11. fejezet

„Nem a magam akaratát keresem, hanem… az Atyáét”

„Akaratunkat alá kell rendelnünk az Atya akaratának, és fel kell tennünk a kérdést: mi Atyánk akarata, akinek a szolgálatára itt vagyunk a világon? Akkor minden tett, amit végrehajtunk, sikeres lesz.”

Lorenzo Snow életéből

1899. március 31-én Lorenzo Snow elnök elutazott a Brigham Young Akadémiára (a mai Brigham Young Egyetem), ahol utolsó napi szentek hatalmas csoportja jött össze, hogy megemlékezzenek 85. születésnapjáról. A délelőtti áhítaton beszédet mondott a gyülekezet férfitagjaihoz, miközben a nőknek hasonló gyűlésük volt, melyet az Első Elnökség és a Tizenkét Apostol Kvóruma tagjainak feleségei vezettek. Délután mindannyian egybegyűltek.

A délutáni gyűlés részeként 23 gyermek „ment ki az emelvényre, és Snow elnökkel szemben megállva elénekeltek két dalt…, minek-utána minden gyermek átnyújtott az Elnöknek egy csokor virágot”. Snow elnök háláját fejezte ki a gyermekeknek, és áldást hagyott rajtuk. Ezt követően a Brigham Young Akadémia nyolc hallgatója jött ki egyesével az emelvényre. Mindegyikük az iskola egy-egy szervezetének képviseletében átadta gondosan előkészített tisztelgését prófétájuknak. Szeretettel és csodálattal teli szavaikra felelve Snow elnök ezt mondta:

„Nos, fivéreim és nőtestvéreim, nem tudom, mit is mondhatnék minderre. Szeretnék hazamenni és elgondolkodni ezen, de úgy vélem, vártok némi feleletet, és úgy gondolom, mondanom kellene valamit, de nem is igen tudom, mit mondhatnék. Egy dolgot azonban elmondok. Nagyon világosan megértem, hogy ez a tisztelettétel nem a személyemnek, Lorenzo Snow-nak szól, hanem az ügynek, melyet képviselek, fivéreimmel, tanácsosaimmal és a Tizenkettek Kvórumának tagjaival együtt. […] Úgy érzem, hogy bármit értem is el, azt nem Lorenzo Snow érte el; mindazon dolgokat pedig, melyek erre a tisztre juttattak, az egyház elnökévé, nem Lorenzo Snow tette, hanem az Úr. Amikor Jézus a földön élt, tett egy figyelemre méltó kijelentést. Sokszor felidézem, és folytonosan előttem lebeg minden munkám során: »Én semmit sem cselekedhetem magamtól; a mint hallok, úgy ítélek, és az én ítéletem igazságos«. Nos, miért mondta, hogy ítélete igazságos? Azt mondja, azért, »mert nem a magam akaratát keresem, hanem annak akaratát, a ki elküldött engem, az Atyáét«. [Lásd János 5:30.] Ez az a tantétel, kedves fivéreim és nőtestvéreim, mely szerint cselekedni próbáltam egészen azóta, hogy ki lett nyilatkoztatva számomra, hogy létezik az én Atyám a mennyben, és a ti Atyátok a mennyben. Mindig is törekedtem megtenni az akaratát…

Az Urat tisztelitek, amikor tiszteltek engem és a tanácsosaimat és a Tizenkettek Kvórumát. Mi már rég felismertük, mindannyian, hogy saját magunktól semmit nem tudnánk megtenni. Csak amennyiben követtük azt a tantételt, melyet Jézus követett, amikor Maga is e világon élt, csak akkor követte siker az erőfeszítéseinket – és ez így lesz veletek is.”¹

Lorenzo Snow tanításai

Amikor Isten akaratát keressük, olyan úton járunk, melyen nem érhet kudarc.

