20. fejezet

Saját magunk és mások fizikai megszabadítása

Ha követjük az Úr tanácsát, jobban ki tudjuk elégíteni a saját fizikai szükségleteinket, és könnyebben tudunk segíteni a körülöttünk lévőknek is.

George Albert Smith életéből

George Albert Smith a második világháború végén lett az egyház elnöke. A háború számos országban okozott nagy pusztításokat, és emberek ezrei maradtak étel és egyéb szükségleti cikkek nélkül. Egy általános konferenciai beszédében Smith elnök beszámolt ezekről az állapotokról, és arra buzdította a szenteket, hogy enyhítsék a rászorulók szenvedését: „Ők mindannyian [Isten] gyermekei. Szükségük van ránk; nem csupán az erkölcsi támogatásunkra és a vallásos tanításunkra, hanem ételre, ruházatra, ágyneműre és mindenfajta segítségre, mert ezeknek az embereknek sok esetben semmilyük sem maradt. Ha látnátok néhányat azon levelek közül, melyek az irodánkba érkeznek az ottani szegény emberektők, megszakadna a szívetek. Olyan embereket képzeljetek el, akiket elvittek az otthonukból azzal az ígérettel, hogy majd máshol letelepedhetnek, majd váratlanul magukra hagyták őket. Amikor pedig visszatértek az otthonukba, azt látták, hogy kifosztották őket – mindenüket elvitték –, segítség nélkül maradtak, és nincs hová menniük.”¹

Mivel az egyházban már sok éve tartó gyakorlat volt az élelmiszerraktározás, fel voltak készülve az ilyen helyzetekre. A segítségnyújtás 1945 vége felé kezdődött, amikor Smith elnök elment Washington, D.C.-be, hogy az Egyesült Államok elnökével, Harry S. Trumannal megbeszélést folytasson az Európába történő élelmiszer- és ruhaszállítás megszervezéséről. A tárgyalás során Truman elnök ezt mondta: „Nagyon szívesen segítünk Önöknek bármiben, amiben csak tudunk. […] Mennyi időbe telik mindezt előkészíteni?”

Smith elnök válasza meglepte az elnököt: „Már minden készen áll. […] Építettünk magtárakat, melyeket megtöltöttünk gabonával, és megnöveltük a nyájainkat és a csordáinkat. Most már csak kocsikra és hajókra van szükségünk, melyekkel jelentős mennyiségű ételt, ruházatot és ágyneműt küldhetünk a szűkölködő európai embereknek. Van egy szervezet az egyházban [a Segítőegylet], amely több mint kétezer saját készítésű takarót tud felajánlani.”

Smith elnök arról adott jelentést a szenteknek, hogy e szállítmányok eredményeként „sokan kaphattak minden késedelem nélkül meleg ruhát, ágyneműt és ételt. Mire kaptunk kocsikat és hajókat, minden szükséges dolog rendelkezésre állt, amit Európába küldhettünk.”²

Mintegy 15 évvel korábban Smith elder, aki akkor a Tizenkét Apostol Kvórumának volt a tagja, szintén egy kétségbeejtő időszakban, a nagy gazdasági válság idején tartott beszédet a Segítőegyletnek. Azt tanította, hogy a szükséget látók megsegítése túlnő a fizikai segítségnyújtáson – őszinte jóindulatot és jószívűséget is követel:

„Megítélésem szerint nem volt még egy olyan időszak, mely során több jóságra lett volna szükség, mint most. Ez az az időszak, amikor az emberek lelke próbára tétetik, és amikor a szívüket gyötrelem kínozza. Ez az az időszak, amikor sokan éheznek és sínylődnek még az utolsó napi szentek között is. […]

Hiszem, hogy Mennyei Atyánk most lehetőséget adott nekünk a fejlődésre. […] Most rá fogunk jönni, hogy valóban megvan-e bennünk az a szeretet, melyről a Szabadító azt mondta, hogy a szívünkben kell hogy legyen.”³ [Lásd 1. javaslat, 220. oldal.]

George Albert Smith tanításai

Ha bölcsen sáfárkodunk a javainkkal, fel leszünk készülve a nehéz időkre.

