22. fejezet

Világosságban és igazságban felnevelni a gyermekeket

Az Úr a szülőkre bízta annak felelősségét, hogy megtanítsák gyermekeiknek szóval és tettekkel az evangéliumot.

George Albert Smith életéből

Élete végéhez közeledve George Albert Smith elnök így emlékezett vissza neveltetésére és szülei tanításaira:

„Én egyszerű családba születtem. […] A szüleim nagyon szerény körülmények között éltek, de dicsérem az én Alkotómat, és teljes szívemből köszönöm neki, hogy az ő családjukba küldött.

Salt Lake Cityben nőttem fel. Nyolcéves koromban City Creekben kereszteltek meg. A 7. Egyházközségben konfirmáltak az egyház tagjává egy böjti vasárnapi gyűlésen, és már kisfiúként megtanultam, hogy ez az Úr munkája. Megtanultam, hogy próféták élnek a földön. Megtanultam, hogy a Mindenható sugalmazása mindazokra hatással van, akik érdemesen élnek arra. […]

Nem ismerek az egész világon mást, akinek több oka lenne hálásnak lenni, mint nekem. Hálás vagyok a születési jogomért, hálás vagyok a szüleimért, akik megtanították nekem Jézus Krisztus evangéliumát, és példát mutattak otthon. Ha tettem bármit is az életem során, amit nem kellett volna, az olyan valami lehetett, amit nem édesanyám otthonában tanultam. Sokgyermekes családunkban édesanyámnak jó adag béketűrésre volt szüksége, de ő mindig türelmes volt velünk. Mindig kedvesség, jóság és szeretet vett bennünket körül.”¹

George Albert Smith a saját családjában is igyekezett követni szülei türelemmel és szeretettel történő tanításának példáját. Leánya, Edith így idézte fel egyik fiatalkori élményét:

„A viselkedésünkkel kapcsolatos állandó tanácsaiban kihangsúlyozta a becsületesség és az igazságosság fontosságát. Emlékszem, egyik nap hazafalé tartottam a zongoraórámról. A kalauz a villamoson nem vette észre, hogy tőlem nem kérte el a menetdíjat. […] Valahogy elment mellettem. Még a végállomásra érve is a kezemben szorongattam az érmét, és büszke voltam magamra, hogy volt egy ingyen utam.

Vidáman rohantam édesapámhoz, hogy elmeséljem neki, milyen szerencsém volt. Ő türelmesen végighallgatta a történetemet. Már kezdtem azt hinni, hogy nagy sikerem van. […] Biztos voltam benne, hogy mivel a kalauz nem tudott róla, hogy nem fizettem az utazásért, minden rendben van.

De mikor végeztem a mesémmel, édesapám azt mondta: »De drágám! Még ha a kalauz nem is tud erről, te meg én és Mennyei Atyánk tud róla. Tehát még így is vagyunk hárman, akiket meg kell nyugtatnod azzal, hogy kifizeted az árát annak, amit kaptál.«”

Edith visszasétált az utcasarokra, és kifizette a menetdíjat, mikor a villamos visszaért. Később háláját fejezte ki azért, ahogyan édesapja a helyzetet kezelte: „Igazán hálás vagyok édesapámért, aki elég bölcs volt ahhoz, hogy kedvesen rámutasson a hibámra, mert ha elnézte volna nekem, talán azt gondoltam volna, hogy helyesli, és valami hasonlóval próbálkoztam volna egy másik alkalommal.”² [Lásd 1. javaslat, 243. oldal.]

George Albert Smith tanításai

Elsősorban a szülők feladata tanítani gyermekeiknek az evangéliumot.

