21. fejezet

A jóság ereje

Kedvességgel és türelemmel meg tudjuk lágyítani a szíveket, és igazlelkű életre ösztönözhetünk másokat.

George Albert Smith életéből

George Albert Smith szilárdan hitt abban, hogy a jóság ereje meg tudja lágyítani a szíveket. Azt tanította, hogy „a minden ember iránti szeretet és jóság lelkületével nézzünk szembe a problémáinkkal”¹. Unokája elmesélte, miként csillapított le egy feszült helyzetet a mások iránti jóindulata és figyelme:

„Egy forró nyári napon valami probléma adódott az egyik utcában, nagyapa Salt Lake City-i otthonától nem messze, és néhány munkás kijött, hogy elhárítsák a hibát. Nagyon meleg volt odakinn, erősen tűzött a nap, a munkát pedig csákánnyal és ásóval kellett végezni, amitől jól megizzadtak a férfiak, miközben felásták az utat. A munkások nem figyeltek a szájukra, vagy talán az édesanyjuk nem tanította meg őket rá, és folyamatosan káromkodtak és szitkozódtak. Szavaik hamarosan elkezdték sérteni azoknak a szomszédoknak a fülét, akik nyitva hagyták az ablakukat, hogy beengedjenek egy kis hűs szellőt.

Valaki kiment és megkérte a férfiakat, hogy hagyják abba az ocsmány beszédet, közben felhívta a figyelmüket arra is, hogy Smith elnök pont ott lakik – nem tudnának némi tiszteletet mutatni, és csendben maradni, ha kérhetné? Erre a férfiak még jobban belelendültek a csúnya szavakba. Eközben nagyapa titokban készített egy kis limonádét, majd egy kancsót és néhány poharat helyezve egy tálcára, kisétált a küszködő munkásokhoz, és ezt mondta: „Barátaim, úgy látom, melegük van és fáradtak. Jöjjenek, üljenek le a fáim árnyékába, és igyanak egy hűsítő italt!” A férfiak, akiknek azonnal elszállt a mérgük, a kedvességre szelíden és hálával reagáltak. A kis kellemes szünet után óvatosan és csendben tértek vissza és fejezték be a munkájukat.”² [Lásd 1. javaslat, 230. oldal.]

Az egyik ok, amiért Smith elnök ilyen kedvesen bánt másokkal, azon meggyőződése volt, hogy mindenkiben veleszületett jóság lakozik. Néhány héttel azelőtt, hogy Smith elnök elhunyt, Matthew Cowley elder, a Tizenkét Apostol Kvórumának egyik tagja, meglátogatta őt a kórházban. „Odamentem az ágyához – mondta –, ő kinyújtotta felém a karját, megfogta a kezemet, majd erősen megszorítva ezt mondta: »Fiatalember, egész életedben emlékezz rá, hogy bárkiben megtalálhatod a jót, ha keresed.«”

Cowley elder később ezt mondta Smith elnökről:

„Azért szeretett mindenkit, mert meglátta bennük a jót. A legcsekélyebb elnézéssel sem tudott a bűnre tekinteni, de szerette a bűnöst, mert tudta, hogy Isten a szeretet [lásd 1 János 4:16], és hogy Isten szeretete az, amely újjáalkotja az emberi lelket, és e folyamat során a bűnöst akár szentté is átformálhatja.

Talán vannak olyan bűnösök, akik a szeretetét tiszteletként értelmezték. Nem tisztelte a bűnöst, de szerette őt. Biztos vagyok benne, hogy szeretete válaszra talált azok szívében és életében, akiket szeretett.”³

George Albert Smith tanításai

Az Úr Lelke a jóság lelke, nem pedig a durvaságé és a kritizálásé.