[Brigham] Young elnök idejében azt tanácsolták [a] korai pioníroknak, hogy halmozzanak fel egy egyéves élelmiszer-tartalékot, hogy ha valakinek tönkremenne a terménye, legyen elegendő élelme a következő idényig. […]

Lehetnek nehéz időszakaink, fivérek és nőtestvérek, de felkészülhetünk rájuk, ha a hét bőséges és a hét szűk esztendőre gondolunk a fáraó idejében, és olyan előkészületeket teszünk, mint ők [lásd 1 Mózes 41]. Kerülhetünk máskor is ilyen helyzetbe. Nem tudhatjuk. De azt tudjuk, hogy az egyház korai időszakában az Elnökség és az egyház vezetősége azt tanácsolta az embereknek, hogy raktározzanak el annyi élelmet, amennyi egy válsághelyzetben kisegíti őket. Ennek az lett az eredménye, hogy amióta az emberek véglegesen letelepedtek itt, és a földeken elkezdtek termelni, a nyájak és csordák pedig gyarapodtak, nem volt olyan ember, akinek komolyabban szűkölködnie kellett volna.⁴

Veszedelmes időket élünk. A szentírások kezdenek beteljesedni, és úgy tűnik nekem, ez az az időszak, amikor – ha lehetne – a kiválasztottakat is megtévesztenék. Meglepő, hogy azok az emberek, akik pénzügyeik fellendítésére vágynak a világban, milyen könnyen találnak kifogást arra, hogy figyelmen kívül hagyják az Úr, életükre vonatkozó világos tanításait. És különös számomra, hogy milyen sokan hajlanak rá, hogy azokra hallgassanak, akik Mennyei Atyánk kinyilatkoztatott akaratával ellentétes dolgokat mondanak. […]

Ennek a népnek azt tanácsolták, hogy tartalékolja az energiáit és az anyagi forrásait. Azok, akiket az Úr arra hívott el, hogy irányítsanak minket, azt tanították, hogy éljünk az anyagi kereteinken belül, ne kövessük a világi divatot és ne költekezzünk gyorsabban, sokkal gyorsabban, mint amennyi pénzt meg tudunk keresni, annak érdekében, hogy gondoskodni tudjunk magunkról és a családunkról.

Attól tartok, hogy sok esetben elvakítja az utolsó napi szenteket a saját hiúságuk, azon vágyuk, hogy olyanná váljanak, mint a világ; márpedig Mennyei Atyánk világosan megmondta, hogy nem élhetünk a világ módján úgy, hogy közben érezzük az Ő Lelkét is.⁵

Néhányan… felélik a vagyonukat, és szükségtelen dolgokra költik a pénzüket. Amikor pedig nehéz idők köszöntenek be, nem képesek eleget tenni a kötelezettségeiknek.

Talán tanulhatunk valamit a hangya példájából. Akkor gyűjti be a készleteit, amikor hozzáfér az élelemhez, majd pedig elraktározza azokra a napokra, amikor nincs elérhető táplálék. Ennek eredményeként az éléskamrája általában jól meg van tömve. A tücsök, amely egy jóval nagyobb rovar, nem így él. Ő nem raktároz el semmit a szűkös időre, hanem a gondviselésre bízza magát, aminek az a következménye, hogy a legtöbb tücsök éhen hal.

Attól tartok, néhány emberi lény is olyan, mint a tücsök, és nem él ésszerűen az előtte feltárulkozó lehetőségekkel. Ha tanulnának a hangya példájából, félretennének annyi élelmet, amennyire szükségük lehet, és így mindig lenne mihez nyúlniuk.⁶ [Lásd 2. javaslat, 220. oldal.]

Az Úr azt az utasítást adta, hogy tartsuk el saját magunkat.

Az a tény, hogy számos embernek oly sok pénz adatott, néhány esetben azt az illúziót kelti a fiatalokban, hogy mivel viszonylag könnyen lehet pénzhez jutni, már nem szükséges vagy kívánatos hozzá a tisztességes munka. Meggyőződésem azonban, hogy egyetlen olyan ember sem élt még ezen a földön, aki ha tisztességtelenül és kemény munka nélkül tartotta fenn magát, idővel ne vált volna erkölcsileg romlottá.

