9. fejezet

Nyisd meg lelkedet az Úrnak imában!

A személyes és családi imán keresztül érezhetjük Mennyei Atyánk hatását az életünkben és az otthonunkban.

George Albert Smith életéből

Az imádkozás fontos részét képezte annak az otthonnak, ahol George Albert Smith felnőtt. „A ház népének minden tagja élt az egyéni és családi imádkozás lehetőségével – mondta. – Már életem egész korai szakaszában megtanultam, hogy az Úr megválaszolja az imákat, mert az enyémet is megválaszolta, és számos módon bizonyította az Ő figyelő gondoskodását.”¹

Smith elnök még idősebb korában is előszeretettel gondolt vissza arra, hogy édesanyja, Sarah Farr Smith miként tanította őt imádkozni:

„Egy utolsó napi szent édesanya kezei alatt tanultam. Az egyik legelső dolog, amire emlékszem az, amikor kézen fogott, és felkísért az emeletre. A szobában két ágy volt: egy, amelyikben a szüleim aludtak, és egy kis pótágy a szoba másik végében. Úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna. Amikor felértünk az emeletre, édesanyám leült a kis ágyam szélére. Megkért, hogy térdeljek le előtte. Összekulcsolta a kezeimet és az övébe helyezte őket, majd pedig megtanította nekem az első imámat. Soha nem fogom elfelejteni. Nem akarom elfelejteni. Ez az egyik legkedvesebb emlékem az életemben: egy angyali édesanya az ágyam szélén, aki megtanított engem imádkozni.

Oly egyszerű ima volt, mégis… az az ima nyitotta meg előttem a menny ablakait. Az az ima kitárta felém Mennyei Atyám karját, mert édesanyám elmagyarázta nekem, mit jelent mindez, már amennyire egy gyermek fel tudja fogni. Attól a naptól fogva egészen mostanáig – bár azóta több mint egymillió kilométert utaztam a világban Atyánk többi gyermeke között –, minden reggel és minden este, akárhol is voltam, amikor lefeküdtem az ágyamba vagy felkeltem onnan, mindig közel éreztem magam Mennyei Atyámhoz. Ő valóban nincs messze.”²

Élete során Smith elnök nem csupán azért támaszkodott az imára, hogy közelebb kerüljön Istenhez, hanem azért is, hogy a szükség idején az Úr segítségét kérje. Egy nap a kaliforniai part mentén a Csendes-óceánban úszva a következő élményben volt része:

„Nagyon jó úszónak számítottam, és felettébb élveztem a sportot. Ezen a bizonyos napon a víz szintje nagyon magas volt, és erős volt a sodrása. Amikor elhagytam a partot és elkezdtem beúszni az óceánba, keresztülúsztam a part felé haladó nagy hullámokon, melyek átcsaptak felettem és beborítottak. A célom a tarajos hullámok mögötti széles, öblös hullámok voltak, melyeken a hátamon fekve ringatózhattam.

Miközben ezt az érdekes sportot űztem, az egyik hatalmas hullám még azelőtt beterített, hogy időm lett volna felkészülni rá az előző hullám után. A következő pedig már teljesen magával ragadott, és lehúzott az óceán fenekére. Éreztem, ahogy elsodor a vízfelszín alatti áramlás. Ekkor éppen nagyon gyorsan követték egymást a hullámok, és képtelen voltam összeszedni magam két hullám között. Éreztem, hogy gyorsan fogy az erőm, és szükségem van valamiféle segítségre. Miközben az egyik hullám tetejére sodródtam, megpillantottam a közelben egy hullámtörőgát oszlopait, és azt gondoltam, hogy ha valamilyen emberfeletti erővel sikerülne elérnem az oszlopokat, akkor megmenekülhetnék.

Magamban arra kértem Mennyei Atyámat, hogy adjon erőt ahhoz, hogy elérjem a célomat. Amikor karnyújtásnyira sodródtam a cölöpökhöz, megragadtam az egyik póznát, és köré fontam a karomat. A cölöpöket éles, sötétkék kagylók borították, és amikor rájuk kapaszkodtam a karjaimmal és a lábaimmal, össze-vissza vagdosták a mellkasomat, a lábamat és a combomat. Addig kapaszkodtam rajtuk, amíg el bírtam viselni a fájdalmat, folyamatosan keresve egy-egy szélesebb, barátságos hullámot, amelyre rádobhattam magam, hogy az egy parthoz közelebbi hullámtörőhöz sodorjon engem. Minden alkalommal imával a szívemben szedtem össze minden erőmet ahhoz, hogy egy hömpölygő hullám segítségével eljussak az egyik hullámtörőtől a másikig.