Elszomorodom, amikor az emberek, nem csak az egyházunkon belül, hanem a világban is rosszindulató dolgokat mondanak egymásnak. Az Úr sugalmazása alatt általában nem mondunk rosszindulatú dolgokat. Az Úr Lelke a kedvesség lelke; a türelem lelke; a jószívűség, béketűrés és elnézés lelke; és nincs közöttünk olyan, akinek ne lenne szüksége ezekre az erényekre, melyek Mennyei Atyánk Lelke birtoklásának eredményei.⁴

Minden béketeremtő eszközt alkalmaznunk kell. Lucifer minden eszközt felhasznál arra, hogy elpusztítsa az emberiség családjának a lelkét. Tevékenyebb, mint valaha, és nagyon alattomos módon munkálkodik. Nem fogom azzal húzni az időt, hogy felsoroljam, milyen sokféle módszerrel dolgozik, de van egy módszer, amelyet a világ kezdete óta alkalmaz, mégpedig az, hogy arra csábítja az embert, hogy porba ássa egy másik ember hírnevét azáltal, hogy rosszindulatú megjegyzéseket tesz róla.⁵

Oly könnyű kritizálni másokat, oly könnyű hibát találni, és néha keményen beszélni a szomszédainkról és a barátainkról. Nos, Mennyei Atyánk ezt mondta nekünk…:

„Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek.

Mert a milyen ítélettel ítéltek, olyannal ítéltettek, és a milyen mértékkel mértek, olyannal mérnek néktek.

Miért nézed pedig a szálkát, a mely a te atyádfia szemében van, a gerendát pedig, a mely a te szemedben van, nem veszed észre?

Avagy mi módon mondhatod a te atyádfiának: Hadd vessem ki a szálkát a te szemedből; holott ímé, a te szemedben gerenda van?” [Máté 7:1–4].

Azt tanácsolják a népünknek, hogy ne kritizáljunk másokat, ne legyünk rosszindulatúak, és ne mondjunk durva megjegyzéseket az embertársainkra. E tekintetben nekünk kellene a legjobb példát mutatnunk az egész világon. Gondoljatok korunk kritikáira. Vegyétek elő az újságot, és látni fogjátok, milyen rosszindulatú dolgokat mondanak az emberek egymásról. Sokszor azonban a kritizáló félnek ott van a gerenda a saját szemében, melytől nem lát tisztán, mégis úgy gondolja, hogy a testvérének szálka van a szemében.⁶ [Lásd 2. javaslat, 230. oldal.]

Inkább hajlunk arra, hogy meglássuk a szomszédaink korlátait és gyengeségeit, igaz? Ez azonban ellenkezik Jézus Krisztus evangéliumának tanításaival. Létezik egy embercsoport, akik pusztító módon állandóan hibát keresnek és kritizálnak másokat. A kritikának két fajtája van. Ha képesek vagyunk az Úr Lelkének befolyása alatt építően kritizálni, jó és helyes irányba tudunk változtatni dolgokat. Ha azonban a hibakeresés lelkületével tesszük, és romboló módon mutatunk rá mások gyengeségeire és hibáira – ami soha nem Mennyei Atyánk Lelkének társaságában történik –, az mindig káros.⁷

Meg kell látnunk mások erényeit, és őszinte elismerést kell mutatnunk.

Ma este egy olyan emberről szeretnék beszélni, aki már jónéhány évvel ezelőtt elhunyt. […] Francis M. Lymanra gondolok [a Tizenkét Apostol Kvórumából], és szeretném elmondani nektek, hogy az a nagyszerű ember olyan szelíd volt, mint egy kisbaba, olyan szelíd, mint egy kisgyermek, és csodálatos volt azon vágya, hogy segítsen és bátorítson másokat. Sokszor hallottam, amint megdicsérte a fivéreit, amikor valami dicséretre méltót tettek – egyikőjük nagyszerű beszédet tartott, egy másik meggyőző bizonyságot tett, megint másik valami más dicséretre méltó dolgot tett. Láttam, amint átkarolja őket és ezt mondja nekik: „Büszke vagyok rád és arra a nagyszerű dologra, amit tettél.” Hát nem kellene nekünk is így élnünk? Így lehetünk boldogok. Mennyivel jobb lenne, ha irigykedés helyett meglátnánk, elismernénk és megdicsérnénk az embertársaink erényeit és képességeit, ha meglátnánk a jóságra való erőt [másokban].

