Eltemetni lázadásunk fegyvereit
Temessük el – nagyon-nagyon mélyre – az Isten elleni lázadás bármely elemét az életünkben, és helyettesítsük ezeket készséges szívvel és készséges elmével!
A Mormon könyve feljegyzi, hogy körülbelül 90 évvel Krisztus születése előtt Móziás király fiai megkezdték a végül 14 évig tartó missziójukat a lámániták között. Akkor már nemzedékek óta történtek sikertelen igyekezetek arra, hogy a lámánita népet a Krisztus tanába vetett hitre vezessék. Ez alkalommal azonban a Szent Lélek csodálatos közbeavatkozásai révén lámániták ezrei tértek meg és lettek Jézus Krisztus tanítványai.
Ezt olvassuk: „És amilyen biztosan él az Úr, úgy azok, akik hittek, vagyis akik eljutottak az igazság megismeréséhez, Ammonnak és testvéreinek a kinyilatkoztatás és a prófétálás lelke, valamint Isten hatalma szerinti prédikálása által, mely csodákat művelt bennük – igen, azt mondom nektek, hogy ahogy él az Úr, mindazok a lámániták, akik hittek a prédikálásukban és az Úrhoz tértek, soha nem távolodtak el.”
E nép tartós megtérésének a kulcsát a következő vers fogalmazza meg: „Mert igazlelkű nép lettek; letették lázadásuk fegyvereit, és nem harcoltak többé sem Isten, sem bármely testvérük ellen.”
A „lázadásuk fegyverei” kifejezés szó szerint és jelképesen is értendő. Kardjaikra és más harci fegyvereikre is vonatkozott, de éppúgy utalt az Isten és az Ő parancsolatai iránti engedetlenségükre is.
E megtért lámániták királya eképpen magyarázta ezt: „És most, íme, testvéreim, …ez volt minden, amit megtehettünk…, hogy megbánjuk minden bűnünket és a sok gyilkosságot, melyet elkövettünk, és hogy Istennel elvétetjük azokat a szívünkből, mert ez volt minden, amit megtehettünk, hogy Isten előtt megfelelő mértékben bűnbánatot tartsunk, hogy levegye a mocskunkat”.
Figyeljük meg a király szavait – őszinte bűnbánatuk nemcsak bűneik bocsánatához vezetett, hanem Isten levette azon bűnök mocskát, sőt még a vágyat is a szívükből a bűn elkövetésére. Mint tudjátok, inkább eltemették a kardjaikat, mintsem bármilyen lehetséges visszatérést kockáztassanak az Isten elleni lázadásuk korábbi állapotához. Amikor pedig eltemették fizikai fegyvereiket, megváltozott szívvel, a bűnre való hajlamukat is eltemették.
Feltehetjük magunknak a kérdést: mit tehetnénk azért, hogy kövessük ezt a mintát, hogy „lete[gyük] lázadás[unk] fegyvereit”, bármik legyenek is ezek, illetve olyannyira „az Úrhoz tér[jünk]”, hogy a bűn mocska és a bűn vágya elvétessen a szívünkből, és soha ne távolodjunk el.
A lázadás lehet tevőleges vagy tétlen. A tudatos lázadás jellemző példája Lucifer, aki a halandóság előtti világban ellenezte az Atya megváltástervét, és másokat is ez ellen hangolt, „és azon a napon sokan követték őt”. Nem nehéz felismerni az ő folyamatos lázadásának a hatásait napjainkban.
A Mormon könyve szentségtelen antikrisztusi hármasa – Sérem, Nehór és Korihór – kiváló lehetőséget nyújt számunkra az Isten elleni tevőleges lázadás tanulmányozására. Nehór és Korihór átfogó elmélete az volt, hogy nincs bűn, ezért tehát semmi szükség bűnbánatra, és nincs Szabadító sem. „[M]inden ember a saját tehetsége szerint boldogul, és… minden ember a saját ereje szerint győzedelmeskedik; és bármit tesz az ember, az nem bűn.” Az antikrisztus elveti a vallási felhatalmazást, míg a szertartásokat és a szövetségeket olyan cselekedeteknek minősíti, „melyeket ősi papok fektettek le azért, hogy hatalmat és felhatalmazást bitoroljanak”.