Legnagyszerűbb és leggazdagabb áldásaitokat akkor kapjátok meg, amikor e választott lelkeket, akiket Mennyei Atyánk eme utolsó napokban küld a világra, úgy tanítjátok és képezitek, ahogyan kell. […] Gyermekeitek képzését ne hagyjátok az iskolákra! Ne hagyjátok azt az Elemire, a Vasárnapi Iskolára és [az egyház ifjúsági szervezeteire]! Mindezek a segítségetekre lesznek, és kitűnő kiegészítést nyújtanak, de ne feledjétek, amit maga az Úr mondott, hogy ha a szülők nem tanítják meg gyermekeiket nyolc éves korukra az Istenbe vetett hitre, a bűnbánatra, valamint a keresztelés és a kézrátétel tantételére, a bűn szálljon az ő fejükre [lásd T&Sz 68:25–28]. Ez nem fenyegetés, drága fivéreim és nőtestvéreim, hanem kedves és szeretetteljes tanács Menyei Atyánktól, aki mindent tud, és érti és felfogja, mit jelent engedni úgy felnőni a gyermekeket, hogy nem részesülnek ilyen tanításban.³

Rendkívül izgulok, hogy mindazt, amit most mondani fogok, Sionban minden szülő az eszébe tudja vésni. Ez pedig az, hogy bár az Úr biztosította számunkra mindezen csodálatos oktatási intézményeket, bár a tudomány oly bőségesen járult hozzá kényelmünkhöz és áldott helyzetünkhöz, bár az egyház létrehozott olyan helyeket, ahová elküldhetjük gyermekeinket, hogy Krisztus evangéliumáról tanuljanak, ez nem ment fel sem titeket, sem engem a Mennyei Atyánk által ránk helyezett azon felelősségünk és kötelességünk alól, hogy tanítsuk a saját gyermekeinket. […] Nem elegendő az, hogy a gyermekeimet a segédszervezetekben tanítsák a hitről, a bűnbánatról és keresztelkedésről, valamint a kézrátételről a Szentlélek ajándékáért. Mennyei Atyám azt parancsolta, hogy ezt én magam tegyem meg.⁴

Senki más nem képes elvégezni azt a részt, melyet Isten ránk, szülőkre bízott. Amikor eszközökké válunk a gyermekek világrahozatalában, egy kötelezettséget is elfogadunk. Ezt a felelősséget nem háríthatjuk át egyetlen szervezetre sem. A miénk! […] A kötelezettség mindenekelőtt rajtatok és rajtam nyugszik – nemcsak a tanácsadásé, a tanácskozásé és képzésé, hanem a példamutatásé is, azáltal, hogy elegendő időt töltünk szeretteinkkel, ezekkel a fiúkkal és lányokkal, hogy ne vezethessék őket… tiltott ösvényekre.⁵

Hívjátok magatok köré a családotokat, és ha a múltban elmulasztottátok volna megértetni velük az élet céljait és megtanítani nekik Urunk evangéliumát, tegyétek meg most – mert az Úr szolgájaként azt mondom nektek, most van rá szükségük, és mostantól szükségük lesz rá!⁶ [Lásd 2. javaslat, 243. oldal.]

Nem szabad, hogy más elfoglaltságaink elvonják figyelmünket a gyermekeink tanításának kötelességéről.

Lukács evangéliuma megmondja, hogy eljön majd az idő, amikor az emberek megfojtatnak az élet gondjaitól, gazdagságaitól és gyönyörűségeitől [lásd Lukács 8:14]. Még most is… olyan férfiak és nők jutnak eszembe, akiket szeretek, akiknek a lelkiségét megfojtották az említett dolgok, és az ellenség azon van, hogy átvezesse őket az élvezetek könnyű ösvényére, ezért elhanyagolják a szülőkként és Jézus Krisztus egyháza tagjaként kapott kötelességeiket.

