindennapi kenyérnek e világ bogáncsai és tövisei közepette. Ahhoz, hogy az Úrral járjunk, szentté kell válnunk, mert Ő szent; és hogy segítsen szentté válnunk, az Úr hív minket, hogy járjunk Ővele.
Mindegyikünknek megvan a története. Amikor Gong nővér és jómagam találkozunk veletek – sokféle helyen és körülmények között élő egyháztagokkal és barátokkal –, lelkesítenek minket a történeteitek az Úrnak való szentségről a mindennapokban. Ti a hét K szerint éltek: Isten közelségében; egymással közösségben és könyörülettel; Isten, a családtagjaitok és barátaitok felé vállalt kötelezettségekkel és a kötött szövetségekkel – Jézus Krisztussal a középpontban.
Egyre több bizonyíték emeli ki ezt a megdöbbentő tényt: a vallások hívei átlagban boldogabbak, egészségesebbek és elégedettebbek, mint azok, akik nem rendelkeznek lelki elköteleződéssel vagy kapcsolattal. Ami a boldogságot és az élettel való elégedettséget, a szellemi és testi egészséget, az értelmet és célokat, a jellemet és erényt, a szoros társas kapcsolatokat, sőt, a pénzügyi és anyagi egyensúlyt illeti, a vallásukat gyakorlók e területek mindegyikén jól teljesítenek.
Minden korosztályon és népességcsoporton belül jobb testi és szellemi egészségnek örvendenek, valamint nagyobb fokú elégedettségnek az életükben.
Az, amit a kutatók a vallással járó „szerkezeti szilárdságnak” neveznek, egyértelműséget, célt és ösztönzést nyújt az élet váratlan fordulatai közepette. A hit háza népe és a szentek közössége leküzdi az elszigeteltséget és a tömeges magányt. Az Úrnak való szentség nemet mond a közönségesre, nemet a mások rovására folytatott gunyoros élcelődésre, nemet azokra az algoritmusokra, amelyek pénzre váltják a dühöt és a megosztottságot. Az Úrnak való szentség igent mond arra, ami szentséges és áhítatos, igent arra, hogy a legszabadabb, legboldogabb, leghitelesebb, legjobb énünk jöjjön elő, amint hittel követjük Őt.
Hogy néz ki a szentség az Úrnak a mindennapokban?
A szentség az Úrnak úgy néz ki a mindennapokban, mint az az egy éve házas két hithű fiatal felnőtt, akik hitelesen és kitárulkozóan mesélnek evangéliumi szövetségekről, áldozathozatalról és szolgálatról az éppen kibontakozó életükben.
A feleség ezt mondta: „A középiskola során nagy sötétségben éreztem magam. Mintha Isten nem lett volna mellettem. Egy este az egyik barátomtól kapott sms-ben ez állt: »Hali! Olvastad már valaha az Alma 36-ot?«
Ahogy elkezdtem olvasni, elborított a béke és a szeretet – mondta. – Úgy éreztem, mintha éppen egy nagy ölelést kapnék. Amikor az Alma 36:12-t olvastam, tudtam, hogy Mennyei Atya lát engem és pontosan tudja, hogy mit érzek.”
Így folytatta: „Mielőtt összeházasodtunk volna, őszintén elmondtam a vőlegényemnek, hogy nincs különösebb bizonyságom a tizedfizetésről. Miért lenne szüksége Istennek arra, hogy mi adjunk pénzt, amikor mások olyan sokat képesek adni? A vőlegényem elmagyarázta, hogy ez nem a pénzről szól, hanem egy hozzánk intézett parancsolat követéséről. Arra buzdított, hogy kezdjek el tizedet fizetni.
Ténylegesen láttam, ahogy növekszik a bizonyságom – tette hozzá. – Néha szűkösen állunk a pénzzel, de nagyon sok áldást láttunk, és valahogy mindig kijöttünk a fizetésünkből.”
Majd ezt mondta: „Az ápolónői évfolyamon én voltam az egyházunk egyetlen tagja, és csak én voltam férjnél. Sokszor bosszankodva vagy sírva mentem haza órák után, mert úgy éreztem, hogy a csoporttársaim kiszúrtak engem maguknak, megjegyzéseket tettek a hitelveimre, az alsóruhám viselésére vagy éppen arra, hogy ilyen fiatalon mentem férjhez.”