Létezik egy olyan út, melyen a férfiak és a nők járhatnak, amelyen nem érheti őket kudarc. Bármilyen csalódások támadnak is, vagy bármilyen látszólagos kudarcok következnek is be, a valóságban nem lesz kudarc, általánosságban véve. […] Voltak olyan időszakok, amikor úgy tűnt, mintha visszafelé haladnánk; legalábbis úgy tűnt azok számára, akik nem voltak teljességgel megvilágosodva Isten szándékát és akaratát illetően. Az egyház áthaladt már igen különös tapasztalatokon, az emberek pedig nagy áldozatokat hoztak. […] De átvészeltük ezeket az áldozatokat, és népként nem vallottunk kudarcot. Miért nem jártunk kudarccal? Mert az emberek – összességében véve – elméjüket az élet igaz tantételeire szegezték, és eleget tettek kötelességüknek. […] Az emberek általában rendelkeztek az Úr Lelkével, és követték őt. Ezért nem jártunk kudarccal. Így van ez az egyénekkel is. Létezik egy olyan út, melyen minden ember járhat, amelyen nem lesz kudarcuk. Ez vonatkozik mind fizikai, mind lelki kérdésekre. Az Úr megadta nekünk a kulcsszót ezekben a versekben, melyeket a Tan és a szövetségek könyvéből olvastam:

„És ha szemetek egyedül az én dicsőségemre tekint, akkor egész testetek eltelik világossággal, és nem lesz bennetek sötétség; és az a test, amely világossággal van eltelve, minden dolgot felfog. Szenteljétek meg hát magatokat, hogy elmétek egyedül Istenre tekintsen” [T&Sz 88:67–68].

Ez az a kulcs, mely által az ember mindig sikeres lehet. Pál ezt mondja:

„…czélegyenest igyekszem az Istennek a Krisztus Jézusban onnét felülről való elhívása jutalmára” [Filippibeliek 3:14].

Nagyszerű célkitűzés, melyet minden utolsó napi [szentnek] állandóan szeme előtt kellene tartania. Mi ez a jutalom? […] „[M]egadatik neki mindaz, amivel Atyám rendelkezik” [T&Sz 84:38].

A Szabadító egy alkalommal rendkívüli kijelentést tett, mely Szent János 5. fejezetében áll, és így hangzik:

„Én semmit sem cselekedhetem magamtól” [János 5:30].

Figyelemre méltó, hogy az Isten, aki a világokat alkotta, aki lejött ide, testet öltve magára, aki hatalmas csodákat vitt végbe, majd életét áldozta a Kálvária hegyén az emberiség családjának szabadításáért – hogy Ő ezt mondja: „Én semmit sem cselekedhetem magamtól”! Aztán pedig így folytatja:

„[A] mint hallok, úgy ítélek, és az én ítéletem igazságos; mert nem a magam akaratát keresem, hanem annak akaratát, a ki elküldött engem, az Atyáét” [János 5:30].

Ez egy csodálatos mondás, és igen sok minden rejlik benne. Nos, amire vágyunk, az, hogy velünk legyen ez a lélek életünk minden tettében, minden vállalkozásunkban, legyen akár fizikai, akár lelki, és ne gondoljunk magunkra. Meg kell próbálnunk megtudni, hogyan költsük el a pénzt és a tudást, amelyet Isten megadott nekünk. A válasz egyszerű: Isten dicsőségére. Szemünknek egyedül Isten dicsőségére kell tekintenie. Ezért hagytuk el az előző életet és [jöttünk] ebbe. Törekednünk kell előremozdítani a Magasságos Isten ügyét, és úgy kell éreznünk, ahogyan Jézus érzett: „Én semmit sem cselekedhetem magamtól”. Amennyiben ma és holnap, e héten és jövő héten Isten érdekében cselekszünk, és szemünk egyedül az Ő dicsőségére tekint, akkor nem vallhatunk kudarcot.² [Lásd az 1. javaslatot a 160. oldalon.]

Amikor engedelmeskedünk Isten akaratának, Ő erőt ad nekünk, hogy sikerrel járjunk munkája végzése során.

