16. fejezet
„Ajánld fel szentségeidet az én szent napomon”
Ha megszenteljük a sabbatot, és érdemesen veszünk az úrvacsorából, fokozott lelki erőre teszünk szert.
George Albert Smith életéből
George Albert Smith már gyermekként megtanulta a sabbat nap megszentelésének fontosságát. Gyakran előfordult, hogy Vasárnapi Iskola után a szomszéd fiúk elmentek hozzá, és focizni hívták. „Olyan voltam, mint a többi fiú – mondta. – Azt gondoltam, nagyon szórakoztató lenne focizni vagy más játékokat játszani. De volt egy csodálatos édesanyám. Nem azt mondta, hogy »nem mehetsz«, hanem azt: »Fiam, boldogabb leszel, ha nem mész…« Hadd mondjam el nektek, hogy hálás vagyok, hogy ilyen tanításban részesültem az otthonomban.”1 Édesanyja tanításainak hatása meglátszott, hiszen Smith elnök gyakran emlékeztette a szenteket, hogy ha megszentelik a sabbatot, nagyszerű áldásokban részesülnek majd.
Általános felhatalmazottként George Albert Smithnek számos helyen volt lehetősége részt venni az egyház vasárnapi gyűlésein. Mikor látta, miként hódolnak a szentek a sabbat napon, elégedett volt az úrvacsora iránti áhítatos lelkületükkel: „Úgy érzem, az Úr vacsorája szentségének megértése nagyon fontos az egyház tagjai életében. […] Örvendezem, amikor azt látom, hogy fivéreink és nőtestvéreink érdemesen érkeznek az Úr házába és vesznek eme jelképekből”2 [Lásd 1. javaslat, 175. oldal.]
George Albert Smith tanításai
Isten azon parancsolata, hogy szenteljük meg a sabbat napját, nem teher, hanem áldás.
[Az Úr] azt tanította nekünk, hogy meg kell szentelnünk a sabbat napját. A hét napból egyet az Ő napjának jelölt ki, és az összes áldást figyelembe véve, melyet a többi napon reánk áraszt, úgy gondolom, örömmel kellene megtennünk mindazt, amit az Ő szent napján kér tőlünk, és hiszem, hogy ha nem tesszük meg ezt, akkor nem leszünk boldogok. […] Azt akarja, hogy boldogok legyünk, és elmondta, miként nyerhetjük el ezt a boldogságot.3
El kell gondolkodnunk az [Úr] napjának célján, és át kell vennünk a hódolat lelkiségét. Mi mindent el tudnánk érni a világban, ha Mennyei Atyánk valamennyi gyermeke – és mi mindannyian az Ő gyermekei vagyunk – tisztelné azon akaratát, hogy a sabbat a hódolat napja legyen. Felbecsülhetetlen, milyen jótékony hatással lenne, nem csak a saját nemzetünkre, hanem a világ összes nemzetére, ha tisztelnénk a sabbat napját, és megszentelnénk azt.4
A sabbat a szórakozás napja lett… – egy olyan nap, melyet emberek ezrei jelöltek ki arra, hogy megszegjék a parancsolatokat, melyeket Isten már réges-régen megszabott, és meggyőződésem, hogy az emberiséget eddig és a jövőben is sújtó bánat és gyötrelem nagy része arra vezethető vissza, hogy figyelmen kívül hagyták az Úr intését, mely szerint szenteljék meg a sabbat napját.5 [Lásd 2. javaslat, 175. oldal.]
