23. fejezet
„Tőletek megköveteltetik, hogy… megbocsássatok”
Ha megbocsátunk másoknak, megszabadítjuk magunkat a gyűlölet terhétől, és felkészülünk az örök életre.
George Albert Smith életéből
1897-ben, még fiatalemberként, George Albert Smith belépett a Utahi Nemzetőrségbe. Néhány társa biztatására megpályázta az őrség egyik választott tisztségét, de a választásokat megelőző hetekben egy rivális gárdatiszt hamis híreket kezdett terjeszteni róla, etikátlan cselekedetekkel vádolva George Albert Smitht. Ennek következtében Smith őrmester elvesztett egy választást, amelyet pedig érzése szerint meg kellett volna nyernie. A helyzetet még az is bonyolította, hogy ez a hamis híreszteléseket terjesztő férfi egykor a barátja volt.
Bár megpróbálta lemosni magáról a híreszteléseket, ez a sértés keserűséggel töltötte el George Albert Smith szívét. Következő vasárnap elment a gyülekezetbe, de úgy érezte, nem helyes, ha vesz az úrvacsorából. Segítségért imádkozott, és rájött, hogy meg kell bánnia a benne lévő neheztelő érzéseket. Úgy döntött, megkeresi barátját, hogy kibéküljenek.
George Albert Smith rögtön a férfi irodájába ment, és szelíd hangon így szólt hozzá: „Testvérem, szeretném, ha megbocsátanál nekem azért az utálatért, melyet az utóbbi hetekben éreztem irántad.”
A barátja szíve azonnal meglágyult. „Smith testvér, nincs szükséged a bocsánatomra – válaszolta. – Én vagyok az, aki bocsánatot kér tőled.” Kezet ráztak, és jó barátok maradtak.1 [Lásd 1. javaslat, 252. oldal.]
Néhány évvel később George Albert Smith a másoknak való megbocsátást tette élete céljává. Személyes hitvallásában ezt írta: „Nem fogom tudatosan megbántani mások érzéseit, még azét sem, aki vétett ellenem, hanem arra törekszem majd, hogy jót tegyek vele és összebarátkozzunk.”2
Smith elnök egyik közeli ismerőse megjegyezte, hogy a másoknak való megbocsátás valóban az ő egyik meghatározó jellemvonása volt: „Ő valóban megbocsátott mindenkinek. Egész életében szem előtt tartotta Isten parancsolatát: Isten megbocsát, akinek megbocsát. Nekünk viszont mindenkinek meg kell bocsátanunk. Ő képes volt erre, a többit pedig Istenre bízta. Biztos vagyok benne, hogy amint megbocsátott, el is felejtette az őt ért sérelmeket. Az, aki megbocsát és képes felejteni is, egy kivételes ember, sőt, az Isten embere!”3
George Albert Smith tanításai
Ha megértjük Jézus Krisztus evangéliumát, hajlandóbbak vagyunk megbocsátani másoknak.
Van egy dolog, aminek művelésére törekednünk kellene, ez pedig a hajlandóság, hogy megbocsássuk egymásnak a vétkeinket. A megbocsátás lelke olyan erény, mely nélkül soha nem ismerhetjük meg teljes mértékben azon áldásokat, melyek elnyerésében reménykedünk.4
Az emberek ezen a világon nem értik meg, mit érzett a Szabadító, amikor lelki gyötrelme közepette Mennyei Atyjához kiáltott, de nem azért, hogy kárhoztassa vagy elpusztítsa azokat, akik arra készültek, hogy elvegyék életét. Így szólt:
„Atyám! Bocsásd meg nékik; mert nem tudják mi cselekesznek” (Lukács 23:34).
Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza minden tagjának ilyen hozzáállása kellene hogy legyen. Isten mindegyik fiának és leányának ilyen hozzáállása kellene hogy legyen, és úgy gondolom, lenne is, ha teljes mértékben megértenék a szabadulás tervét. […] A düh és gyűlölet a szívünkben nem fog nekünk békét és boldogságot hozni.5
Az Úr nagyszerű információkkal látott el bennünket, kinyilatkoztatta nekünk gondolatait és akaratát, olyan dolgokat tanított, melyekről a világ nem tud, és a kapott információkhoz képest felelősségre von bennünket és elvárja tőlünk, hogy éljünk egy magasabb szintű életet, egy ideálisabb életet, mint azok, akik nem fogják fel az evangéliumot oly teljesen, mint mi. A megbocsátás lelke olyasvalami, amit az utolsó napi szentek még teljesebben gyakorolhatnának maguk között – eredménnyel. […] El kell jutnunk egy olyan állapotba, hogy meg tudjunk bocsátani a testvéreinknek.6 [Lásd 2. javaslat, 252. oldal.]