[…] Az élet zűrzavara, izgalmai és élvezetei közepette se veszítsük szem elől a kötelezettséget, mellyel e fiúknak és lányoknak tartozunk, akik Isten képmására teremtettek! Ő lelkük Atyja, és minket fog felelősségre vonni a tanításért, melyben részesülnek. Remélem, és azért imádkozom, hogy amikor eljön a vég, megkapjuk az Ő áldását, mely így szól: „Jól vagyon jó és hű szolgám…, menj be a te uradnak örömébe”, valamint azt, hogy szeretteink örökre velünk lehetnek.⁷

Azt hiszem, szeretnék elmesélni egy történetet. Néhány évvel ezelőtt élt Indiana államban két fiú, két fiatal srác, akik farmon dolgoztak, egymástól öt-hét mérföldre. Mindennap keményen dolgoztak és végezték feladataikat, tehenet fejtek stb. Az első fiú – 13-14 éves lehetett – egy nap az apja elé állt, és azt mondta: „Apám, szeretnék bemenni a városba. Szeretném látni a ragyogó fényeket. Azon tűnődöm, elmehetnék-e valamelyik késő délután, ha keményen dolgozom, és végeztem a munkámmal?” Apja így felelt: „Nem teheted, mert nem tudod elvégezni a munkádat!” „És ha hajlandó lennék kora reggel felkelni, egész nap dolgozni, utána nem sétálhatnék el a városba? Nincs messze; ott lennék egy-két órát, és korán haza is érnék.” Mire az apja: „Nos hát, természetesen, ha elvégzed minden munkádat, elmehetsz.” Édesapák, most figyeljetek! Végül a fiúnak sikerült elmennie. Már majdnem sötét volt, mire a városba ért. A boltok és a bankok mind bezártak. A rengeteg biliárdterem és játékterem viszont mind nyitva volt. A jó emberek már mind bementek az utcáról, a legtöbben visszatértek az otthonukba. Az utcán és az említett helyeken már szinte csak a csőcselék volt. Látták ezt a fiatal fiút bejönni, ezért magukhoz vették. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy olyasmiket mutassanak neki, amit egyetlen fiúnak sem kellene látnia. Ebben merült ki a tapasztalatszerzése. Belekóstolt valamibe, ami nem tett jót neki.

A második fiú is ugyanúgy odament az apjához. Így kérlelte: „Apám, valamikor szeretnék majd bemenni a városba. Megengednéd, hogy elmenjek, és olyan dolgokat nézzek meg, melyeket még soha azelőtt nem láttam? Sötétedés előtt kell majd mennem, hogy láthassak bármit is.” „Fiam – felelte az édesapja – úgy gondolom, jogod van bemenni a városba, és ahhoz is, hogy az apád veled jöjjön. Válassz egy napot, én pedig segítek majd a munkádban, így elég korán ott lehetünk ahhoz, hogy találkozz néhány üzlettársammal.”

Mindkét eset ugyanabban az államban történt. A két farm sem volt messze egymástól. A fiú egy héten belül kiválasztott egy napot. Elvégezték a teendőket, majd bementek a városba. Kicsivel négy óra előtt érkeztek. Még a bankok sem zártak be. A fiú a legjobb öltözékét vette fel az alkalomra. Édesapja elvitte őt a bankba, bemutatta a bankárnak, aki kezet rázott vele, és azt mondta: „Ha újra a városban jársz, gyere és látogass el hozzánk! Szívesen látunk.”

Édesapja elvitte őt azokhoz a vállalatokhoz, akikkel kapcsolatban állt, ahol az emberek kedvesen üdvözölték őt. Megnéztek egy műsort, majd hazatértek. A fiú most már ismerte a város néhány legelőkelőbb emberét. Ennek eredményeképpen, mikor idősebb lett, és bement a városba, derék emberekből állt a társasága.⁸ [Lásd 3. javaslat, 243. oldal.]

Azt szeretném, ha felismernétek…, hogy nincs az az eltöltött idő, ami fontosabb lehetne, nincs hasznosabb időtöltés, annál az időnél, amelyet fiaitok és lányaitok tanítására fordítotok annak érdekében, hogy érdemesek legyenek Mennyei Atyánk áldásaira.⁹

A szülő példája képes biztonságba és igazlelkűségre vezetni a gyermeket, és megismertetni vele a boldogságot.