[A Sóstó-völgyben] elmondott első beszédek egyikét Brigham Young elnök mondta, aki arra intette a népet, hogy tiszteljék a sabbat napját, és szenteljék meg azt. Legyenek akármilyen nehezek a körülményeik, ne menjenek ki dolgozni a sabbat napján. […] Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza arra buzdítja népét, hogy emlékezzen meg a sabbat napjáról és szentelje meg azt, mert Mennyei Atyánk szemében kedves, ha ezt tesszük.6
Még fiatalon tanítsuk meg [az egyház] eme fiainak és leányainak, hogy tegyék meg azt, amit az Úr elvár tőlük a sabbat napon, és akkor meglepő hatással lesznek arra a közösségre, amelyben élnek. Ha a világ nem bánja meg a gondatlanságát és az érdektelenségét, ha mi, utolsó napi szentek, nem bánjuk meg a Mennyei Atyánk szent napja iránti érdektelen hozzáállásunkat, ami sokszor előfordul, akkor nem fogunk abban az örömben és boldogságban részesülni, amelyre itt vágyunk, és az örökkévalóságban sem fogjuk élvezni azt.7
Úgy tűnik, néhányan úgy érzik, ha részt vesznek az egyházi gyűléseken és elvégzik a tőlük vasárnap elvárt szolgálat egy részét, akkor utána szabadon hajszolhatják az élvezeteket és végezhetnek olyan tevékenységeket, melyek nem férnek össze a sabbat lelkületével, és közben Atyánk jóindulatát is élvezhetik. Azt mondom nektek, ha az egyház tagjai, akik tudják, mit kellene tenniük, mégis kitartanak a sabbat napjának megszentségtelenítése mellett, és világi örömöket hajszolnak, el fogják veszíteni a hitüket; Mennyei Atyánk Lelke pedig visszahúzódik tőlük.8
Nem elhanyagolható vétek a sabbat megszegése. Minden alkalommal, amikor megszegitek a sabbat napját, többet veszítetek, mint amennyit nyertek, akármit is gondoltok, hogy nyerni fogtok vele.9
Hálátlan dolog megfeledkezni arról – ahogyan néhányan tesszük –, hogy [a sabbat] az Úr napja. Nem azért jelölt ki egy napot a hétből, hogy az teher legyen a számunkra, hanem hogy örömöt hozzon az életünkbe, és hogy az otthonunk a család központi helye legyen, ahol a szülők és a gyermekek a családi tűzhely köré gyűlhetnek, és elmélyíthetjük az egymás iránti szeretetünket. […]
Utolsó napi szentek! Tiszteljétek és szenteljétek meg a sabbatot, és az hatalmas örömöt fog hozni az életetekbe, Mennyei Atyánk pedig áldásokkal áraszt majd el benneteket a javaslata és tanácsa iránti engedelmességetek következtében!10
A sabbat nap megszentelésének fontos része az egyházi gyűléseken való részvétel.
Ha azt szeretnénk tenni, amit Mennyei Atyánk elvár tőlünk, akkor a sabbat napján elmegyünk az Ő szent házába, és veszünk az úrvacsorából az emberiség Megváltója értünk hozott áldozatára emlékezve.11
A [sabbat] az Úr szent napja; ez az a nap, amit kijelölt arra, hogy hódoljunk Neki, és ezekben az utolsó napokban további parancsolatot adott arra vonatkozóan, hogy az Ő szent napján menjünk el az imádság és a böjt házába, ismerjük be bűneinket, és tegyünk bizonyságot egymás előtt [lásd T&Sz 59:9–12]. […]
E csodálatos korban, amikor az emberek az otthonukban kényelmesen üldögélve hallgathatják a világ zenéit, nyilvános beszédeket és prédikációkat, inkább talán a saját kandallójuk mellett maradnak, mert úgy érzik, megkapják mindazt, amit akkor kapnának, ha elmennének az istentiszteletre kijelölt helyekre.
Az utolsó napi szentek ne essenek ebbe a csapdába. Nem csupán a hallott beszédekből tanulunk, hanem a Mennyei Atyánktól érkező lelkiség is elengedhetetlen, amely a hódolat házát betölti. Lehet otthon rádiókészülékünk, de nem fogunk olyan lelki élményben részesülni azon keresztül, mintha elmennénk az Úr házába az Ő szent napján, ahol vehetünk az úrvacsorából, ahol imádkozhatunk és Mennyei Atyánk áldását kérhetjük, és ahol tanúságot kaphatunk az emberiség megszabadítására vonatkozó igazságokról.12 [Lásd 3. javaslat, 175. oldal.]
Szent kiváltság a sabbat napján részesülni az úrvacsorából.