Amikor megbocsátunk másoknak, azzal kimutatjuk a hálánkat azért a megbocsátásért, melyet Mennyei Atyánk tanúsít irántunk.
Ezzel [a másoknak való megbocsátással] kapcsolatban felolvasok néhány verset Máté evangéliumának 18. fejezetéből, kezdve a 21. verssel. Úgy tűnik, az apostolok a Mesterrel voltak ekkor, Péter pedig odajött Hozzá, és ezt mondta:
„Uram, hányszor lehet az én atyámfiának ellenem vétkezni, és néki megbocsátanom? még hétszer is?
Monda néki Jézus: Nem mondom néked, hogy még hétszer is, hanem még hetvenhétszer is” [Máté 18:21–22].
Akkor a Szabadító elmondott egy példázatot két… férfiról. Az egyikük tetemes összeggel tartozott urának, akihez odament, és elmondta, hogy nem tudja kifizetni a tartozását. Azt kérte, engedje el neki az adósságát. A szolga urának könyörülettel telt meg a szíve, és elengedte a tartozást. Ez a férfi, akinek megbocsátottak, mikor elment, összetalálkozott egy szolgatársával, aki viszont neki tartozott egy kisebb összeggel. A férfi követelte, hogy fizesse meg a tartozást. Ez a szegény ember nem tudta kiegyenlíteni kötelezettségét, ezért azt kérte, hogy engedje el neki az adósságát. De nem nyert bocsánatot, hanem börtönbe vettette őt az a férfi, akinek az ura viszont elengedte a tartozást. Amikor a többi szolga látta, mi történt, elmentek a férfi urához, és elmesélték neki. Az ura haragra gerjedt, és addig gyötörte a férfit, akinek korábban megbocsátott, amíg meg nem fizette mind, amivel adósa volt. A férfi nem volt elég nagylelkű ahhoz, hogy megbecsülje az iránta mutatott könyörületet, és jószívűsége hiányában mindenét elvesztette. [Lásd Máté 18:23–35.]
Időnként kisebb nehézségeink támadnak, és elfeledjük Mennyei Atyánk türelmét, melyet felettünk gyakorol, és hajlamosak vagyunk a szívünkben felnagyítani olyan jelentéktelen dolgokat, melyeket egy fivérünk vagy nőtestvérünk tett vagy mondott velünk kapcsolatban. Nem élünk mindig azon törvény szerint, melyről pedig az Úr azt kívánja, hogy megfogadjuk ezen ügyeket illetően. Ilyenkor megfeledkezünk arról a parancsolatról, melyet az imájában adott az apostoloknak, vagyis hogy imádkozzanak azért, hogy megbocsáttassanak a vétkeik, amiképpen ők is megbocsátanak az ellenük vétkezőknek [lásd Máté 6:12]. Úgy érzem, sokat kell még tanulnunk e téren. Még nem teszünk eleget oly teljes mértékben Mennyei Atyánk követelményeinek, amennyire kellene.7 [Lásd 3. javaslat, 253. oldal.]
Ha azt választjuk, hogy nem vesszük magunkra a sértést, megtisztíthatjuk szívünket minden barátságtalan érzéstől.
Azt tanították nekünk, hogy szeressük ellenségeinket, hogy imádkozzunk azokért, akik rosszindulatúan kihasználnak bennünket és gonoszságokat beszélnek rólunk [lásd Máté 5:44]. […] Ha gyaláznak is, te ne gyalázkodj. Amikor gonoszságot beszélnek rólad, sajnáld őket, és imádkozz értük. Emlékezz az Isteni Mester példájára, aki a kegyetlen keresztfán függve azt mondta: „Atyám! bocsáss meg nékik; mert nem tudják, mit cselekesznek.”8
Néha megesik, hogy egy felhatalmazott testvérünk valamilyen módon megbántja az egyház egyik tagját, úgy, hogy maga sem tud róla. Atyánk fia pedig, akit megbántottak, nem szól semmit, de megbántva érzi magát, és ahelyett, hogy azt tenné, amit az Úr parancsolt – vagyis hogy odaállna az őt megsértő személy elé, és kedvesen feltárná előtte szíve érzéseit –, esélyt sem ad ennek a testvérnek, hogy azt mondhassa, »sajnálom, hogy megbántottalak, szeretném, ha megbocsátanál«. Ennek eredményeként időnként megtapasztaljuk azt a neheztelő érzést, melyet Sátán kelt bennünk.9 [Lásd 4. javaslat, 253. oldal.]