William W. Phelps története a tudatos lázadás utolsó napi példája, boldogabb befejezéssel. Phelps 1831-ben csatlakozott az egyházhoz, és egyházi nyomdászi megbízást kapott. Több korai egyházi kiadványt ő szerkesztett, számos himnuszt írt, és szolgált Joseph Smith írnokaként. Sajnos az egyház és a Próféta ellen fordult, olyannyira, hogy hamisan tanúskodott Joseph Smith ellen egy Missouri állambeli bíróságon, hozzájárulva ezzel a Próféta ottani bebörtönzéséhez.
Később Phelps megbocsátást kérve írt Josephnek. „Tudom, milyen helyzetben vagyok, te is tudod és Isten is tudja, és szeretnék megszabadulni, ha a barátaim segítenek nekem.”
Válaszában a Próféta kijelentette: „Valóban sokat szenvedtünk viselkedésed miatt. […] Ám a poharat kiittuk, Mennyei Atyánk akarata bevégeztetett, és még életben vagyunk. […] Jöjj, drága testvér, a harc elcsitult, újra barátság az, mi annak is indult.”
William Phelps őszinte bűnbánattal eltemette lázadása fegyvereit, és újra teljes jogú egyháztagként fogadták, hogy soha többé ne távolodjon el.
Az Isten elleni lázadás talán még alattomosabb válfaja azonban a tétlen változat – az Ő akaratának a figyelmen kívül hagyása az életünkben. Sokan, akik soha nem vetemednének tevőleges lázadásra, ettől még szembeszegülhetnek Isten akaratával és szavával azáltal, hogy az isteni útmutatást semmibe véve követik a saját ösvényüket. Eszembe jut a Frank Sinatra által réges-régen híressé tett dal záró sora: „A magam módján [tettem]”. Az életben természetesen bőven van helye a személyes szempontoknak és az egyéni választásnak, ám a szabadítás és az örök élet kérdései esetében a jelmondatunknak így illene hangzania: „Isten módján tettem” – mert valóban nincs más út.
Vegyük például a Szabadító példáját a keresztelkedésre vonatkozóan. Alávetette magát a keresztelésnek az Atya iránti hűség kinyilvánításaként, valamint nekünk mutatott példaként:
„[M]egmutatja az emberek gyermekeinek, hogy a test szerint megalázkodik az Atya előtt, és bizonyítja az Atyának, hogy engedelmeskedik neki parancsolatainak betartásában. […]
És ezt mondta az emberek gyermekeinek: Kövess engem! Tehát, szeretett testvéreim, követhetjük-e Jézust, ha nem akarjuk az Atya parancsolatait betartani?”
Ha Krisztus példáját szeretnénk követni, akkor nincs „magam módján”. Eltérő útvonalat keresgélni a menny felé éppoly hiábavaló, mint Bábel tornyán munkálkodni ahelyett, hogy Krisztusra és az Ő szabadítására tekintenénk.
A kardok és más fegyverek, melyeket a lámánita megtértek eltemettek, amiatt voltak a lázadás fegyverei, ahogyan korábban használták azokat. Ugyanezen fegyverek a fiaik kezében, akik a család és a szabadság védelmében használták azokat, egyáltalán nem voltak az Isten elleni lázadás fegyverei. Ugyanez igaz volt a nefiták kezében lévő hasonló fegyverekre is: „[Ő]k nem egyeduralomért vagy hatalomért harcoltak, hanem az otthonaikért és a szabadságaikért harcoltak, a feleségeikért és a gyermekeikért, és mindenükért, igen, hódolati rítusaikért és az egyházukért”.
Hasonlóképpen vannak olyan dolgok a mi életünkben is, amelyek lehetnek semlegesek vagy akár eredendően jók is, ám helytelen módon használva a „lázadás fegyvereivé” válnak. A beszédünk például képes építeni vagy lealacsonyítani. Ahogyan Jakab is mondta:
„De a nyelvet [úgy tűnik] az emberek közül senki sem szelidítheti meg; fékezhetetlen gonosz az, halálos méreggel teljes.
Ezzel áldjuk az Istent és Atyát, és ezzel átkozzuk az embereket, a kik az Isten hasonlatosságára teremttettek:
Ugyanabból a szájból jő ki áldás és átok. Atyámfiai, nem kellene ezeknek így lenni!”
Oly sok gonoszság és rosszindulat van jelen korunk köz- és személyes beszédében! Sok a közönséges és trágár beszéd, még a fiatalok körében is. Az efféle beszéd az Isten elleni „lázadás fegyvere”, telve „halálos méreggel”.