Legyünk igaz példák a gyermekeink számára, mindig imádkozzunk családként, és kérjünk áldást az ételre. Hadd lássák gyermekeink, hogy férjként és feleségként mennyire szeretetteljesek vagyunk egymással. Amíg még van időnk, használjuk ki a lehetőséget, hogy férjként és feleségként minden lehetséges módon megáldjuk egymást a szeretetünkkel, a kedvességünkkel és a segítőkészségünkkel. Amíg még van rá időnk, használjuk ki a lehetőséget, hogy megtanítsuk fiainknak és leányainknak, hogyan éljenek úgy, hogy boldogok legyenek. […] Otthonaink legyenek a béke, a remény és a szeretet szentélyei.¹⁰

Csupán néhány nappal ezelőtt láttam egy levelet egy olyan férfitól, aki valószínűlég már élete közepén járhatott. Az apjának írt, és ez állt benne: „Szeretteid iránti odafigyelésed, a nekem szóló tanításaid, a példa, melyet mutattál nekem, mind arra inspiráltak, hogy azt tegyem, amit az Úr elvár tőlem. Úgy éreztem, hogy ha a te nyomdokaidba lépek, akkor biztonságban leszek.” Ez egy bölcs apa volt, egy áldott apa, aki el tudta ültetni fia elméjébe ezt a bizalmat. […] Az apa viselkedése miatt – legalábbis ezt az erényt tulajdonította apjának a levelében –, az otthon mutatott példja miatt ő ma az egyik oszlopos tagja ennek az egyháznak. Képes arra, hogy a világban éljen, és egyidejűleg betartsa az Úr parancsolatait is. A jócselekedetek iránti vágyát az az otthon inspirálta, melyben élt. Otthon nem találkozott önzéssel, csak önzetlenséggel. A szülők nem arra törekedtek, hogy megszerezzenek mindent, amit csak tudnak, és önző módon megtartsák maguknak, hanem megkeresték azokat, akiknek szükségük volt rájuk, majd biztatták és megáldották őket. A világ összes beszéde sem lett volna képes e férfi szívébe beültetni mindazt, amivel ma rendelkezik, csakis szülei példája, azoké, akikkel egy családban élt.

Semmi kétségem, hogy több száz, több ezer olyan férfi és nő él a világban – és talán éppen a mi közösségünkben –, akik ugyanezt mondanák el édesapjuk vagy édesanyjuk tanításairól. De attól tartok, hogy vannak köztünk olyanok, akiket a világi szokások befolyásolnak, akik rabjaivá váltak annak az elképzelésnek, hogy a tömeget kell követnünk, mindegy, hogy ők miben hisznek vagy mit tesznek. Ebben az esetben a mi példánk nem hogy áldás nem lesz, de még el is pusztítja gyermekeink boldogságát.¹¹

Mindennapi cselekedeteink és a beszédünk tanúskodjanak arról, hogy hisszük, ez az Atya munkája; ekkor majd kimondhatatlan örömben lesz részünk, és az otthonunkban felnövő gyermekek gyarapodnak majd hitben és alázatban. Növekedni fognak, és megadatik nekik a hatalom, hogy elhárítsák az ellenség rájuk irányuló nyilait, és a bűneik miatt az embereket sújtó fájdalmak helyét a vigasz, a béke és a boldogság veszi át; ezt a földet pedig azok a férfiak és nők öröklik majd, akiknek elég erős lesz a jellemük ahhoz, hogy félretegyék az élet gonosz dolgait.¹² [Lásd 4. javaslat, 243. oldal.]

Ha szeretjük és tanítjuk a fiataljainkat, azzal segíthetünk megvédeni őket a gonosztól.