Tudjuk, hogy nem tetsző az Úrnak, ha gyermekeink tétlenségben nőnek fel.⁷

Mennyivel jobban járunk, ha valami értelmes munkát végzünk.⁸

Mennyei Atyánk… azt mondta, hogy réges-régen sok tétlen ember volt Sionban…, majd így folytatta: „…aki tétlen, az ne egye a munkás kenyerét, se ne viselje a ruháit” [T&Sz 42:42]. Nem hiszem, hogy azokra gondolt, akik nem találnak maguknak munkát, és akik megpróbálnak megfelelően gondoskodni magukról. Azt gondolom, azokra utalt, akik rendszeresen a felebarátjukra kívánnak támaszkodni. […] Úgy érzem, egyetlen ember sincs igazolva ezen a világon, aki úgy érzi, hogy elvárhatja valaki mástól, hogy ő biztosítsa a megélhetést számára. Gyermekként nem gondoltam, hogy valaki egyszer arra érez majd ösztönzést, hogy eltartson engem. Az Úr megáldott intelligenciával. Arra utasított, hogy dolgozzak, így én tizenkét évesen elkezdtem dolgozni, örömömet leltem benne, és immár több mint ötven éve tartom el magamat és segítek másokon.

Hálás vagyok Istennek a munkáért, valamint azért az örömért, amely a világban elvégzett munkából fakad. Nem hangsúlyozok egyetlen konkrét foglalkozást sem. Az a lényeg, hogy tisztességes munka legyen. Az Úr azonban kihangsúlyozta, hogy legyünk szorgalmasak. Az ősi időkben azt mondta, hogy arcunk verejtékével keressük meg a kenyerünket [lásd 1 Mózes 3:19].⁹ [Lásd 3. javaslat, 221. oldal.]

Sem a gazdagoknak, sem pedig a szegényeknek nem szabad kincsekre helyezniük a szívüket.

„Jaj nektek, ti gazdag emberek, akik nem akartok adni javaitokból a szegényeknek, mert kincseitek megmételyezik a lelketeket; és ez lesz siralmatok a meglátogatás, az ítélet és a felháborodás napján: Elmúlt az aratás, véget ért a nyár, és nem szabadul meg a lelkem!” (T&Sz 56:16).

Ezt mondja az Úr azokról a gazdag emberekről, akik nem adnak javaikból a szegényeknek. De hasonlóan komoly dolgot mond azoknak a szegényeknek is, akik nem tesznek meg minden tőlük telhetőt. Így szól:

„Jaj nektek, ti szegény emberek, akiknek nem megtört a szíve, akiknek nem töredelmes a lelke, és akiknek nincs megelégedve a hasa, és akik nem tartják vissza a kezüket attól, hogy más emberek javait ragadják meg, akiknek szeme tele van kapzsisággal, és akik nem akarnak saját kezükkel dolgozni!” (T&Sz 56:17). […]

Később pedig ezt mondja: „De áldottak a szegények, akik tisztaszívűek”. Óriási különbség van a kettő között: „…áldottak a szegények, akik tisztaszívűek, akiknek megtört a szíve, és akiknek töredelmes a lelke, mert látni fogják Isten királyságát hatalommal és nagy dicsőséggel jönni a szabadításukra; mert övék lesz a földnek kövérsége” (T&Sz 56:18).

Ők azok, akik nem rendelkeznek világi vagyonnal, ám élő és intelligens lények, és örömmel megteszik mindazt, amit az Úr elvár tőlük. […]

Nos, fivéreim és nőtestvéreim, gazdagok és szegények is vannak a szervezetünkben. Ha szegények vagyunk, attól még lehetünk érdemesek, amint azt az Úr is jelezte. Lehetünk tisztaszívűek, megtehetjük a tőlünk telhető legtöbbet, és Ő nem fogja hagyni, hogy azok, akik kihozzák a legtöbbet magukból, szükséget lássanak Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza tagjai között. […]

