Isten fiai és leányai
Mi valóban abban hiszünk, hogy mindannyian szó szerint Isten gyermekei vagyunk, és ezért megvan bennünk annak a lehetősége, hogy olyanná váljunk, mint Ő.
Ma az egyik legörömtelibb, legdicsőségesebb és legerőteljesebb, Isten által kinyilatkoztatott evangéliumi igazságról szeretnék szólni hozzátok. Egyúttal egy olyanról, amelyért – érdekes módon – bírálni szoktak minket. Egy évekkel ezelőtti élményem azonban nagymértékben elmélyítette a megbecsülésemet ezen evangéliumi igazság iránt.
Az egyház képviselőjeként egyszer meghívtak egy vallási konferenciára, ahol bejelentették, hogy attól a ponttól kezdve minden keresztelést érvényesnek tekintenek, amelyet vízzel, illetve az Atyának és a Fiúnak és a Szentléleknek a nevében végeznek el, függetlenül attól, mely keresztény egyházban történik – néhány kivételtől eltekintve. Majd elmondták, hogy ez az eljárásrend nem vonatkozik Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyházában végzett keresztelésekre.
A konferencia után lehetőségem volt mélyebben megismerni ennek a kivételnek az indokait a bejelentésért felelős vezetőtől. Nagyszerű és tartalmas beszélgetést folytattunk.
Röviden összefoglalva, azt mondta el nekem, hogy a kivételt elsősorban azok a hitelveink indokolják, amelyek az Istenséggel – más keresztény felekezetek gyakori szóhasználatában: a Szentháromsággal – kapcsolatosak. Megköszöntem neki, hogy rászánta az időt és elmagyarázta nekem a hitelveit és az egyháza eljárásrendjét. A beszélgetésünk végén megöleltük egymást és elköszöntünk.
Amikor később átgondoltam ezt a beszélgetést, nem hagyott nyugodni, amit e vezető arról mondott, hogy az utolsó napi szentek nem értik azt, amit ő „a Szentháromság misztériumának” nevezett. Mire utalt ezzel? Nos, ez azzal volt kapcsolatos, amit mi Isten természetét illetően értünk. Azt valljuk, hogy az Atyaisten „egy felmagasztosult ember”, akinek megdicsőült „húsból és csontból való teste van, tapintható, akár az emberé; [ahogy] a Fiúnak is”. Ezért mindig, amikor Isten természetéről beszélünk, olyankor bizonyos értelemben valamiképpen a saját természetünkről is beszélünk.
Ez nemcsak azért igaz, mert az Ő képére és hasonlatosságára teremtettünk, hanem azért is, mert – a zsoltáríró feljegyzése szerint – Isten azt mondta: „Istenek vagytok ti és a Felségesnek fiai ti mindnyájan”. Ez a számunkra becses tan a visszaállítás kezdetével helyreállíttatott. Összefoglalva: ez nem több és nem kevesebb, mint amit a misszionáriusaink tanítanak az első lecke első bekezdésének az első sorában „Isten a mi Mennyei Atyánk, és mi az Ő gyermekei vagyunk.”
Most mondhatnátok: „De hát sokan hisznek abban, hogy Isten gyermekei vagyunk!” Ez igaz; azonban amit ők ez alatt értenek, kissé különbözhet attól, ami e kijelentés általunk megerősített mélyebb jelentéséből következik. Az utolsó napi szentek számára ez a kijelentés nem képletes, hanem mi valóban abban hiszünk, hogy mindannyian szó szerint Isten gyermekei vagyunk. Ő „a lelkünk Atyja”6, és ezért megvan bennünk annak a lehetősége, hogy olyanná váljunk, mint Ő, ami sokak számára felfoghatatlan.
Több mint 200 év telt el azóta, hogy az első látomás megnyitotta az ajtót a visszaállítás előtt. Akkoriban a fiatal Joseph Smith mennyei útmutatásért imádkozott, hogy megtudja, melyik egyházhoz csatlakozzon. Az azon a napon és a később kapott kinyilatkoztatások által Joseph próféta tudást nyert Isten természetéről és a mi kapcsolatunkról Ővele az Ő gyermekeiként.
Emiatt tisztábban látjuk, hogy Mennyei Atyánk már a kezdetektől tanította ezt a becses tant. Hadd említsek meg legalább két olyan beszámolót a szentírásokból, amelyek ezt szemléltetik.
Emlékezhettek arra, Isten miként tanítja Mózest a Nagy értékű gyöngy feljegyzése szerint.
Ezt olvashatjuk: „Isten szólt Mózeshez, mondván: Íme, én vagyok a Mindenható Úristen, és Végtelen az én nevem”. Más szóval ezt mondta: Mózes, azt akarom, hogy tudd, ki vagyok. Majd hozzátette: „És íme, te az én fiam vagy”. Később ezt mondta: „És van egy munkám számodra, Mózes fiam; és te az én Egyszülöttem hasonlatosságára vagy”. Majd végül ezzel zárta: „És most, íme, ezt az egy dolgot megmutatom neked, Mózes fiam”.
Úgy tűnik, Isten mindenképpen meg akart tanítani Mózesnek legalább egy leckét: „a fiam vagy”; ezt legalább háromszor megismételte. Nem is tudta anélkül említeni a Mózes nevet, hogy ne tette volna azonnal hozzá, hogy az Ő fia.
Miután azonban Mózes egyedül maradt, gyengének érezte magát, mert már nem Isten színe előtt volt. Ekkor jött Sátán, hogy megkísértse. Látjátok itt a mintázatot? Ez volt az első dolog, amit mondott: „Mózes, ember fia, hódolj nekem!”