Azt hiszem, legtöbben már felismertük, milyen ajándék számunkra, amikor lehetőségünk van békében és csendben összegyűlni, találkozni egymással, és venni a Mester megtört testének és kiontott vérének jelképeiből. Feltételezem, mindannyiunk fejében az jár, és annak is kell járnia, hogy ez a legszentebb és legünnepélyesebb alkalom arra, hogy felismerjük, most megújítjuk a szövetségeinket Ővele, aki az életét adta, hogy mi is feltámadhassunk és felmagasztosulhassunk. Amikor veszünk e jelképekből, bizonyosan mindannyian felismerjük, hogy az úrvacsora, melyet Ő maga vezetett be a halála előtt, azért van, hogy felemeljen, sugalmazzon és megáldjon bennünket az egész örökkévalóságon át.13
Az úrvacsorának nagy jelentősége van. Maga az Úr rendelte el, hogy vegyünk ezekből a jelképekből. Sokan hisznek abban, hogy meg kell keresztelkedniük, és részesülniük kell az evangélium más szertartásaiban, ám közömbösek és könnyelműek az Úr vacsorájának fogadalmával szemben. Mennyei Atyánk oly nagy jelentőséget tulajdonított neki, hogy Szeretett Fián, valamint az apostolokon és a prófétákon keresztül – ahogy az a szentírásokban feljegyzésre került – arra intette az embereket, hogy rendszeresen részesüljenek az úrvacsorából. Az evangélisták közül hárman utalnak rá [lásd Máté 26:26–28; Márk 14:22–24; Lukács 22:19–20], és azt látjuk, hogy a szentírások számos helyen tanítanak annak fontosságáról, ahogyan maga az Úr tanított róla, amikor testben közöttünk járt. Mennyei Atyánk nem ad olyan parancsolatot vagy tanácsot a számunkra, ami nem fontos. Azért tanít minket, hogy felemeljen bennünket, hogy növekedjünk és fejlődjünk, és ha követjük a tanácsát, felkészülünk arra, hogy visszatérjünk a jelenlétébe. […] Minden sabbat napon elvárják tőlünk, hogy összegyűljünk, és vegyünk a feltámadt Megváltónk testének és vérének jelképeiből. […]
Ugyancsak találunk rá utalást Harmadik Nefi 18. fejezetében, amikor a Szabadító ezen [az amerikai] kontinensen tanítja az embereket, éppen úgy, ahogyan az óvilágban tanította a tanítványait az úrvacsora megtartásáról. Ezt írja:
„És miután a sokaság evett és eltelt, [Ő] ezt mondta a tanítványoknak: Íme, lesz valaki közöttetek, aki el lesz rendelve, és hatalmat adok neki arra, hogy megtörje a kenyeret és megáldja azt, és adjon egyházam népének, mindazoknak, akik hisznek és megkeresztelkednek az én nevemben.
És legyetek mindig azon, hogy ezt megtegyétek, éppen úgy, ahogyan én is megtettem, ahogyan megtörtem és megáldottam a kenyeret, és nektek adtam azt.”
[…] A következő versben így folytatja:
„És ezt az én testem emlékezetére tegyétek, amelyet megmutattam nektek. És ez bizonyság lesz az Atyának arról, hogy mindig emlékeztek rám. És ha mindig emlékeztek rám, akkor Lelkem veletek lesz” [3 Nefi 18:5–7].
[…] Mindemellett az Úr napjainkban is adott kinyilatkoztatást e témában. Az Úr a Tan és a szövetségek 20. szakaszában ad utasításokat ezzel kapcsolatban. A kinyilatkoztatásban, a 75. verssel kezdődően, ezt mondja:
„Tanácsos, hogy az egyház gyakran találkozzon, és az Úr Jézus emlékezetére vegyen a kenyérből és a borból;
És az elder vagy pap szolgáljon azzal; és ily módon szolgáljon vele – térdeljen le a gyülekezettel, és ünnepélyes imában szólítsa az Atyát, mondván –
és most figyeljétek az itt következő gyönyörű imát – :
Ó Istenünk, Örökkévaló Atyánk, Fiad, Jézus Krisztus nevében kérünk, hogy áldd meg és szenteld meg ezt a kenyeret mindazok lelke számára, akik ebből vesznek, hogy azt Fiad testének emlékezetére ehessék, és tanúsítsák neked, Ó Istenünk, Örökkévaló Atyánk, hogy Fiad nevét készek magukra venni, őrá mindenkor emlékezni, és parancsolatait betartani, melyeket nekik adott; hogy Lelke mindig velük legyen. Ámen” [T&Sz 20:75–77].