Vegyünk egy másik példát valamire, ami alapvetően jó, mégis az isteni előírások ellen fordítható – a munka. Az ember valódi megelégedettségre lelhet egy hivatásban, szakmában vagy szolgálatban, és mindannyian haszonélvezői vagyunk az elkötelezett és tehetséges emberek által számos területen elért és létrehozott eredményeknek.
Mégis előfordulhat, hogy a munka iránti odaadás válik mindenekfelett egy ember életének a középpontjává. Ezután már minden más másodlagos lesz, beleértve a Szabadító bármely igényét az ember idejére és tehetségeire. Ha a férfiak – és ugyanígy a nők is – kizárólag a szakmai előmenetel érdekében lemondanak a házasság valós lehetőségeiről, ha elmulasztanak a házastársukhoz ragaszkodni és felemelni őt, ha elmulasztják nevelni gyermekeiket, sőt, szándékosan kerülik a gyermekvállalás áldását és felelősségét, akkor az egyfajta lázadássá alakíthatja az egyébként dicséretes teljesítményt.
Egy másik példa a fizikai lényünkre vonatkozik. Pál arra emlékeztet minket, hogy Istent kell dicsőítenünk testben és lélekben is, valamint hogy ez a test a Szentlélek temploma, „a melyet Istentől nyertetek; és nem a magatokéi vagytok”. Jogos érdekünk tehát, hogy időt fordítsunk a testünkről való gondoskodásra, a tőlünk telhető legjobb módon. Kevesen érjük el a teljesítmény azon csúcsát, amelyet a közelmúltban láthattunk az olimpiai és paralimpiai sportolók teljesítményében, néhányan pedig már tapasztaljuk az életkor hatásait, avagy M. Russell Ballard elnök szavaival élve, azt, ahogyan „meglazulnak a szegecsek”.
Mindazonáltal úgy hiszem, a Teremtőnk örvend annak, amikor minden tőlünk telhetőt megteszünk azért, hogy gondoskodjunk a fizikai test Tőle kapott csodálatos ajándékáról. A lázadás jele lenne az, ha valaki eltorzítaná vagy beszennyezné a testét, illetve visszaélne vele, vagy nem tenne meg minden tőle telhetőt az egészséges életmód érdekében. Ugyanakkor a hiúság, valamint az ember testalkatával, megjelenésével vagy öltözetével való túlzott foglalkozás a lázadás egy másik végletes fajtája lehet, mely nem Istennek, hanem Isten ajándékának az imádatához vezet.
Végezetül pedig az Isten elleni lázadásunk fegyvereinek az eltemetése egyszerűen azt jelenti, hogy engedünk a Szent Lélek hívásainak, levetkőzzük a természetes embert, és szentté válunk „az Úr Krisztus engesztelése által”. Azt jelenti, hogy az első parancsolatot tesszük az első helyre az életünkben. Azt jelenti, engedjük hogy Isten uralkodjon. Ha az Isten iránti szeretetünk, valamint azon eltökéltségünk, hogy teljes lelkünkkel, elménkkel és erőnkkel szolgáljuk Őt, lesz az a próbakő, mellyel minden dolgot megítélünk és minden döntésünket meghozzuk, akkor eltemettük lázadásunk fegyvereit. Krisztus kegyelme által Isten meg fogja bocsátani a múltbéli bűneinket és lázadásainkat, valamint el fogja venni ezen bűnök és lázadások mocskát a szívünkből. Idővel még a gonoszság iránti vágyat is elveszi majd, ahogyan azt az egykori lámánita megtértekkel tette. Ezután mi sem távolodunk majd el soha.
Lázadásunk fegyvereinek az eltemetése egyedülálló örömhöz vezet. Mindazokkal, akik valaha is megtértek az Úrhoz „eljut[unk] odáig, hogy megváltó szeretetet énekel[ünk]”. Mennyei Atyánk és az Ő Fia, a mi Megváltónk a legmélyrehatóbb szeretettel és áldozattal erősítették meg a végső boldogságunk iránti múlhatatlan elkötelezettségüket. Naponta megtapasztaljuk a szeretetüket. Minden bizonnyal képesek vagyunk viszonozni ezt a saját szeretetünkkel és hűségünkkel. Temessük el – nagyon-nagyon mélyre – az Isten elleni lázadás bármely elemét az életünkben, és helyettesítsük ezeket készséges szívvel és készséges elmével! Jézus Krisztus nevében, ámen.