Mi magunktól semmit sem tudunk megtenni. Ahogyan Jézus mondta: „Bizony, bizony mondom néktek: a Fiú semmit sem tehet önmagától, hanem ha látja cselekedni az Atyát, mert a miket az cselekszik, ugyanazokat hasonlatosképen a Fiú is cselekszi” [János 5:19]. Azért jött ebbe az életbe, hogy Atyja akaratát cselekedje, nem pedig a sajátját. Hasonlónak kell lennie a mi vágyunknak és eltökéltségünknek is. Amikor olyan dolgok történnek, melyek erőfeszítést kívánnak részünkről, akkor akaratunkat alá kell rendelnünk az Atya akaratának, és fel kell tennünk a kérdést: mi Atyánk akarata, akinek a szolgálatára itt vagyunk a világon? Akkor minden tett, amit végrehajtunk, sikeres lesz. Lehet, hogy ma vagy holnap nem látjuk meg a sikerét, de siker fogja koronázni.³

„Mózes pedig monda az Istennek: Kicsoda vagyok én, hogy elmenjek a Faraóhoz és kihozzam az Izráel fiait Égyiptomból?” [2 Mózes 3:11]. […]

„És monda Mózes az Úrnak: Kérlek, Uram, nem vagyok én ékesenszóló sem tegnaptól, sem tegnap előttől fogva, sem azóta, hogy szólottál a te szolgáddal; mert én nehéz ajkú és nehéz nyelvű vagyok” [2 Mózes 4:10]. […]

Azt láthatjuk ezekben a szakaszokban, amelyeket felolvastam, hogy Isten elszólította Mózest egy bizonyos feladat elvégzésére; Mózes alkalmatlannak és hozzá nem értőnek érezte magát azt illetően, amit elvártak tőle. A munka túl nagy volt. Túlságosan mély volt természetében és jellegében, és olyasvalamit kívánt, amiről Mózes úgy érezte, nincs meg benne, ami az erőt és a képességet illeti. Érezte gyengeségét, és arra kérte Istent, keressen mást. […] Ellenkezett az érzéseiben, így e szavakkal szólt az Úrhoz: Ki vagyok én, hogy én küldessek e hatalmas munka elvégzésére – hiszen lehetetlen, hogy az én képességeimmel el lehessen végezni azt…

Ilyen érzései és gondolatai voltak Mózesnek, és szerette volna, ha Isten is látja. Így volt ez kezdettől fogva: amikor az Úr elhívott egyéneket, ők érezték az alkalmatlanságukat. Így van ez akkor is, amikor eldereket kérnek fel, hogy hozzátok szóljanak. Így van ez azokkal az elderekkel, akik elhívatnak, hogy menjenek el a föld nemzeteihez az evangélium szolgáiként. Érzik alkalmatlanságukat. Érzik hiányosságaikat…

Nos, amikor Jeremiást elhívták, ugyanúgy érzett, mint Mózes. Azt mondta, hogy az Úr elhívta, hogy próféta legyen, nem csupán Izráel házának, hanem az összes környező nemzetnek is. Csupán gyermek volt még, mint Joseph Smith, amikor Isten először megjelent neki. Joseph csak 14 esztendős volt – mondhatni, hogy gyermek még –, tudatlan, ami a világ bölcsességét és tudományát illeti – így volt ez Jeremiással is, amikor Isten először elhívta – így szólt: „Még csak gyermek vagyok. Hogyan tudnám elvégezni ezt a hatalmas munkát, amelyet kezemtől megkívánsz? Hogyan tudnék eleget tenni ezeknek a hatalmas felelősségeknek, melyeket a vállamra tervezel helyezni?” Szívét és érzéseit átadta e nagyszerű munka elvégzésének. De Isten vigaszképpen azt mondta neki…: „Ismertelek, mielőtt megalkottalak a méhben.” Elmondta, hogy ismerte már a [halandóság előtti] lélekvilágban, és tudta, hogy el fogja végezni, amit az Úr megkíván a kezétől: „mielőtt az anyaméhből kijövél, megszenteltelek; prófétának rendeltelek a népek közé” [lásd Jeremiás 1:5–6]. Jeremiás el is ment, és a Mindenható ereje által elvégezte, amit az Úr megkívánt a kezétől…