Utolsó napi szentek, tanítsátok meg gyermekeiteket az erkölcsi törvény betartására! Vegyétek körbe őket szeretetetek karjával, hogy semmilyen szinten ne akarjanak engedni a gonosz csábításainak, amely mindenütt körülveszi őket. […]

Mily kiváltság a szülőknek, hogy otthonukban leülve olyan szeplőtelen fiúk és leányok veszik őket körbe, akiket Mennyei Atyánk adott nekik – Mennyei Atyánk lélekgyermekei ők! Mily boldogság, hogy egymással lehetnek, részesülve Mennyei Atyánk áldásaiban, és a Lélek társaságának örvendve, valamint hogy fiatalabb koruktól olyan neveltetésben volt részük, hogy felnövekedvén is megőrizték életük tisztaságát!

Drága fivéreim és nőtestvéreim, könyörgöm nektek, hogy még komolyabban, még körültekintőbben – és több türelemmel, mint valaha – védelmezzétek a felnövekvő nemzedéket azon csapdáktól, melyeket az ellenség helyez a lábaik elé. [Filmjeink], rádióműsoraink, folyóirataink, könyveink stb. közül sok nem megfelelő, …és ha nem semlegesítjük ezeknek hatását építő tanításokkal és környezettel, elhozva a fiataloknak az igazlelkű férfiak és nők életének ismeretéből fakadó előnyöket, megtanítva nekik a próféták erényeit és Jézus Krisztus evangéliumának jelentését, akkor e szeretett fiataljaink közül lesznek, akik eltávolodnak tőlünk. […]

Tanítsuk meg gyermekeinknek, hogy legyen tiszta az életük, hogy legyenek becsületesek. Tanítsátok meg fiaitoknak, hogy védelmezzék lánytestvéreik és lány társaik erényét. Tanítsátok meg leányaitoknak, hogy védelmezzék az erényét azoknak a fiúknak, akikkel barátkoznak. […] Ha szabad így fogalmaznom, szakosodjunk arra, hogy fiainkat és leányainkat Isten Lelkének hatása alatt neveljük, hogy az ellenségnek ne legyen hatalma félrevezetni őket.¹³ [Lásd 5. és 6. javaslat, 243–244. oldal.]

Ha a családdal közösen tanulmányozzuk az evangéliumot, az segít majd gyermekeinket közel tartanunk magunkhoz.

Az otthonunkban, kedves fivérek és nőtestvérek, a mi kiváltságunk, a mi kötelességünk összehívni a családunkat, hogy élvezzük egymás társaságát, hogy erősítsük és támogassuk egymást, hogy megtanítsuk egymást a szentírások igazságaira. A gyermekeket minden családban arra kellene ösztönözni, hogy olvassák az Úr szavát, ahogyan azt kinyilatkoztatták számunkra minden adományozási korszakban. Olvasnunk kellene a Bibliát, a Mormon könyvét, a Tan és a szövetségeket és a Nagyértékű gyöngyöt; nem csak olvasnunk kellene otthon, hanem el is kellene magyaráznunk azokat a gyermekeinknek, hogy megértsék Istennek az emberek között végzett cselekedeteit.

Nézzük meg, tudunk-e többet tenni ennek érdekében a jövőben, mint a múltban. Kötelezzük el magunkat annak tantétele és gyakorlata mellett, hogy magunk köré gyűjtjük családunkat a saját otthonunkban. Kérdezzük meg magunktól mindannyian: „Elvégeztem-e azon kötelességemet a családomban, hogy olvassam és tanítsam az evangéliumot, ahogyan azt az Úr prófétáin keresztül kinyilatkoztatták? A gyermekeimet a közelemben tartottam-e, és olyan kellemes hellyé tettem-e az otthonomat, ahol tisztelet, szeretet, megértés és áhítat uralkodik?”