Nem neheztelünk egyetlen felebarátunkra sem; nincs rá okunk. Amikor félreértenek bennünket, félre idéznek és zaklatnak bennünket, emlékeznünk kell rá, hogy ők az Úr kezében vannak. […] Így amikor veszünk az úrvacsora szentségéből, …űzzünk ki szívünkből minden egymás iránti rossz érzést, és minden olyan fivérünk és nőtestvérünk iránti érzést, akik nem a mi hitünkön vannak.10
A másoknak való megbocsátással felkészülünk a celesztiális királyságra.
Éljünk mindannyian úgy, hogy az ellenségnek ne legyen hatalma felettünk. Ha bármiben összekülönböztök egymással, ha bármilyen ellentét alakul ki köztetek és szomszédaitok közt, rendezzétek, amilyen hamar csak tudjátok, az Úr Lelkének hatása alatt, hogy amikor eljön az ideje, ti és utódaitok, akik követnek benneteket, készen álljatok örökségetekre a celesztiális királyságban.11
A Tan és a szövetségek könyvében találunk egy utalást a megbocsátásra, melyben az Úr egy parancsolatot ad; ez a 64. szakaszban található, és ma is vonatkozik ránk. A következőképpen hangzik:
„…bizony mondom nektek, hogy én, az Úr, megbocsátom a bűnöket azoknak, akik beismerik előttem a bűneiket, és bocsánatot kérnek, ha nem követtek el halált hozó bűnt.
Tanítványaim a régi napokban alkalmat kerestek egymás ellen, és szívükben nem bocsátottak meg egymásnak; és ezen gonoszság miatt sanyargattattak és súlyos fenyítést kaptak.
Azt mondom tehát nektek, hogy meg kell bocsátanotok egymásnak; mert aki nem bocsátja meg testvérének a vétkeit, az kárhoztatva van az Úr előtt; mert őbenne marad ott a nagyobb bűn.”
A legutolsó verset hangsúlyoznám.
„Én, az Úr, annak bocsátok meg, akinek megbocsátok; de tőletek megköveteltetik, hogy minden embernek megbocsássatok.
És ezt kell mondanotok a szívetekben: Isten ítéljen köztem és közted, és jutalmazzon meg téged cselekedeteid szerint” [T&Sz 64:7–11].
Ha az életünket úgy élnénk, hogy amikor véleménykülönbségünk van a szomszédunkkal, ahelyett, hogy bíráskodnánk egymás felett, őszintén és lelkiismeretesen Mennyei Atyánkhoz folyamodnánk, azt mondva: „Uram, ítélj köztem és fivérem közt; Te ismered az én szívemet; Te tudod, hogy nincsenek haragos érzéseim iránta; segíts, hogy egyformán lássunk, és adj nekünk bölcsességet, hogy igazságosan bánjunk egymással!”, akkor nagyon kevés ellentét lenne, és micsoda örömben és áldásokban lenne részünk! De időről időre előfordulnak kisebb nehézségek, melyek megzavarják mindennapi életünk egyensúlyát, és boldogtalanok vagyunk, mert rossz érzéseket dédelgetünk, és nincs bennünk jószívűség. […]
„Most a családjaitokat illetően szólok hozzátok – ha az emberek egyszer lesújtanak rátok vagy családjaitokra, és ti türelmesen viselitek azt, és nem szidalmazzátok őket, és bosszúra sem törekedtek, akkor meg lesztek jutalmazva;
Ha azonban nem viselitek ezt türelmesen, akkor az úgy tulajdoníttatik nektek, mint ami igazságos mértékként lett kimérve rátok” [T&Sz 98:23–24].