Lassan, de biztosan, nagy nehézségek árán eljutottam az óceán partmenti részére, ahol a víz már elég sekély volt ahhoz, hogy kisétáljak a partra. Amikor elértem a meleg homok biztonságát, kimerülten estem össze. Annyira gyenge voltam, annyira kifulladtam, hogy még egy ideig pihennem kellett, mielőtt haza tudtam volna gyalogolni. A meleg és biztonságos homokban feküdve újra átgondoltam az iménti borzalmas élményemet; szívemet hála és alázat töltötte el, hogy az Úr… megmentette az életemet.”³ [Lásd 1. javaslat, 98. oldal.]

George Albert Smith tanításai

Az ima lehetővé teszi számunkra, hogy úgy beszélgessünk Mennyei Atyánkkal, mintha ott állna mellettünk.

Nagyszerű áldást jelent számunkra, hogy a nehézségek és bizonytalanság idején is biztosak lehetünk az isteni irányításban, és tökéletes hitet gyakorolhatunk egy személyes Istenben, aki törődik velünk, aki hallja és megválaszolja az imáinkat.⁴

Jó pár évvel ezelőtt… hallottam [egy] kilencéves árva fiúról, akit sürgősen korházba kellett szállítani, és a vizsgálatok kimutatták, hogy azonnal meg kell operálni. A barátaival élt, akik befogadták őt. Az édesapja és az édesanyja (amikor még éltek) megtanították imádkozni; ezért amikor kórházba került, az egyetlen dolog, amire vágyott, az volt, hogy az Úr segítsen rajta.

Az orvosok tartottak egy megbeszélést az operáció előtt. Amikor betolták a fiút a műtőbe, körbenézett, és látta azokat az ápolókat és orvosokat, akik a műtétjéről konzultáltak. Tudta, hogy komoly baj van, ezért így szólt az egyikőjükhöz, miközben előkészítették az altatásra: „Doktor úr, mielőtt megoperál engem, mondana értem egy imát?”

Az orvos, látszólag zavartan elnézést kért, és ezt mondta: „Nem tudok imádkozni érted.” Ezután a fiú a többi orvosnak is feltette a kérdést, de mindenkitől ugyanezt a választ kapta.

Végül valami igazán rendkívüli dolog történt; a kis srác ezt mondta: „Ha nem tudnak imádkozni értem, akkor legalább várnának egy kicsit, amíg én elmondok egy imát magamért?”

Levették róla a lepedőt, ő pedig feltérdelt a műtőasztalra, lehajtotta a fejét, és így szólt: „Mennyei Atyám, én csupán egy árva fiú vagyok. Nagyon beteg vagyok. Kérlek, gyógyíts meg! Áldd meg ezeket az embereket, akik meg fognak műteni, hogy jól csinálják. Ha meggyógyítasz, megpróbálok jó emberré felnőni. Köszönöm, Mennyei Atyám, hogy meggyógyítasz.”

Amikor végzett az imával, visszafeküdt az asztalra. Az orvosok és az ápolók könnyes szemmel figyelték. Végül így szólt a fiú: „Készen állok.”

Elvégezték a műtétet. A kis srácot visszavitték a kórterembe, és néhány nap múlva hazaengedték a kórházból. Jó úton haladt a teljes gyógyulás felé.

Néhány nappal később egy férfi, aki hallott az esetről, felkereste az egyik sebészt az irodájában, és ezt mondta: „Meséljen nekem arról a műtétről, amit néhány nappal ezelőtt hajtott végre egy kisfiún.”

„Számos kisfiút operáltam mostanában” – felelte a sebész.

„Ez a kisfiú azt akarta, hogy valaki imádkozzon érte” – jött a válasz.

Az orvos nagyon komolyan így felelt: „Valóban volt egy ilyen eset, de nem tudom, hogy szeretnék-e róla beszélni. Túlságosan szentnek tartom ezt az élményt.”

„Doktor úr, ha elmondja nekem, tiszteletben fogom tartani a történetet. Nagyon szeretném hallani” – mondta a férfi.

Ekkor az orvos elmesélte neki a történetet, ahogyan az imént én is felidéztem, majd hozzátette: „Több száz embert operáltam már meg. Olyan férfiakat és nőket, akik azt gondolták, van hitük a gyógyuláshoz; de egészen addig nem éreztem annyira Isten jelenlétét, mint akkor, amikor a fölött a kisfiú fölött álltam. Az a fiú megnyitotta a menny ablakait, és úgy beszélt a Mennyei Atyjához, mintha szemtől szemben állt volna vele. Hadd mondjam el, hogy jobb ember lettem, amióta ott állhattam és hallhattam, ahogy az a kisfiú úgy beszél az ő Mennyei Atyjához, mintha jelen lenne.”⁵ [Lásd 2. javaslat, 98. oldal.]