Ha nem tettük, bánjuk meg a mulasztásunkat, vonjuk magunk köré a családunkat, és tanítsuk nekik az igazságot! […]

„Rendbe tettem az otthonomat?” Legyen ez kérdés minden szívben. Nem az, hogy vajon a szomszédom megtette-e, hanem hogy én megtettem-e, amit az Úr megkívánt tőlem?¹⁴

Gyermekeink a legdrágább kincsek, melyeket Atyánk ránk bízott. Ha képesek vagyunk lábukat a szabadulás ösvényén tartani, örökkévaló boldogságban lesz részünk nekünk és nekik is. […]

Az egyik módja annak, hogy a közelünkben tartsuk őket, az, hogy gyakrabban gyűlünk össze otthon. Az egyház azt kérte, hogy legalább egyszer hetente különítsünk el időt a családi estre, ahol az egész család összejöhet, hogy élvezzék egymás társaságát, hogy élvezzék a családi beszélgetés örömeit, és megvitassák egymással mindazon dolgokat, melyek nagy és tartós értékkel bírnak.

[…] 1915-ben az Első Elnökség erről így írt „a cövekek elnökeinek, a püspököknek és a szülőknek Sionban”. Idézem az akkori szavaikat:

„Tanácsoljuk és sürgetjük az egyházban a »családi est« bevezetését, mely alkalmakkor az apák és az anyák otthon maguk köré gyűjthetik fiaikat és leányaikat, és taníthatják nekik az Úr igéjét. […] Ezt a »családi estet« szenteljék az imának, a himnuszok éneklésének, a hangszeres zenének, a szentírások olvasásának, családi témáknak, különleges evangéliumi tantételeknek; beszéljék meg az élet morális problémáit, a gyermekeknek a szüleik, az otthonuk, az egyház, a közösség és az ország felé teljesítendő feladatait és kötelességeit.”

Azoknak pedig, akik megtették, amit kértek tőlük, a következő áldást ígérték:

„Megígérjük, hogy ha a szentek megfogadják ezt a tanácsot, akkor az nagyszerű áldásokat fog eredményezni. Fokozódik majd az otthoni szeretet és a szülők iránti engedelmesség. Kialakul a hit Izráel ifjúságának szívében, és erőt nyernek majd ahhoz, hogy megküzdjenek az őket körülvevő gonosz hatásokkal és kísértésekkel.”

Ezek a tantételek és ígéretek még mindig előttünk vannak.¹⁵

Ha a családi est szokássá válna az utolsó napi szentek között, ha hetente egy estét a sajátjaink között töltenénk, az Úr lelkének hatása alatt, és megtartanánk a saját kis esti beszélgetéseinket azok körében, akiket az Úr adott nekünk, és főleg, akikről azt parancsolta, hogy tanítsuk őket, hány boldog otthon lenne ott, ahol ma bánat, cívódás és aggodalom található. […]

Ha kizárjuk a külvilágot és a külsőségeket, majd az ima és hálaadás hatalmával átadjuk fiainknak és leányainknak azon igazságokat, melyeket az Úr letétbe helyezett nálunk a mi és az ő jólétük érdekében, akkor hitünk valódi fejlődésnek indul. Remélem, hogy ha eltértünk ettől a tanácstól, vissza fogunk tudni térni hozzá. Gyűjtsük magunk köré a gyermekeinket, és tegyük otthonunkat az Úr Lelkének lakhelyévé. Ha mi megtesszük a részünket, akkor tudhatjuk és biztosak lehetünk abban, hogy Mennyei Atyánk is megteszi a sajátját.¹⁶ [Lásd 7. javaslat, 244. oldal.]

Javaslatok a tanulmányozáshoz és a tanításhoz

Vedd fontolóra ezeket az ötleteket, miközben a fejezetet tanulmányozod, illetve felkészülsz a tanításra. További segítségért lásd az V–VII. oldalakat!