Ezek a Mester szavai, melyek ránk is vonatkoznak. Ha e törvénynek megfelelően élünk, napról napra kegyelmesebbek és erősebbek leszünk, és mindinkább elnyerjük Mennyei Atyánk jóindulatát. Gyermekeink szívében gyarapodni fog a hit. Szeretni fognak bennünket egyenes és erkölcsös életünkért, és örvendezni fognak, hogy ilyen szülőktől születhettek. Azt mondom nektek, hogy ez a parancsolat nem hiába adatott; mert az Úr kijelentette, hogy Ő nem ad lényegtelen törvényt, hanem minden törvény azért adatik nekünk, hogy betartsuk és aszerint éljünk.
Csak rövid időt töltünk ezen a világon. A legfiatalabbak és legerősebbek közülünk egyszerűen a másik életre készülnek, és mielőtt bejutnánk Atyánk dicsőségébe és élvezhetnénk azokat az áldásokat, melyeket hithűségünk alapján remélünk, a türelem törvénye szerint kell élnünk, és gyakorolnunk kell a megbocsátást az ellenünk vétkezők felé, eltávolítva szívünkből minden gyűlöletet irántuk.
„Továbbá, ha ellenségetek másodszor is lesújt rátok, és ti nem szidalmazzátok ellenségeteket, és türelmesen viselitek ezt, akkor jutalmatok százszoros lesz.
Továbbá, ha harmadszor is lesújt rátok, és ti türelmesen viselitek azt, akkor jutalmatok négyszer megduplázódik” [T&Sz 98:25–26]. […]
Legyen velünk az Úr Lelke állandóan, hogy mindenkinek megbocsáthassunk, ahogyan azt Ő parancsolta. Bocsássunk meg, de ne csak ajkunkkal, hanem szívünk mélyéről, minden ellenünk elkövetett vétket. Ha egész életünkben így teszünk, az Úr áldásai ott lesznek a szívünkben és az otthonunkon.12 [Lásd 5. javaslat, lent.]
Javaslatok a tanulmányozáshoz és a tanításhoz
Vedd fontolóra ezeket az ötleteket, miközben a fejezetet tanulmányozod, illetve felkészülsz a tanításra. További segítségért lásd az V–VII. oldalakat!
-
Gondolkodj el a 245. oldalon található történeten, és olvasd el a 3 Nefi 12:22–24-et. Szerinted az Úr miért kívánja meg tőlünk, hogy kibéküljünk a testvéreinkkel, mielőtt Hozzá térhetnénk?
-
A 247–248. oldalon Smith elnök elmagyarázza, hogy a szabadulás tervéről való tudásunknak segítenie kell abban, hogy még megbocsátóbbak legyünk. Mit gondolsz, ez miért van így? Hogyan tudunk „eljutni egy olyan állapotba” (lásd 248. oldal), amelyben meg tudunk bocsátani másoknak?
-
Miközben a 248. oldalon kezdődő szakaszt tanulmányozod, gondolj egy olyan esetre, amikor Mennyei Atyánk megbocsátott neked. Mit gondolsz, ha nem bocsátunk meg másoknak, akkor miért nem leszünk érdemesek mi magunk a megbocsátásra?
-
Olvasd el a 249. oldalon lévő második teljes bekezdést! Mi tart vissza bennünket attól, hogy kibéküljünk egy egyházi vezetővel vagy valaki mással, aki tudatosan vagy tudtán kívül megbántott bennünket? Mit tehetünk azért, hogy legyőzzük ezeket a gondokat?
-
Nézd át a tanítások utolsó szakaszát (250–252. oldal). A megbocsátásra való hajlandóságunk hogyan készít fel bennünket a celesztiális királyságra? Milyen áldásokban részesül a családunk, amikor megbocsátunk másoknak?
További szentírások: Máté 5:23–24, 38–48; 6:12, 14–15; 7:1–5; 18:15; 1 Nefi 7:16–21; Tan és a szövetségek 42:88
Tanároknak: „Amikor valaki [feltesz egy kérdést], kérd meg a többieket, hogy válaszoljanak rá helyetted. Például, mondhatod azt, hogy »Ez egy érdekes kérdés. A többiek mit gondolnak?« vagy »Tud valaki segíteni ebben a kérdésben?«” (Tanítás, nincs nagyobb elhívás, 64.).
„Emlékezz az Isteni Mester példájára, aki a kegyetlen keresztfán függve azt mondta: »Atyám! bocsáss meg nékik; mert nem tudják, mit cselekesznek.«”
„[H]a bármilyen ellentét alakul ki köztetek és szomszédaitok közt, rendezzétek, amilyen hamar csak tudjátok, az Úr Lelkének hatása alatt…”