Éljünk úgy, hogy minden este, amikor letérdelünk imádkozni, és minden reggel, amikor hálásan meghajlunk az Úr előtt, legyen erőnk megnyitni a mennyeket, hogy Isten meghallhassa és megválaszolhassa az imáinkat, és tudhassuk, hogy meg van elégedve velünk.⁶

Ha közel élünk Mennyei Atyánkhoz, akkor tudni fogjuk, hogy miért imádkozzunk.

Édesapám fiatal korában [majdnem] elvesztette az életét a Provo folyóban. […] Az ő édesapja, aki akkor éppen Salt Lake Cityben volt, úgy érezte, félre kell vonulnia az egyik szobába, melyet arra tartottak fenn, hogy ott imádkozni lehessen. Letérdelt…, és ezt mondta: „Mennyei Atyám, úgy érzem, valami nagyon nincs rendben a családommal Provóban. Te tudod, hogy nem tudok egyszerre itt lenni és közben ott lenni velük. Mennyei Atyám, kérlek, őrizd és óvd meg őket!”

Éppen akkor, amikor imádkozott – már amennyire később meg lehetett határozni az időpontot –, az édesapám beleesett a folyóba. A folyó pont akkor áradt. Farönkök és kövek úsztak le a kanyonból, az apám pedig tehetetlen volt. Néhányan, akik a közelben volták, látták, hogy bajban van, de nem tudták elérni. A víz sodrása miatt senki sem tudott utána ugrani. Csak elszörnyedve álltak a parton. Apám minden tőle telhetőt megpróbált, hogy a fejét a vízfelszín fölött tartsa, de a sodrás ide-oda dobálta, folyton nekicsapta a köveknek és a rönköknek. Egyszer csak egy hullám teljes egészében kiemelte a testét a vízből, és kivetette a partra. Ez egyenes válasz volt… az imára.⁷

Nem szabad elhanyagolnunk a személyes imádkozást. Oly közel kell élnünk Mennyei Atyánkhoz, hogy amikor fejet hajtunk előtte, tudhassuk, hogy amit kérni fogunk Tőle, az a kedvére van, és ha nem úgy kapjuk meg, ahogyan kértük, tudhassuk, hogy meg fogjuk kapni azt az áldást, amelyre jogosultak vagyunk, és az valóban áldás lesz számunkra.⁸ [Lásd 3. javaslat, 99. oldal.]

Az ima erőteljes hatással van a személyes életünkre, az otthonunkra és a közösségünkre.

Az Úr… elmagyarázta, miként kaphatunk áldásokat az imán keresztül. Sokan vannak a világon, akik nem ismerik fel az ima valódi előnyeit. Az ima hatalom. Olyan hatással bír, melyet viszonylag kevés ember ért. […]

Hányan vannak az egyházban, akik nem tudják, hogy joguk van, igazán jogukban áll a Mennyei Atyjukhoz imádkozni, és kérni Őt, hogy vegye el tőlük a nehézségeiket, és adjon nekik megelégedettséget és boldogságot?⁹

Furcsa lenne, ha Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházának bármely tagját buzdítani kellene arra, hogy imádkozzon, és mégis vannak néhányan, akik nem imádkoznak magukban vagy a családjukkal. Ám ha nem imádkozunk, elveszítjük az ima által nyújtott védelmet.¹⁰ [Lásd 4. javaslat, 99. oldal.]

Szeretném kihangsúlyozni a következőt: remélem, hogy az utolsó napi szentek nem mulasztják el az imáikat – sem a személyes, sem a családi imáikat. Azok a gyermekek, akik olyan otthonban nevelkednek, ahol nem mondanak családi és személyes imákat, sokat veszítenek, és attól tartok, hogy a világ zavarodottsága, rohanása és nyüzsgése közepette sok otthon marad ima és az Úr áldásai nélkül; ezek az otthonok nem tudnak sokáig boldogok maradni. Olyan korban élünk, amikor nagyobb szükségünk van Mennyei Atyánkra, mint valaha.¹¹

Ne zárkózzatok el Isten hatalma elől! Tartsátok meg otthonotokban az ima és hálaadás lelkületét, és mondjatok köszönetet annak, aki minden lény szerzője, és akitől minden jó származik.¹²

Legyen az otthonunk az ima, a köszönet és a hálaadás helye. […] Imádkozzunk azon nagyszerű férfiakért és nőkért a világban, akiknek szükségük van az Úrra, ám nem értik, hogy Ő valóban törődik velük. Imádkozzunk… a kormányzóinkért, a városaink polgármestereiért, azokért az emberekért, akiknek politikai befolyásuk van a közösségünkben, hogy olyan dolgokat tegyenek, amelyek előnyünkre válnak, boldogabbá tesznek minket, és Mennyei Atyánk kedvére vannak. Ez kiváltságunkban áll. Hadd mondjam el, hogy az imának felmérhetetlen ereje van.¹³

A családi ima egységet teremt a családban.

