Liahóna
Atyánkban bízva
2024. november


10:20

Atyánkban bízva

Isten sok fontos döntés meghozatalát bízza ránk, és minden dologban arra kér minket, hogy bízzunk Őbenne.

Addison Pratt 1843. június 1-jén elhagyta az Illinois állambeli Nauvoot, hogy a Hawaii-szigeteken prédikálja az evangéliumot, hátrahagyva feleségét, Louisa Barnes Prattet, hogy gondoskodjon fiatal családjukról.

Nauvooban, amint az üldöztetések fokozódásával a szentek távozásra kényszerültek, majd később Winter Quartersben, amikor a Sóstó-völgybe való vándorlásra készülődtek, Louisa azzal a döntéssel szembesült, vajon útra keljen-e. Könnyebb lett volna maradni és megvárni, hogy Addison visszatérjen, mintsem egyedül utazni.

Mindkét alkalommal útmutatást kért Brigham Young prófétától, aki arra buzdította, hogy induljon el. Az asszony a nagy nehézségek és személyes vonakodása ellenére is mindkét alkalommal sikeresen tette meg az utat.

Louisa eleinte nem sok örömét lelte az utazásban. Ám hamarosan örömmel fogadta a préri zöld füvét, a színes vadvirágokat, valamint a folyópartok melletti területeket. „Az elmémre nehezedő ború fokozatosan elszállt – jegyezte fel –, és az egész társaságban nem volt nálam jókedvűbb nő.”

Louisa története mélyen megihletett engem. Csodálom, ahogy hajlandó volt félretenni a személyes kívánságait; ahogy képes volt bízni Istenben; és azt, ahogy a hite gyakorlása segített neki másként látni a helyzetet.

Eszembe juttatja azt, hogy van egy szerető Atyánk a mennyben, aki törődik velünk, bárhol is legyünk, és hogy bárkinél vagy bármi másnál jobban bízhatunk Őbenne.

Az igazság forrása

Isten sok fontos döntés meghozatalát bízza ránk, és minden dologban arra kér minket, hogy bízzunk Őbenne. Ez különösen akkor nehéz, amikor a magunk ítélete vagy a közvélekedés különbözik az Ő akaratától a gyermekeire vonatkozóan.

Néhányan azt sugallják, újra kellene húznunk a helyes és a helytelen közötti határokat, mert azt mondják, az igazság viszonylagos, a valóságot mindenki maga határozza meg, illetve Isten annyira nagylelkű, hogy valójában nem érdekli, mit teszünk.

Midőn Isten akaratának a felismerésére és elfogadására törekszünk, hasznos, ha emlékszünk rá, hogy a helyes és a helytelen közötti határvonalakat nem a mi dolgunk meghúzni. Isten maga hozta létre ezeket a határokat, örök igazságok alapján, a mi javunkra és áldásunkra.

Hosszú múltra tekint vissza az a vágy, mely Isten örökkévaló igazságának a megváltoztatására irányul. A világ indulása előtt kezdődött, amikor Sátán fellázadt Isten terve ellen, önző módon az emberi önrendelkezés elpusztítására törekedve. E mintát követve az olyan emberek, mint Sérem, Nehór és Korihór, azzal érveltek, hogy a hit balgaság, a kinyilatkoztatás lényegtelen, és bármit is akarunk tenni, az helyes. Sajnálatos módon ezek az Isten igazságától való elhajlások oly nagyon gyakran vezettek nagy bánathoz.

Bár vannak dolgok, amelyek környezetfüggők, nem minden az. Russell M. Nelson elnök következetesen azt tanítja, hogy Isten szabadító igazságai végérvényesek, függetlenek, és maga Isten határozza meg őket.

A mi döntésünk

Az, hogy kiben bízunk, az élet egyik fontos döntése. Benjámin király ezt az utasítást adta népének: „Higgyetek Istenben; higgyétek el, hogy ő van…; higgyétek el, hogy minden bölcsesség… birtokában van…; higgyétek el, hogy az ember nem fogja fel mindazon dolgokat, melyeket az Úr felfogni képes.”

Szerencsére rendelkezünk a szentírásokkal és az élő próféták útmutatásával, hogy segítsenek megértenünk Isten igazságát. Ha további pontosításra van szükség, akkor Isten az Ő prófétái által biztosítja azt. Ezenkívül Ő válaszolni fog őszinte imáinkra a Szentlelken keresztül, miközben igyekszünk megérteni azokat az igazságokat, melyeket még nem értékelünk teljes mértékben.

Neil L. Andersen egyszer ezt tanította: „Ne legyetek meglepve, ha néha a személyes nézeteitek eleinte nincsenek összhangban az Úr prófétájának a tanításaival! Ezek a tanulás és az alázat pillanatai – mondta Andersen elder –, amikor imában térdre ereszkedünk. Hittel haladunk előre, bízva Istenben, tudva azt, hogy idővel több lelki tisztánlátást kapunk majd Mennyei Atyánktól.”

Mindig hasznos felidézni Alma tanítását, miszerint Isten azon figyelem és szorgalom szerint adja nekünk a szavát, melyet annak szentelünk. Ha megszívleljük Isten szavát, akkor többet fogunk kapni; ha figyelmen kívül hagyjuk a tanácsát, akkor egyre kevesebbet kapunk, amíg végül nem lesz semmink. A tudás efféle elvesztése nem azt jelenti, hogy az igazság helytelen volt – ehelyett azt mutatja, hogy elveszítettük a megértés képességét.

Tekints a Szabadítóra!