Gondold át a 233–234. oldalon található történetet. Szerinted miért volt George Albert Smith képes olyan sikeresen tanítani Edith nevű kislányát? Gondolj egy olyan időszakra az ifjúságodból, amikor egyik szülőd megtanított valamit, ami hatással volt az életedre. Miért volt ez a lecke olyan hatékony?
Tanulmányozd a tanítások első szakaszát (234–235. oldal) és a Tan és a szövetségek 93:37–40-et. Mit gondolsz, az Úr miért bízta a szülőkre, nem pedig más szervezetekre annak felelősségét, hogy az evangéliumot tanítsák a gyermekeiknek? Hogyan képesek az egyházi szervezetek segíteni a szülőknek ezen felelősségükben? Hogyan segíthet a tágabb család? Ha nincs saját gyermeked, gondold végig, hogyan tudnál jó hatást gyakorolni az egyház fiataljaira úgy, hogy azzal támogasd a szülőket is?
Nézd át a 236–237. oldalon található történetet. Hogyan válik a gyermekek javára, ha a szüleik időt töltenek velük? Melyek „az élet gondjai és gyönyörűségei” (lásd 235. oldal), melyek miatt elhanyagoljuk a családunk iránti felelősségeinket? Mit tehetünk azért, hogy legyőzzük ezeket a zavaró körülményeket?
Olvasd el a 237. oldalon kezdődő szakaszt. Gondold át, hogyan viszonyulsz a „világi szokásokhoz”, és hogy ez a hozzáállás milyen hatással van a gyermekeidre. Mely „mindennapi cselekedeteink” tesznek hitünkről különlegesen erős tanúbizonyságot a gyermekeinknek?
Milyen kísértésekkel néznek szembe a közösségedben élő gyermekek és fiatalok? Tanulmányozd a 239. oldalon kezdődő szakaszt, megkeresve, mit tehetnek a szülők, a nagyszülők és mások azért, hogy segítsenek a fiataloknak ellenállni a kísértésnek.
Smith elnök azt tanácsolta, hogy „szakosodjunk” vagyis specializálódjunk arra, hogy gyermekeinket a Lélek hatása alatt neveljük fel (lásd 240. oldal). Mit jelent ez számodra? Mit tehetnek a szülők azért, hogy gyermekeik igazlelkűségre nevelésére szakosodjanak?
A 241–242. oldalon Smith elnök átismétel néhány olyan ígéretet, melyet azon családoknak tettek, akik rendszeresen tartanak családi estet. Hogyan teljesedtek be ezek az ígéretek a te családodban? Milyen tanácsot adnál egy olyan családnak, aki még soha nem tartott családi estet, de szeretné elkezdeni?

További szentírások: Példabeszédek 22:6; Ésaiás 54:13; Énós 1:1–3; Móziás 4:14–15; Alma 56:45–48; Tan és a szövetségek 68:25–31; lásd még „A család: Kiáltvány a világhoz.” Liahóna, 2010. nov. 129.

Tanároknak: „[Figyelj arra], hogy ne fejezd be túl hamar a jó beszélgetéseket annak érdekében, hogy leadd az egész anyagot, amiből felkészültél! Bár fontos, hogy az egész anyagot átvedd, sokkal fontosabb, hogy segíts a tanulóknak megérezni a [Lélek] befolyását, megoldani a kérdéseiket, növelni evangéliumi tudásukat, és elmélyíteni elkötelezettségüket, hogy betartsák a parancsolatokat” (Tanítás, nincs nagyobb elhívás, 64.).

George Albert Smith felesége, Lucy, és leányaik, Edith (balra) és Emily (jobbra)

„…nincs az az eltöltött idő, ami fontosabb lehetne, nincs hasznosabb időtöltés, annál az időnél, amelyet fiaitok és lányaitok tanítására fordítotok annak érdekében, hogy érdemesek legyenek Mennyei Atyánk áldásaira.”

„Ha a családi est szokássá válna az utolsó napi szentek között, …hány boldog otthon lenne…”