Nekünk [a család tagjainak] nem mindig egyezik a véleményünk; a férfiak nem mindig érvelnek úgy, mint a feleségük, és fordítva, de ha együtt imádkoztok, azzal az őszinte vággyal, hogy egységesek legyetek, akkor elmondhatom nektek, hogy minden fontos ügyben egyet fogtok érteni.

Egy hirdetőtáblán… a következőt olvastam: „Az a család, amely együtt imádkozik, együtt is marad.” Nem tudom, ki tette ki, de ha egy pillanatra elgondolkodtok ezen, rájöttök, hogy igaz. Buzdítalak benneteket, hogy imádkozzatok együtt az Úrhoz, és ez alatt nem azt értem, hogy csupán mondjatok imákat, nem azt értem, hogy… újra és újra ismételgessetek valamit, hanem azt, hogy férjként és apaként nyissátok meg lelketeket az Úrnak az otthonotokban, és kérjétek meg a feleségeteket és a gyermekeiteket, hogy csatlakozzanak hozzátok. Ők is vegyenek részt ebben. Ha így tesztek, olyan lelkület tölti majd el otthonokat, melyet azonnal érezni fogtok, amikor beléptek oda.¹⁴

Az Úr egyik olyan követőjeként, akit felkért a tanításra, arra kérlek benneteket, hogy tegyétek rendbe az otthonotokat! Ne vegyetek túl sok mindent természetesnek! Ne hagyjátok, hogy a világ ostobaságai és gyarlóságai elcsábítsanak benneteket! Minden lehetséges módon óvjátok meg a családotokat! Egyesítsétek őket az ima erejével! […] Micsoda hatalma van az imának, ha képes minket az örök élet felé vezető úton tartani, és elvezetni minket a celesztiális királyságba!¹⁵ [Lásd 5. javaslat, 99. oldal.]

Javaslatok a tanulmányozáshoz és a tanításhoz

Vedd fontolóra ezeket az ötleteket, miközben a fejezetet tanulmányozod, illetve felkészülsz a tanításra. További segítségért lásd az V–VII. oldalakat!

A „George Albert Smith életéből” című szakaszban (91–93. oldal) figyeld meg, hogy Smith elnök imával kapcsolatos korai élményei milyen hatással voltak az életére! Milyen hatékony módszerekkel taníthatjuk meg a gyermekeknek az ima erejét?
Nézd át a kilencéves kisfiúról szóló történetet (93–94. oldal)! Miért van az, hogy az imáink nem mindig tűnnek szemtől szembe történő beszélgetésnek Mennyei Atyánkkal? Gondold át, mit tehetsz azért, hogy gyakrabban érezd az Ő jelenlétét a személyes imáid során!
Miközben elgondolkodsz Smith elnök, 95–96. oldalon található tanításain, emlékezz vissza egy olyan alkalomra, amikor úgy érezted, imádkoznod kell valamiért! Mit mondanál annak az embernek, aki úgy érzi, hogy nem kapott választ az imáira?
Gondolkozz el Smith elnök következő kijelentésén: „…ha nem imádkozunk, elveszítjük az ima által nyújtott védelmet” (96. oldal)! Milyen formában érezted már az ima erejét és védelmét? Fontold meg, hogy megosztod a bizonyságodat az ima erejéről azokkal, akiket házi- vagy látogatótanítóként meglátogatsz!
Smith elnök azt tanította, hogy az ima „képes minket az örök élet felé vezető úton tartani” (98. oldal). Mit gondolsz, ez miért van így? Mit tehetnek a családok azért, hogy rendszeresen együtt imádkozzanak? Gondold át, mit tehetsz azért, hogy a személyes imáid jelentőségteljesebb részét képezzék az életednek!

További szentírások: Máté 6:7–13; 7:7–11; 2 Nefi 4:35; Alma 34:18–27; 37:37; 3 Nefi 18:20–21; Tan és a szövetségek 88:63–64

Tanároknak: „…a tanuló az, akit munkára kell fogni. Amikor egy tanító kerül a reflektorfénybe, ő válik a műsor csillagává, ő beszél egyedül, és más módokon is uralja az egész tevékenységet, szinte majdnem biztos, hogy akadályozza az osztálytagok tanulását” (lásd Asahel D. Woodruff, Tanítás, nincs nagyobb elhívás, 61).

„Nagyszerű áldást jelent számunkra, hogy… biztosak lehetünk az isteni irányításban, és tökéletes hitet gyakorolhatunk egy személyes Istenben, aki törődik velünk, aki hallja és megválaszolja az imáinkat.”

„Oly közel kell élnünk Mennyei Atyánkhoz, hogy amikor fejet hajtunk előtte, tudhassuk, hogy amit kérni fogunk Tőle, az a kedvére van…”

„Minden lehetséges módon óvjátok meg a családotokat! Egyesítsétek őket az ima erejével!”