Remélem, nem lesz bennünk keserűség azért, mert néhány férfi és nő jómódú. Ha jómódúak vagyunk, remélem, nem leszünk önzőek, és nem hagyjuk figyelmen kívül Atyánk többi gyermekének a szükségleteit. Ha jobban megy a sorunk, mint nekik, valódi fivéreknek és nővéreknek kell lennünk, nem pedig színleltnek. Arra kellene vágynunk, hogy olyan szervezetté váljunk ezen a földön, amely arra késztet másokat, látva a mi jó cselekedeteinket, hogy dicsőítsék Mennyei Atyánk nevét. […]

Nem szabad átvennünk mások rossz szokásait. Nem szabad kialakítanunk magunkban azt a gondolkodásmódot, hogy majd elvesszük egy másik ember tulajdonát. Gondoljatok csak a tízparancsolatra, melyben az egyik rövid bekezdés így szól: „Ne kívánd…” [2 Mózes 20:17] […]

Nem szabad átvennünk ezt a gondolkodásmódot. Lehet, hogy mások megteszik, ám nekünk ott van Jézus Krisztus evangéliumának lelke a szívünkben, és minket nem téveszthetnek meg ez ügyben.

Megmondták nekünk, hogy nem szolgálhatjuk egyszerre Istent és valamely másik mestert [lásd Máté 6:24]. Döntést kell hoznunk, és ha Isten szolgái és Mennyei Atyánk gyermekei szeretnénk lenni, és el szeretnénk nyerni az Ő áldásait, akkor tisztelnünk kell Őt, és be kell tartanunk a parancsolatait. Az érzéseinknek és a szeretetünknek – ha szabad ezt a kifejezést használnom – az egész világra ki kell terjednie, amilyen messze csak befogadják azt.¹⁰ [Lásd 4. javaslat, 221. oldal.]

A tizeden és a többi felajánláson keresztül az egyház munkáját segítjük, és megáldjuk a szükséget szenvedőket.

Az Úr megadta nekünk azt a kiváltságot, hogy egyházának adományozzuk jövedelmünk egytized részét, munkája fejlődése érdekében. Azok, akik fizetik a tizedüket, megkapják a jutalmukat. […] Nem várhatunk áldásokat komoly erőfeszítések nélkül. Elvárják majd tőlünk, hogy olyan dolgokat tegyünk, melyek néhány embernek áldozatnak tűnnek. Feltételezem, hogy azok az emberek, akik tizedet fizetnek, azt gondoják, áldozatot hoznak, de nem így van; valójában olyan befektetésbe kezdenek, amely egy egész örökkévalóságon át jövedelmez. Mennyei Atyánktól kaptunk mindent, amink van. Mindent a mi kezünkbe helyez, felhatalmazva minket arra, hogy kilenc tized részét megtartsuk saját használatra, majd pedig azt kéri, hogy az Ő egytized részét oda tegyük, ahová utasítja, ahol szerinte a legtöbb segítséget nyújtja az egyház fejlődésében.

Amikor ma reggel [egy általános konferenciai ülés során] hallottuk e nagyszerű egyház jelentéseit, a pénzügyi jelentés különösen nagy hatást gyakorolt rám – jó tudni, hogy egy olyan hatalmas szervezet, mint ez, amely oly óriási számú tagsággal rendelkezik, és oly sok feladatot lát el, e zűrzavaros és nyugtalan világban olyan helyzetben van, hogy az egyház elnökségének egyik tagja kiállhat ide, és őszintén azt mondhatja nekünk, hogy ez az egyház rendezte az adósságait. Bár a nemzetek és az emberek többsége adósságban van, az egyházat úgy igazgatták, hogy az kikerült belőle. Gondolkodjunk el ezen. Támogassuk az egyházat. Kövessük az egyház jelenlegi vezetőségét. Éljünk úgy, hogy az Úr megáldhasson minket, ahogyan megáldja az egyházát is.¹¹

Amennyiben becsületes tizedet fizettek, gondolkodás nélkül állíthatom, hogy a másik kilenc tized sokkal nagyobb áldást jelent azoknak, akik fizetnek, mint a száz százalék azoknak, akik nem. Ez az Úr munkája. […] Ember nem tudta volna ezt létrehozni. Minden nagylelkűségetekkel és adakozásotokkal, minden misszionáriusi munkátokkal, mindazzal a törődéssel, amit a szegények iránt mutattok…, mindazzal, amit átlagemberként nyújtottatok, bizonyságomat teszem, hogy mindaz, amit hátrahagytatok, több boldogságot, több békét, több vigaszt és nagyobb bizonyosságot hoz nektek az örök életről, mint amit bármely más nép élvezhet jelenleg a világon.¹²

Biztos vagyok benne, hogy az Úr szereti azokat az alázatos, hithű lelkeket, akik hajlandóak kinyújtani a karjukat és segíteni a szükséget látókat, akár élelemmel, ruházattal, ágyneművel vagy kedvességgel, mert ez Jézus Krisztus evangéliumának a része.¹³ [Lásd 5. javaslat, 221. oldal.]