Sokan olyan környezetben élünk, hogy szinte megbénulunk, amikor meg kellene dicsérnünk valakit. Szinte képtelenek vagyunk elmondani azokat a dolgokat, melyeket mondhatnánk… mások dicséretére. Keressük meg embertársainkban az erényeket, és megfigyelve őket tegyük őket boldoggá azáltal, hogy megdicsérjük őket.⁸

Könyörgöm nektek, fivéreim és nőtestvéreim, legyünk nagylelkűek egymással. Legyünk olyan türelmesek egymással, amennyire szeretnénk, hogy mások is azok legyenek velünk. Lássuk meg szomszédainkban és barátainkban az erényeket, és beszéljünk azokról az erényekről ahelyett, hogy hibát keresnénk vagy kritizálnánk. Ha ezt tesszük, fényt fogunk sugározni magunkból, és azok, akik a legjobban ismernek minket, szeretni fognak bennünket.⁹ [Lásd 3. javaslat, 230. oldal.]

A kedvességnek megvan az ereje ahhoz, hogy az embereket eltérítse a hibáiktól.

Mindig lesznek olyanok, akik hibáznak. Közöttünk is vannak, akik letértek az útról, de ők is az Úr gyermekei, és Ő szereti őket. Az Úr megadta nektek és nekem azt a lehetőséget, hogy kedvességgel, szeretettel, türelemmel és azzal a vággyal keressük meg őket, hogy eltérítsük őket azoktól a hibáktól, melyekbe beleestek. Nem áll jogomban ítélkezni azok felett, akik hibáztak vagy hibáznak, hacsak nem hívtak el erre, és ruháztak fel ezzel a hatalommal. Jogomban áll azonban, hogy ha látom, hogy rossz dolgot cselekednek, valamilyen módon, amennyiben ez lehetséges, visszavezessem őket arra az ösvényre, amely az örök élethez vezet a celesztiális királyságban.¹⁰

Ne panaszkodjunk a barátainkra és a szomszédainkra, ha nem teszik azt, amit mi akarunk, hogy tegyenek. Ehelyett szeressük őket annyira, hogy maguktól megtegyék, amit Mennyei Atyánk elvár tőlük. Ezt meg tudjuk tenni. És nincs semmilyen más mód, amely által el tudnánk nyerni a bizalmukat és a szeretetüket.¹¹

Mekkora örömöt, vigaszt és megelégedést vihetünk a szomszédaink és a barátaink életébe kedvesség által! Hogy szeretném ezt a szót nagybetűkkel felírni az égre! A kedvesség az az erő, melyet Isten azért adott nekünk, hogy meglágyítsuk a kemény szíveket, megenyhítsük a makacs lelkeket, és megértessük velük az Ő céljait.¹² [Lásd 4. javaslat, 230. oldal.]

Az otthonunkon belüli szeretet és kedvesség arra sarkallhatja gyermekeinket, hogy hallgassanak a tanácsainkra.

A mi felelősségünk – és mondhatnám, nem csak felelősségünk, hanem kiváltságunk is –, hogy elegendő időt fordítsunk arra, hogy felvértezzük gyermekeinket, és annyira szeressük őket, és annyira elnyerjük az ő szeretetüket is, hogy szívesen meghallgassák a javaslatunkat és a tanácsunkat.¹³

Éljetek olyan életet, szeretetben és kedvességben, hogy béke, imádság és hálaadás legyen az otthonotokban. Ne hagyjátok, hogy otthonotok csupán arra szolgáljon, hogy este felakasszátok ott a kalapotokat, étkezzetek, majd ismét tovább álljatok, hanem otthonotok legyen az Úr Lelkének lakhelye.¹⁴