A vízre mondott ima és áldás nagyon hasonló ehhez [lásd T&Sz 20:78–79].
Mily szentek, mily mélységesen szentek az úrvacsorai imában kifejezett gondolatok! Arra intelek benneteket, fivéreim, hogy amikor az úrvacsora kiosztásában vesztek részt…, pontosan ugyanazokat a szavakat ismételjétek el, melyek a kinyilatkoztatásban szerepelnek, és ezt az Úr Lelkével tegyétek. Amikor elismételjük ezeket az imákat, éreznünk kell a szavak mögött megbúvó érzelmeket.14
Attól tartok, hogy néhány gyűlésünkön az úrvacsora kiszolgálásakor nincs jelen az az ünnepélyes légkör, amelynek kellene. Mily szent kiváltság ez a szertartás! […] Azoknak, akik [vesznek] az úrvacsorából, az imában jelzett kötelezettségeknek kell járniuk a fejükben.15 [Lásd 4. javaslat, 175. oldal.]
Amikor érdemesen veszünk az úrvacsorából, megújult lelki erőre teszünk szert.
Fizikai ételt veszünk magunkhoz, azaz kenyeret, vizet stb., hogy tápláljuk a fizikai testünket. Legalább ilyen fontos, hogy vegyünk a feltámadt Urunk testének és vérének jelképeiből, hogy növeljük a lelki erőnket. Megfigyelték, hogy azok a férfiak és nők, akik évekig nem vesznek az Úr vacsorájából, fokozatosan elveszítik Mennyei Atyánk Lelkét; megfosztják magukat a társaságától, amikor lehetőségük lett volna részesülni ebben az áldásban, ám ők nem éltek ezzel. […]
Az Első Korinthusbeliek 11. fejezetéhez lapoztam, melyben a 23. verssel kezdődően ezt olvashatjuk:
„Mert én az Úrtól vettem, a mit néktek előtökbe is adtam: hogy az Úr Jézus azon az éjszakán, melyen elárultaték, vette a kenyeret,
És hálákat adván, megtörte és ezt mondotta: Vegyétek, egyétek! Ez az én testem, mely ti érettetek megtöretik; ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.
Hasonlatosképen a pohárt is vette, minekutána vacsorált volna, ezt mondván: E pohár amaz új testamentom az én vérem által; ezt cselekedjétek, valamennyiszer isszátok az én emlékezetemre.
Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret és isszátok e pohárt, az Úrnak halálát hirdessétek, a míg eljövend.
Azért a ki méltatlanul eszi e kenyeret, vagy issza az Úrnak poharát, vétkezik az Úr teste és vére ellen.
Próbálja meg azért az ember magát, és úgy egyék abból a kenyérből, és úgy igyék abból a pohárból,
Mert a ki méltatlanul eszik és iszik, ítéletet eszik és iszik magának, mivelhogy nem becsüli meg az Úrnak testét.
Ezért van ti köztetek sok erőtlen és beteg, és alusznak sokan” [1 Korinthusbeliek 11:23–30].