Ha nagylelkűen megosztjuk javainkat, senki nem fog szűkölködni.

Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházában egyetlen férfi, nő vagy gyermek sem szűkölködhet, hiszen az egyház azért lett megszervezve, hogy segítsen azoknak, akik nem rendelkeznek az élet alapvető szükségleteivel. Bőven jut mindenkinek, és még marad is. […] Isten megengedte, hogy az emberek vagyonosak legyenek, és ha azt helyénvaló módon szerezték, akkor az övék, és meg fogja áldani őket, amennyiben megfelelően használják fel a javaikat.¹⁴

Kezdünk olyannyira elmerülni a világ dolgaiban, hogy sokszor megfeledkezünk azokról a szenvedő emberekről, akiken segíthetnénk.¹⁵

Gondoljatok azokra a férfiakra és nőkre, akik elvesztették az állásukat. […] Gondoljatok Atyánk azon gyermekeire, akiket Ő ugyanannyira szeret, mint minket, és akik jelenleg bajban vannak. Gondoljatok arra, milyen szenvedés vár még az emberekre, ha mi, akik szerencsésebbek vagyunk, nem osztjuk meg nagylelkűen azokat a javakat, melyeket Isten a kezünkbe helyezett – és nem csupán a javakat, hanem még a bátorító szavakat, a segítőkészséget is visszatartjuk az Úr gyermekeitől, és nem látogatjuk azokat az otthonokat, ahol oly sokan szűkölködnek, és nem adunk abból, amiből mindannyiunknak lehetőségünk van adni. Fivérek és nőtestvérek! Mindezen lehetőségek azért adattak nekünk, hogy gazdagítsák az életünket, formálják a jellemünket, és a mennyben gyűjthessünk magunknak kincseket, ahol sem a moly, sem a rozsda meg nem emészti, és ahol tolvajok sem lophatják el őket [lásd Máté 6:20]. Ezen lehetőségeket egy tökéletesen bölcs Atya ajánlja fel számunkra, aki ismeri a véget és a kezdetet, és aki ezt mondja: „Ez az az út, ezen járjatok.”

Nézzünk körül a környezetünkben – ne hagyjuk ezt a püspökre és a Segítőegyletre, hanem mindannyian szerető gondoskodással szolgáljuk azokat, akiknek oly nagy szükségük van ránk. És akármit is teszünk, ne éreztessük a segítségünkre szorulókkal, hogy szegények. Amit adunk, azt úgy adjuk, mintha az már eleve az övék lenne. Mindent Istentől kaptunk kölcsönbe. Előfordul, hogy mi, akik felhalmoztuk a javainkat, úgy [viselkedünk], mintha azt gondolnánk, hogy azok a mieink. Minden, amivel rendelkezünk, az ételünk, a ruházatunk, a tető a fejünk fölött, az otthonunk és a lehetőségeink azért adattak nekünk, hogy sáfárkodjunk velük Mennyei Atyánk egyházában és királyságában, és ha… megosztjuk a javainkat, mégha az annyi is, mint az özvegy fillére, megkapjuk Őtőle, aki a magasságban él, azokat az áldásokat, melyekre korunkban, itt a földön szükségünk van. És amikor eljön az ideje, hogy elhagyjuk ezt a világot, további áldások várnak majd ránk szerető Atyánktól, aki nagyra fogja értékelni az erőfeszítéseinket.¹⁶