Ebben az összefüggésben Sátán felszólítása, hogy neki hódoljon, talán csak figyelemelterelés volt. A jelentősebb kísértés Mózes számára ebben a gyenge pillanatban abban állt, hogy összezavarodjon, és elhiggye, hogy ő csak egy „ember fia”, nem pedig Isten gyermeke.
„És lőn, hogy Mózes Sátánra nézett, és azt kérdezte: Ki vagy te? Mert íme, én Isten fia vagyok, az ő Egyszülöttjének hasonlatosságára”. Szerencsére Mózes nem zavarodott össze és nem hagyta, hogy eltereljék a figyelmét. Addigra megtanulta, hogy ki is ő valójában.
A másik beszámolót a Máté 4-ben találjuk. A szentíráskutatók Jézus megkísértéseként is hivatkoznak erre a részre, mintha az Urat csak e három alkalommal érte volna kísértés, ami természetesen nem így van.
Több ezer liter nyomdafestéket elhasználtak már, hogy megmagyarázzák e három kísértés jelentését és tartalmát. Tudomásunk szerint ez a fejezet azzal kezdődik, hogy Jézus elmegy a pusztába, „és mikor negyven nap és negyven éjjel bőjtölt vala, végre megéhezék”.
Úgy tűnik, hogy Sátán első kísértése csak az Úr testi szükségleteinek a kielégítéséről szólt. „[M]ondd, hogy e kövek változzanak kenyerekké” – intézett kihívást a Szabadítóhoz.
A második csábítás talán Isten kísértéséről szólt: „[V]esd alá magadat; mert meg van írva: Az ő angyalainak parancsol felőled, és kézen hordoznak téged”.
Végül Sátán harmadik kísértése a világi törekvésekre és dicsőségre utalt. Miután megmutatta Jézusnak „a világ minden országát és azok dicsőségét, [Sátán] így szólt: Mindezeket néked adom, ha leborulva imádsz engem”.
Igazából Sátán legfontosabb kísértése nem is ebben a három konkrét kihívásban állt, hanem abban, hogy rávegye Jézus Krisztust az Ő isteni természete megkérdőjelezésére. Legalább két alkalommal a kísértést megelőzte egy vádaskodó kihívás Sátán részéről: „Ha Isten fia vagy” – vagyis ha tényleg hiszel ebben, akkor tedd ezt vagy azt.
Nem szabad elsiklanunk afelett, mi előzte meg közvetlenül Jézus elvonulását a pusztába, hogy böjtöljön és imádkozzon: itt találjuk meg Krisztus keresztelésének a történetét. Amikor pedig kijött a vízből, megszólalt egy hang a mennyből, mondván: „Ez amaz én szerelmes fiam, a kiben én gyönyörködöm.”
Látjátok a kapcsolatot? Mondhatjuk, hogy van itt egy mintázat?
Nem véletlen, hogy minden alkalommal, amikor az isteni természetünkről és rendeltetésünkről tanítanak minket, akkor a minden igazlelkűség ellensége megkísért bennünket azok megkérdőjelezésére.
Mennyivel másabb döntéseket hoznánk, ha tényleg tudnánk, hogy kik vagyunk valójában!
Kihívásokkal teli, egyre zűrzavarosabb világban élünk, ahol a tiszteletre méltó emberek igyekeznek legalább az emberi méltóságunkat kihangsúlyozni; mi azonban egy olyan egyházhoz tartozunk és egy olyan evangélium a miénk, amely felemeli a tekintetünket és ahhoz hív minket, ami isteni.
Jézus azon parancsolata, hogy legyünk tökéletesek, „miként a [mi] mennyei Atyá[nk] tökéletes”, világosan tükrözi azt, milyen sokat vár el tőlünk, és milyen örök lehetőségekkel rendelkezünk. Mármost, mindez nem fog egyik napról a másikra megtörténni, ám el fog jönni – Jeffrey R. Holland elnök szavaival élve – „majd egyszer”. Az ígéret viszont az, hogy ha Krisztushoz jövünk, akkor tökéletessé tétetünk Őbenne. Ez sok munkát kíván; nem is akármilyen munkát: isteni munkát. Az Ő munkáját!
Mármost, a jó hír az, hogy pont Mennyei Atyánk volt, aki ezt mondta: „Mert íme, ez munkám és dicsőségem – hogy véghez vigyem az ember halhatatlanságát és örök életét.”
Nelson elnök felhívása, miszerint „gondolkodjunk celesztiálisan” csodás emlékeztetőként utal az isteni természetünkre, származásunkra és lehetséges úti célunkra. Csakis Jézus Krisztus engesztelő áldozata által nyerhető el az, ami celesztiális.
Lehet, hogy ezért csábította Sátán Jézust ugyanazzal a kísértéssel a földi szolgálata kezdetétől egészen a végéig. Máté feljegyezte, hogy mialatt Jézus a keresztfán függött, „az arramenők pedig szidalmazzák vala őt, …mondván: …ha Isten Fia vagy, szállj le a keresztről!” Dicsőség Istennek, amiért nem hallgatott rájuk, hanem utat biztosított számunkra, hogy elnyerjünk minden celesztiális áldást!
Emlékezzünk mindig arra, hogy nagy árat kellett fizetni a mi boldogságunkért!
Pál apostolhoz csatlakozva tanúsítom, hogy „a Lélek bizonyságot tesz a mi lelkünkkel együtt, hogy Isten gyermekei vagyunk. Ha pedig gyermekek, örökösök is; örökösei Istennek, örököstársai pedig Krisztusnak; ha ugyan vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt is dicsőüljünk meg”. Jézus Krisztus nevében, ámen.