Imádkozom, hogy eltöltsön minket az a lélek, mely [az Úrtól] jön, amely a szeretet, a kedvesség, a segítőkészség, a türelem és a béketűrés lelke. Akkor, ha megtartjuk ezt a lelkiséget az otthounkban, fiaink és leányaink olyan emberré cseperednek, amilyenné szeretnénk, hogy váljanak.¹⁵

Emlékszem, néhány évvel ezelőtt északra utaztam vonattal. Egy asszonnyal ültem egy kocsiban, akit ismertem korábbról. […] Felismert engem, miközben elhaladtam az ülések között. Megszólított, mire én megkérdeztem: „Hová tart?” „Portlandbe [Oregonba] megyek” – válaszolta. Tudtam, hogy a család nem jómódú. Azt is tudtam, hogy ez az asszony sok fiú édesanyja, ezért tovább kérdeztem: „Mi célból utazik Portlandbe?” Így válaszolt: „Az egyik fiam ott van kórházban.”

Nem tudtam, hogy bármelyik gyermeke elköltözött volna, így hát tovább kérdezősködtem, mire megnyitotta a szívét előttem. Ezt mondta: „A legkisebb fiam elment otthonról néhány héttel ezelőtt, de nem mondta el nekünk, hogy hová megy. Nem hallottunk róla semmit. Bizonyára úgy gondolta, hogy elindul felfedezni a világot, majd az első információ, amit kaptunk a tartózkodási helyéről az volt, amikor távirat érkezett a portlandi Mercy kórházból, hogy a fiunk betegen fekszik náluk.” Így folytatta: „Természetesen nagyon megrázott minket a hír. Egy dolgot lehetett tenni: összegyűjtöttük a pénzt, és azonnal elindultam a fiunkhoz.”

[…] Hajlandó volt éjjel-nappal utazni, nem neheztelve fia rossz és meggondolatlan viselkedésére; csupán arra gondolt, hogy a fiú az övé, hozzá tartozik, Isten adta őt neki, és Mennyei Atyánk elvárja tőle, hogy minden lehetséges eszközzel gazdagítsa az életét, és felkészítse őt az előtte álló lehetőségekre. Így hát az éjszaka hosszú órái alatt, a vonat zötykölődésében, ez a jó asszony csak ült ott, a fia után vágyakozva, miközben minden egyes kilométer egyre közelebb vitte őt ahhoz, aki mágnesként vonzotta a szívét. Amikor végül megérkezett, amilyen gyorsan csak tudott, a kórházba sietett. Úgy alakult, hogy a szálláshelyem a kórház közelében volt, így hát odamentem, hogy megnézzem, mi történt.

Ott ült ez a drága asszony a fia ágyánál, aki súlyos tüdőgyulladást kapott, és nagy fájdalmai voltak. Nem szidta meg a fiút, amiért figyelmetlen volt vele; nem neheztelt rá a meggondolatlansága és elővigyázatlansága miatt. Csupán hálás volt azért, hogy a fia mellett lehetett, akit Isten neki adott. Most megpróbálta ápolni azt a gyermeket, akiért szövetségre lépett Mennyei Atyjával, hogy a világra hozza. A fiú egyébként 16 éves volt, de az asszony szemében akkor is csak az ő kicsinye. Megpróbálta bátorítani, elmondta neki azokat a dolgokat, melyek boldoggá és elégedetté teszik majd, feltárva előtte a lehetőségeket, melyek a felépülése után várni fogják. Az asszony érkezése előtt a szobát betöltő fájdalmat és szenvedést most a fiú arcáról sugárzó egyfajta fény, tökéletes békesség és boldogság váltotta fel, ahogy felnézett édesanyja szemébe, aki életet adott neki, hogy ő létezhessen, és aki oly sokat utazott, hogy mellette lehessen, és gondoskodásával visszahozhassa őt az életbe.