Kapernaumban a Szabadító a kilétéről és a küldetéséről tanított. Sokan keménynek tartották a szavait, így hátat fordítottak, és „nem jár[t]ak… többé ő vele”.

Miért távoztak?

Mert nem tetszett nekik, amit mondott. Így hát, bízva a maguk ítéletében, továbbálltak, megtagadva maguktól azokat az áldásokat, amelyek akkor érkeztek volna, ha maradnak.

Büszkeségünk könnyedén közénk és az örök igazság közé állhat. Amikor valamit nem értünk, megállhatunk, engedhetjük, hogy az érzéseink leülepedjenek, majd utána döntsük el, miként válaszolunk. A Szabadító azt a felhívást intézte hozzánk, hogy minden gondolatban Őrá tekintsünk, ne kételkedjünk, ne féljünk. Amikor a Szabadítóra összpontosítunk, a hitünk elkezdhet felülkerekedni az aggodalmainkon.

Amint azt Dieter F. Uchtdorf elnök tanácsolta nekünk: „[K]érlek, hogy vonjátok először kétségbe a kételyeiteket, mielőtt kétségbe vonnátok a hiteteket! Soha nem szabad hagynunk, hogy a kétség rabul ejtsen és távol tartson bennünket attól az isteni szeretettől, békességtől és ajándékoktól, amelyek az Úr Jézus Krisztusba vetett hit révén adatnak.”

Áldások érkeznek azokhoz, akik maradnak

Amikor a tanítványok azon a napon elmentek a Szabadítótól, Ő ezt kérdezte a tizenkettektől: „Vajjon ti is el akartok-é menni?”

Péter így válaszolt:

„Uram, kihez mehetnénk? Örök életnek beszéde van te nálad.

És mi elhittük és megismertük, hogy te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia.”

Mármost, az apostolok ugyanabban a világban éltek és ugyanolyan társadalmi nyomással néztek szembe, mint a távozó tanítványok. Ám ebben a pillanatban a hitüket választották, és bíztak Istenben, megőrizve ezáltal az áldásokat, amelyeket Isten azoknak ad, akik maradnak.

Talán hozzám hasonlóan ti is néha hol így, hol úgy döntötök. Amikor nehezen értjük meg vagy fogadjuk be Isten akaratát, akkor megnyugtató arra emlékezni, hogy Ő úgy szeret minket, ahogy vagyunk, bárhol is legyünk. És Ő valami jobbat tartogat számunkra. Ha kinyújtjuk felé a kezünket, segíteni fog nekünk.

Habár a Feléje fordulás éppoly nehéz lehet, mint a fiának gyógyulást kereső édesapa számára, akinek a Szabadító azt mondta, hogy „minden lehetséges a hívőnek”, a küszködésünk pillanataiban mi is felkiálthatunk: „Légy segítségül a [mi] hitetlenség[ünk]nek”.

Akaratunk alávetése az Ő akaratának

Neal A. Maxwell elder egyszer ezt tanította: „[A]z egyéni akarat alárendelése valójában az egyetlen igazán személyes dolog, amelyet Isten oltárára helyezhetünk.” Nem csoda, hogy Benjámin király oly hőn vágyott rá, hogy népe olyanná váljon, „mint egy gyermek, engedékeny, szelíd, alázatos, türelmes, telve szeretettel, aki mindazon dolgoknak hajlandó alávetni magát, melyet az Úr jónak lát kiszabni rá, éppen úgy, ahogy egy gyermek veti alá magát az atyjának”.

Mint mindig, a Szabadító tökéletes példát állított elénk. Nehéz szívvel és tudván, hogy milyen fájdalmas munkát kell elvégeznie, alávetette magát Atyja akaratának, betöltve messiási küldetését, és megnyitva az örökkévalóság ígéretét számotokra és számomra.

A választás, mely szerint alávetjük akaratunkat Isten akaratának, a hit azon cselekedete, amely a tanítványságunk középpontjában áll. Ezt választva felfedezzük, hogy az önrendelkezésünk nem fogyatkozott meg; inkább felmagasztalja és megjutalmazza a Szentlélek jelenléte, aki olyan célt, örömöt, békességet és reményt hoz, amilyet sehol máshol nem találunk meg.

Néhány hónappal ezelőtt egy cövekelnökkel meglátogattunk a cövekében egy nővért és az ő fiatal felnőtt fiát. Miután ez a nővér éveken át távol volt az egyháztól, nehéz és zord ösvényeken tévelyegve, visszatért. A látogatásunk során megkérdeztük tőle, miért jött vissza.

„Elrontottam az életemet – felelte –, és rádöbbentem, hol kellene lennem.”

Aztán megkérdeztem tőle, mit tanult az út során.

Némileg meghatódva osztotta meg, hogy rájött, addig kell istentiszteletre járnia, amíg meg nem törik az a szokása, hogy nem jár, és addig kell maradnia, amíg az lesz az a hely, ahol lenni akar. Visszatérése nem volt könnyű, de amikor hitet gyakorolt az Atya tervében, érezte a Lélek visszatérését.

Majd hozzátette: „Személyesen győződtem meg arról, hogy Isten jó, és hogy az Ő útjai jobbak az enyémnél.”

Tanúságot teszek Istenről, a mi Örökkévaló Atyánkról, aki szeret minket; Fiáról, Jézus Krisztusról, aki megszabadított minket. Ismerik a fájdalmainkat és a kihívásainkat. Soha nem fognak cserben hagyni minket, és tökéletesen tudják, hogyan segítsenek nekünk. Bizakodóak lehetünk, amint bárki vagy bármi másnál inkább Beléjük helyezzük a bizalmunkat. Jézus Krisztus szent nevében, ámen.