Aztán így folytatta: „Az elmúlt tanfélévben megtanultam, hogyan adjak hangot jobban a hitelveimnek, és mutassak jó evangéliumi példát. A tudásom és a bizonyságom növekedett, mert próbára lett téve az arra való képességem, hogy egyedül álljak és erős legyek abban, amiben hiszek.”
A fiatal férj hozzátette: „A misszióm előtt ajánlatokat kaptam egyetemi baseballcsapatoktól. Meghoztam a nehéz döntést, félretoltam ezeket az ajánlatokat, és elmentem szolgálni az Urat. Nem cserélném el semmire azt a két évet.
Hazatérve arra számítottam – folytatta –, hogy nehéz lesz az átmenet, de azt vettem észre, hogy erősebb, gyorsabb és egészségesebb vagyok. Erősebb lett a dobásom, mint előtte. Több ajánlatot is kaptam, köztük az álmaim egyetemétől. És ami a legfontosabb: minden korábbinál jobban támaszkodom az Úrra.”
Végül ezzel zárta: „Misszionáriusként azt tanítottam, hogy Mennyei Atya hatalmat ígér nekünk az imáinkban, de néha megfeledkezem erről önmagam vonatkozásában.”
Ami az Úrnak való szentség misszionáriusi áldásait illeti, kincstárunk gazdag és teli. A pénzügyek, az időzítés és egyéb körülmények gyakran nem könnyűek. Amikor azonban a mindenféle korú és hátterű misszionáriusok felajánlják a szentséget az Úrnak, akkor a dolgok meg tudnak oldódni az Úr idejében és módján.
Egy idős misszionárius a következőket mesélte 48 éves távlatból: „Apám azt akarta, hogy diplomát szerezzek, ne pedig misszióba menjek. Nem sokkal ezután szívinfarktust kapott, és 47 évesen meghalt. Bűntudatom volt. Hogyan tudnék eleget tenni a kívánságának?
Később – folytatta –, miután úgy döntöttem, hogy missziót fogok szolgálni, láttam álmomban édesapámat. Nyugodt és elégedett volt; örült, hogy szolgálni fogok.”
Ez az idős misszionárius így folytatta: „Ahogy azt a Tan és szövetségek 138. szakasza tanítja, úgy hiszem, hogy édesapám is szolgálhatott misszionáriusként a lélekvilágban. Elképzelem, ahogy édesapám segített a dédapánknak – aki 17 évesen hagyta el Németországot, és a családja szem elől veszítette –, hogy ismét megkerüljön.”
A felesége hozzátette: „A férjem családjában az öt fiútestvérből annak a négynek van egyetemi végzettsége, akik missziót szolgáltak.”
A szentség az Úrnak úgy néz ki a mindennapokban, mint az a fiatal visszatérő misszionárius, aki engedte, hogy Isten uralkodjon az életében. Valamivel korábban arra kérték, hogy áldjon meg egy nagybeteg embert, amire ezt felelte: „»Van hitem. Megáldom, hogy felépüljön.« Csakhogy – folytatta ez a visszatérő misszionárius – abban a pillanatban megtanultam nem azért imádkozni, amit én szeretnék, hanem azért, amiről az Úr tudja, hogy az illetőnek szüksége van rá. Békességgel és vigasszal áldottam meg ezt a fivért. Később békésen elhunyt.”
A szentség az Úrnak olyannak érződik a mindennapokban, mint egy, a fátyolon keresztül átívelő szikra, mely összeköt, megvigasztal és megerősít. Egy nagy egyetem programfelelőse azt mondta, hogy érzi, amint általa csak hírből ismert emberek imádkoznak érte. Ezek az emberek az egyetemnek szentelték az életüket, amelynek küldetésével és hallgatóival továbbra is törődnek.
Egy nővér mindennap igyekszik a tőle telhető legjobbat nyújtani, miután férje hűtlen lett hozzá és a gyermekekhez. Mélységesen csodálom őt és a hozzá hasonló embereket. Egy nap, miközben a mosott ruhákat hajtogatta, egy kupac templomi alsóruhára helyezte a kezét, és így sóhajtott fel: „Mi értelme van?” Gyengéd hangot érzett, amely arról biztosította őt, hogy „a szövetségeid velem vannak”.