Ha azt szeretnénk, hogy az Úr királyságához, a celesztiális királysághoz számláljanak minket, most van itt a lehetőség, hogy felkészüljünk rá – őszinte szeretettel, szorgalommal, takarékoskodással, állhatatossággal, azzal a vággyal, hogy minden tőlünk telhetőt megtegyünk azért, hogy megáldjunk másokat, hogy adjunk másoknak –, és ne érezzük mindig azt, hogy kapnunk kell, hanem meg legyen bennünk az adakozás vágya, mert azt mondom nektek: „Jobb adni, mint [kapni]” [lásd Cselekedetek 20:35]. Jézus Krisztus evangéliuma az adakozás evangéliuma, nem csupán javainkból, hanem önmagunkból, és hálás vagyok Mennyei Atyámnak, hogy egy ilyen tanítással ellátott szervezethez tartozhatom.¹⁷ [Lásd 6. javaslat, 221. oldal.]

Javaslatok a tanulmányozáshoz és a tanításhoz

Vedd fontolóra ezeket az ötleteket, miközben a fejezetet tanulmányozod, illetve felkészülsz a tanításra. További segítségért lásd az V–VII. oldalakat!

George Albert Smith a következőket mondta a szenteknek a nagy gazdasági válság idején: „Hiszem, hogy Mennyei Atyánk most lehetőséget adott nekünk a fejlődésre” (212. oldal). Mit jelent ez a mondat a számodra? Miképpen „fejlődünk”, amikor a szükséget látókat szolgáljuk?
Miközben a tanítások első szakaszát olvasod (212–214. oldal), gondolkozz el, mit tehetsz azért, hogy elkezdd vagy bővítsd az élelmiszerraktáradat és egyéb forrásaidat! Mondj példákat azokra a vészhelyzetekre vagy állapotokra, amelyekre fel kell készülnöd! Mit tehetnek a papsági kvórumok és a Segítőegylet azért, hogy segítsenek az egyháztagoknak felkészülni ezekre a vészhelyzetekre?
Nézd át a 214. oldalon kezdődő szakaszt, és olvasd el a Tan és a szövetségek 68:31-et! Szerinted az Úr miért várja el tőlünk, hogy dolgozzunk a megélhetésünkért? Milyen hatékony módszerekkel taníthatjuk meg a gyermekeknek a munka fontosságát?
Olvasd el Smith elnök, gazdagoknak és szegényeknek szóló figyelmeztetését a 215–217. oldalon! Milyen következményekkel jár, ha szívünket kincsekre helyezzük? Mit tehetünk azért, hogy elkerüljük ezt?
Olvasd el a 217. oldalon kezdődő szakaszt, melyben Smith elnök a tizedfizetéssel és a többi felajánlással járó áldásokat részletezi! Milyen hatékony módszerekkel taníthatunk a fiataloknak vagy az új egyháztagoknak ezekről az áldásokról?
Miközben a tanítások utolsó szakaszát tanulmányozod (219–220. oldal), gondolj egy olyan konkrét dologra, amellyel segíthetsz a püspöknek vagy a többi egyházközségi vezetőnek az egyházközségetekben vagy a közösségetekben lévő emberek szükségleteinek kielégítésében! Mit jelent „nem csupán javainkból, hanem önmagunkból” is adni?

További szentírások: Efézusbeliek 4:28; Jakab 1:27; 2 Nefi 5:17; Jákób 2:17–19; Móziás 4:22–25; Tan és a szövetségek 104:13–18

Tanároknak: „Még amikor egyszerre sok embert tanítasz is, képes vagy figyelni az egyénekre. Például egyénileg figyelsz rájuk, amikor mindegyikőjüket kedvesen köszöntöd az óra elején. […] Akkor is felkarolod őket, amikor az órát hívogatóvá, a részvételt pedig biztonságossá teszed” (lásd Tanítás, nincs nagyobb elhívás, 35.).

George Albert Smith más egyházi vezetők kíséretében ellátogatott a püspökök tárházába. Mivel az egyháznak volt élelmiszer-tartaléka, fel volt készülve arra, hogy a második világháborút követően segítséget nyújtson a rászorulóknak

„Lehetnek nehéz időszakaink, fivérek és nőtestvérek, de felkészülhetünk rájuk…”

„Az Úr megadta nekünk azt a kiváltságot, hogy egyházának adományozhatjuk jövedelmünk egytized részét, munkája fejlődése érdekében.”