Néha eltűnődöm, hogy vajon ezek az édesanyák tudják-e, milyen csodálatosak ők ilyen alkalmakkor a gyermekeik szemében. Nem sokkal azután, hogy az édesanyja megérkezett, a fiú megfogadta, hogy soha többé nem lesz hűtlen hozzá, soha többé nem feledkezik meg arról, amit tőle kapott, és elhatározta, hogy amíg csak él, hű lesz ahhoz a névhez, melyet méltán adtak neki.¹⁶ [Lásd 5. javaslat, 230. oldal.]

Azért imádkozom, hogy az Úr evangéliumának szeretete beleégjen a lelkünkbe és gazdagítsa az életünket, és ez arra ösztönözze a férjeket, hogy kedvesebbek legyenek a feleségükhöz, a feleségeket pedig, hogy kedvesebbek legyenek a férjükhöz, a szülők a gyermekekhez, a gyermekek a szülőkhöz Jézus Krisztus evangéliuma miatt, amely a szeretet és a jóság evangéliuma.¹⁷

Javaslatok a tanulmányozáshoz és a tanításhoz

Vedd fontolóra ezeket az ötleteket, miközben a fejezetet tanulmányozod, illetve felkészülsz a tanításra. További segítségért lásd az V–VII. oldalakat!

Olvasd el azt a történetet, amelyben George Albert Smith limonádét készít a fáradt munkásoknak (223. oldal)! Mikor voltál tanúja annak, hogy egy kedves cselekedet meglágyította valakinek a szívét? Szerinted milyen problémákat oldhat meg „a minden ember iránti szeretet és jóság lelkület[e]”?
Smith elnök azt tanította, hogy „nekünk kellene a legjobb példát mutatnunk az egész világon” az éles kritizálás elkerülésében (225. oldal). Milyen helyzetekben mutathatunk ebben példát? Szerinted miért olyan káros az éles kritika és a hibakeresés?
A 225–226. oldalon Smith elnök Francis M. Lyman elderről mesél, aki megdicsérte a fivéreit. Milyen hatással volt rád, amikor valaki őszintén megdicsért? Gondolkodj el egy pillanatra, és keress valakit, akit megdicsérhetsz!
Smith elnök azt tanította, hogy „a kedvesség az az erő, melyet Isten azért adott nekünk, hogy meglágyítsuk a kemény szíveket” (227. oldal). Milyen történeteket tudnál mondani a szentírásokból, melyek alátámasztják ezt a tantételt? (Példákért lásd Máté 9:10–13; Alma 20:1–27.)
Nézd át azt a történetet, melyben az édesanya meglátogatja a fiát a kórházban (227–229. oldal)! Amikor egy gyermek rossz útra tér, miért nehéz néha úgy reagálni, ahogyan a történetben lévő édesanya tette? Imádságos lélekkel gondolkozz el azon, hogy a kedvesség és a türelem lelkisége miként javíthatna a családtagjaiddal való kapcsolatodon!

További szentírások: Példázatok 15:1; Máté 18:15; János 8:2–11; Efézusbeliek 4:29–32; 3 Nefi 12:22–24; Tan és a szövetségek 121:41–46

Tanároknak: „A kis csoportokban történő beszélgetések „sok embernek megad[ja] a részvétel lehetőségét az órán. Az olyan egyének, akik általában vonakodnak részt venni, kis csoportokban megosztják azon elképzeléseiket, melyeket nem fejeznének ki az egész csoport előtt” (Tanítás, nincs nagyobb elhívás, 177.).

„…nagyapa titokban készített egy kis limonádét, majd egy kancsót és néhány poharat helyezve egy tálcára, kisétált a küszködő munkásokhoz…”

„Éljetek olyan életet, szeretetben és kedvességben, hogy béke, imádság és hálaadás legyen az otthonotokban.”