Egy másik nővér 50 éven át vágyott arra, hogy kapcsolatot alakítson ki az édesapjával. Ezt mesélte: „Fiatalkoromban ott voltak a fivéreim és Apa, és aztán ott voltam én, az egyetlen lány. Mindig is csak annyit akartam, hogy megfeleljek Apa számára.
Aztán elhunyt édesanyám. Ő volt az egyetlen összekötő kapocs köztem és Apa között.
Egy nap – mondta ez a nővér – hangot hallottam: »Hívd meg édesapádat, és vidd el magaddal a templomba.« Ezzel kezdődtek a havonta kétszer megtartott apa-lánya alkalmak az Úr házában. Elmondtam Apának, hogy szeretem. Ő is elmondta, hogy szeret.
Az Úr házában töltött idő gyógyulást hozott nekünk. Míg Anya a földön élt, nem tudott segíteni nekünk. A fátyol túloldalára kellett kerülnie ahhoz, hogy összeforrassza, ami el volt törve. A templom tette teljessé azt az utazásunkat, hogy örökkévaló családként egységes egésszé váljunk.”
Az apa ezt mondta: „A templomi elköteleződés hatalmas lelki élményt jelentett nekem és az egy szem lányomnak. Most már együtt járunk oda, és érezzük, ahogy erősödik a szeretetünk.”
A szentség az Úrnak a mindennapokban magában foglalja az olyan gyengéd pillanatokat is, amikor a szeretteink eltávoznak. Drága édesanyám, Jean Gong, idén lépett át a a következő életbe, napokkal a 98. születésnapja előtt.
Ha valaki azt kérdezte édesanyámtól: „Milyen fagyit kérsz? Mogyorós csokisat, gyömbéres fehér csokisat vagy epreset?”, akkor a válasza az volt, hogy „Igen, köszönöm. Lehet mindegyiket?”. Ki lett volna képes nemet mondani az édesanyjának, aki olyannyira szerette az élet minden ízét?
Egyszer megkérdeztem Anyától, hogy mely döntések hatottak leginkább az életére.
„Az, hogy megkeresztelkedtem Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyháza tagjaként, és hogy Hawaiiról a szárazföldre költöztem, ahol megismertem édesapádat” – felelte.
Édesanyám, aki 15 évesen keresztelkedett meg, nagy családjából egyetlenként csatlakozva az egyházunkhoz, az Úrba vetett szövetséges hittel és bizalommal rendelkezett, ami megáldotta az életét és a családunk minden nemzedékét. Hiányzik édesanyám, ahogy nektek is hiányoznak a ti családtagjaitok. Tudom ugyanakkor, hogy édesanyám nem múlt el. Csak most éppen nincs itt. Tisztelgek őelőtte és minden elhunyt előtt az Úrnak való mindennapi szentség példáiként.
Természetesen a mindennapokban lévő szentség az Úrnak magában foglalja azt is, hogy gyakrabban jövünk az Úrhoz az Ő szent házában. Ez akkor is igaz, ha az egyház tagjai vagyunk, és akkor is, ha a barátai.
Három ilyen barát részt vett a Thaiföldi Bangkok templom nyílt napjain.
„Ez a különleges gyógyulás helye” – mondta az egyikük.
A kereszteldében egy másik azt mondta: „Amikor itt vagyok, azt szeretném, ha tisztára mosnának és soha többé nem követnék el bűnt.”
A harmadik ezt mondta: „Érzitek ezt a lelki erőt?”
Hat szentséges szóval a templomaink így hívogatnak és ezt hirdetik:
„Szentség az Úrnak.
A szentség az Úrnak megszenteli a mindennapokat. Örömtelibben vonz közelebb az Úrhoz és egymáshoz, és felkészít minket arra, hogy Istennel, a mi Atyánkkal, Jézus Krisztussal és a szeretteinkkel éljünk.
Talán ti is eltűnődtök azon, ahogy a kedves ismerősöm is tette, hogy Mennyei Atya vajon szeret-e titeket. A válasz egy harsogó, feltétlen „igen”! Amikor szentséget adunk az Úrnak, minden egyes nap, örökké érezhetjük az Ő szeretetét, és boldogok lehetünk. Azért imádkozom, hogy ez így legyen, Jézus Krisztus szent nevében, ámen.