Nos, az Úr igencsak másképp cselekszik, mint az emberek tettei. Másképp munkálkodik. Pál apostol mondta ezt, aki így szólt: „El vagytok hívva. Nem a bölcseket hívják el, hanem Isten a bolondokat hívta el, hogy megszégyenítse azokat, akik bölcsek.” [Lásd 1 Korinthusbeliek 1:25–27.] [Az] apostolok pedig, akiket Isten elhívott, akiket Jézus, Isten Fia elhívott, és kezét rájuk vetette és megadta nékik a papságát és a felhatalmazását munkája elvégzésére – nem voltak ők iskolázottak; nem értették a tudományokat; nem töltöttek be magas tisztségeket Júdeában – szegények és írástudatlanok voltak, szerény életpályákon jártak. […] Nos hát, az Úr más. Másképp intézi elhívásait, mint az emberek. Az emberek pedig nagyon is hajlamosak [összezavarodni] Istennek az elhívásaiban való ténykedését illetően – a legjobb emberek, a legbölcsebb emberek is gyakorta [össze vannak zavarodva]. Mózes [össze volt zavarodva] annak kapcsán, hogy az Úr miként teszi majd képessé őt annak elvégzésére, amit kíván, de később megmondatott néki. Az Úr csodálatos módon segített neki, hogy meggyőzze fivéreit, Izráelt, amikor a nagy Jehova látta őt. Mózes tanácskozott velük, elmondta nekik küldetését, ők pedig végül jóváhagyásukkal illették. Elfogadták és megfogadták tanácsait és vezetését, ő pedig kihozta őket a fogság földjéről, Egyiptomból. Mózes sikeres volt – nem saját bölcsességének köszönhetően, hanem minden sikerét a Mindenható Istennek tulajdonította, aki elhívta őt. Mi is így teszünk…

Nos, elegendő lehet kijelenteni, hogy Isten elhívott minket. Nem prédikálunk, [kivéve] ahogyan Isten megkívánja. Alig találhatunk olyan férfit Izráel elderei között, akinek ne szorult volna össze a szíve, amikor elhívták, hogy az evangéliumot prédikálja és eleget tegyen a rá háruló feladatoknak és kötelességeknek. Megfigyeltem, hogy néhányan a legjobb szónokok közül, akik valaha is beszédet mondtak ezen az emelvényen, amikor elhívást kaptak, féltek, és úgy érezték, a gyülekezet hitét és támogatását kell kérniük. Aztán pedig kiálltak Jehova erejével, és kijelentették akaratát félelemmel és reszketve, de nem saját erejük és bölcsességük révén szólottak így az utolsó napi szentekhez. Noha talán soha nem élvezhették a felsőoktatás előnyeit, mégis kiálltak, nem a saját erejükre támaszkodva, hanem az evangélium erejében és hatalmában megállva.⁴

Nem tudjuk mindig megtenni, amit szeretnénk, de meglesz az erőnk megtenni azt, amit kell. Az Úr megadja nekünk az erőt ehhez.⁵ [Lásd a 2. javaslatot a 161. oldalon.]

Arra lettünk elhívva, hogy Isten nevében cselekedjünk, és elismerjük az Ő kezét mindabban a jóban, amit teszünk.

Amit teszünk, Izráel Úristenének nevében végezzük, és készek vagyunk elismerni a Mindenható kezét mindenben, amit cselekszünk. Amikor Mózes előállt mint Izráel gyermekeinek egyiptomi fogságból való kiszabadítója, nem közönséges szabadító módjára mutatkozott be, hanem Izráel Úristenének nevében ment, miután parancsot kapott kiszabadításuk elvégzésére azzal az erővel és felhatalmazással, melyet Istentől kapott. És attól a pillanattól fogva, hogy megjelent előttük e mivoltában, egészen addig, hogy elvégezte munkáját, az Úr nevében és az Úr neve által cselekedett, nem saját bölcsessége vagy elméssége által, és nem is azért, mert felsőbbrendű intelligenciával bírt volna, mint az emberiség többi része. Az Úr megjelent neki az égő bokorban, és megparancsolta neki, hogy menjen és végezzen el egy bizonyos munkát, amely egy nagy nép békességét, boldogságát és szabadulását illette, és amelynek sikere és kedvező kimenetele azon múlott, hogy elvégezze a dolgok azon rendjét, melyet a Menny Istene kinyilatkoztatott neki. Az ő sikerét és kedvező kimenetelét tökéletesen bebiztosította az a tény, hogy a munka, mely feladatul adatott néki, nem saját képzeletének műve volt, hanem Jehovától eredt…