[…] Szeretném felhívni a figyelmeteket arra, hogy veszélyes érdemtelenül [venni az úrvacsorából]. Mielőtt vennénk az úrvacsorából, a szívünknek szeplőtelennek kell lennie; a kezünknek tisztának kell lennie; mentesnek kell lennünk minden ellenséges érzéstől a társainkkal szemben; békében kell lennünk az embertársainkkal; és a szívünkben arra kell vágynunk, hogy megtegyük Atyánk akaratát, és betartsuk minden parancsolatát. Ha ezt tesszük, az úrvacsorában való részesülés áldás lesz számunkra, és megújult lelki erőre teszünk szert. […]
Komolyan át kell gondolnunk az Atyánkkal kötött szövetségeinket. Fordítsunk komoly figyelmet e szövetségekre, és tegyünk róla, hogy érdemesen együnk és igyunk az úrvacsorából, hogy lelkünk áldásokban részesülhessen, és hogy lelki erőnk növekedhessen. Ezek az áldások, fivéreim és nőtestvéreim, érvényesek rátok, akik a hit háznépe vagytok. Értékeljük őket, legyünk rájuk érdemesek, hogy életünkkel tanúskodjunk a hitünkről. Egyikünk se kerüljön ítélet alá azért, mert érdemtelenül részesült az úrvacsorából, megfosztva ezáltal magát Atyánk Lelkének társaságától.16
Alázattal vegyünk [az úrvacsorából], tiszta kézzel és szeplőtelen szívvel, valamint azzal a vággyal, hogy megfeleljünk Atyánknak; akkor érdemesen részesülünk majd belőle, és örvendezünk a minket érő áldásokban.17
Az Úr áldjon meg mindannyiunkat; árasszon el minket továbbra is az Ő Lelke. Szeressük egymást, ahogyan az Atya parancsolta nekünk. Ha érdemesen tudunk venni az úrvacsorából, akkor úgy tudjuk szeretni egymást, ahogyan Atyánk elrendelte, és emlékezni fogunk a szavaira: „…ha nem vagytok egyek, nem vagytok az enyéim” [T&Sz 38:27].18 [Lásd 5. javaslat, 175. oldal.].
Javaslatok a tanulmányozáshoz és a tanításhoz
Vedd fontolóra ezeket az ötleteket, miközben a fejezetet tanulmányozod, illetve felkészülsz a tanításra. További segítségért lásd az V–VII. oldalakat!
-
Olvasd el a 167. oldalon található utolsó bekezdést! Ha az egyház elnöke elmenne az úrvacsorai gyűlésetekre, szerinted milyen véleménnyel lenne? Mit tehetsz személyesen azért, hogy mélyebb áhítatot mutass az Úr és az úrvacsora iránt?
-
Gondolkozz el Smith elnök szavain, melyeket a 168. oldal második és harmadik bekezdésében olvashatsz! Miként válna a társadalom javára, ha több ember tisztelné a sabbat napját? Milyen helyénvaló módjai vannak annak, hogy segítsünk a családunknak és másoknak felismerni, hogy a sabbat nap megtartása inkább áldás, mintsem teher?
-
Milyen előnyei vannak a vasárnapi közös hódolatnak, melyekben nem részesülhetünk, ha csupán otthon tanulmányozzuk az evangéliumot? (Példákért lásd 170.oldal; lásd még T&Sz 59:9–12.)
-
Miközben a 170. oldalon kezdődő szakaszt olvasod, gondolkozz el, mit tehetsz azért, hogy életed még jelentősebb részévé tedd az úrvacsora szertartását! Milyen hatékony módszerekkel segíthetünk a gyermekeknek felkészülni az úrvacsorára, és arra, hogy áhítattal tekintsenek rá?
-
Miközben a tanítások utolsó négy bekezdését olvasod (174. oldal), keresd ki, mit mondott Smith elnök, mely dolgok tesznek minket érdemessé arra, hogy vegyünk az úrvacsorából! Szerinted miért gyarapítja lelki erőnket az, amikor érdemesen veszünk az úrvacsorából?
További szentírások: 2 Mózes 20:8–11; Ésaiás 58:13–14; Máté 18:20; 3 Nefi 18:1–12; 20:8–9; Moróni 6:5–6
Tanároknak: „Egy gyakorlott tanító nem azt gondolja, »mit csináljak ma az órán?«, hanem azt, »mit fognak ma az órán csinálni a tanulóim?«; nem azt, »mit fogok ma tanítani?«, hanem inkább, »miként fogok segíteni a tanulóimnak rájönni arra, hogy mit kell tudniuk?«” (lásd Virginia H. Pearce, Tanítás, nincs nagyobb elhívás, 61.).
„Utolsó napi szentek! Tiszteljétek és szenteljétek meg a sabbatot, és az hatalmas örömöt fog hozni az életetekbe.”
„…az úrvacsora, melyet [a Mester] vezetett be a halála előtt, azért van, hogy felemeljen, sugalmazzon és megáldjon bennünket az egész örökkévalóságon át.”