Így van ez velünk kapcsolatosan is. A nagyszerű munka, melyet most végzünk – emberek összegyűjtése a föld nemzetei közül –, nem valamely ember vagy embercsoport elméjének szüleménye, hanem a Mindenható Úrtól ered.⁶

Istentől függünk; és minden tettünkben és munkánkban, valamint minden sikerben, mely munkálkodásunkat kíséri, érezzük, hogy Isten az, aki elérte azt.⁷

Nagyszerű célból jöttünk a világra, csakúgy, mint Jézus, az idősebb fivérünk: hogy megtegyük Atyánk akaratát és tetteit. Békesség, öröm és boldogság, egyre gyarapodó bölcsesség, tudás és Isten hatalma rejlik ebben; ezenkívül nem léteznek ígért áldások. Így aztán szenteljük magunkat az igazlelkűségnek. Segítsünk mindenkinek jobbnak és boldogabbnak lenni. Tegyünk jót mindenkivel és ne tegyünk rosszat senkivel. Tiszteljük Istent és engedelmeskedjünk papságának. Alakítsunk ki megvilágosodott lelkiismeretet, őrizzük azt meg, és kövessük a Szent Lelket. Ne lankadjunk. Kapaszkodjunk erősen abba, ami jó. Tartsunk ki mindvégig, és akkor poharunk tele lesz, még túl is csordul, mert nagy lesz a jutalmatok a megpróbáltatásaitokért és szenvedéseitekért a kísértések során, a tüzes próbákban, szívetek vágyódásaiban és könnyeitekben; igen, Istenünk soha nem halványuló ragyogású koronát fog adni nektek.⁸ [Lásd a 3. javaslatot a 161. oldalon.]

Javaslatok a tanulmányozáshoz és a tanításhoz

Vedd fontolóra ezeket az ötleteket, miközben a fejezetet tanulmányozod, illetve felkészülsz a tanításra. További segítségért lásd az V–VIII. oldalakat!

Tanulmányozd a 154. oldalon kezdődő részt. Honnan tudhatod, hogy szemed egyedül Isten dicsőségére tekint-e? A világban lévő oly sok figyelemelterelő tényező mellett hogyan segíthetnek a szülők a gyermekeiknek abban, hogy szemük mindig egyedül Isten dicsőségére tekintsen?
Nézd át Snow elnök Mózessel és Jeremiással kapcsolatos szavait (156--158. oldal). Miként segíthetnek e beszámolók azon erőfeszítéseinkben, hogy papsági kvórumainkban, a Segítő-egyletben és más egyházi szervezetekben szolgáljunk?
Snow elnök azt tanította, hogy „az Úr nevében” kell szolgálnunk (159. oldal). Hogyan jellemeznéd azt az embert, aki az Úr nevében cselekszik? Gondold át, milyen lehetőségeid vannak az Úr nevében szolgálni.
E fejezetben Snow elnök számos alkalommal használja a siker és sikeres szavakat. Miben tér el Isten sikerről adott meghatározása a világ definíciójától? Miért lehetünk biztosak a sikerben, amikor Isten akaratát követjük?

Kapcsolódó szentírások: Filippibeliek 4:13; 2 Nefi 10:24; Móziás 3:19; Hélamán 3:35; 10:4–5; 3 Nefi 11:10–11; 13:19–24; T&Sz 20:77, 79; Mózes 4:2

Segítség a tanításhoz: „Ne félj a csendtől! Az embereknek gyakran időre van szükségük, hogy elgondolkozzanak és megválaszoljanak egy kérdést, vagy kifejezzék, mit éreznek. Szünetet tarthatsz egy kérdés feltevése után, egy éppen megosztott [lelki] élmény után, vagy amikor valakinek nehéz kifejeznie önmagát” (lásd Tanítás, nincs nagyobb elhívás. 67.).

A Gecsemáné kertjében a Szabadító ezt mondta: „ne az én akaratom, hanem a tiéd legyen!” (Lukács 22:42)

„Mózes… minden sikerét a Mindenható Istennek tulajdonította, aki elhívta őt. Mi is így teszünk.”