8. fejezet

„Vizsgálj meg engem, oh Isten, és ismerd meg szívemet!”

Az igazlelkű utolsó napi szentek arra törekszenek, „hogy olyan jellemet alakít[s]anak ki Isten előtt, melyre a megpróbáltatás órájában támaszkodhatnak”.

Lorenzo Snow életéből

1899. december 15-én Lorenzo Snow elnök, aki akkor az egyház elnöke volt, beszédet mondott Franklin D. Richards elnök temetésén, aki a Tizenkét Apostol Kvórumának elnökeként szolgált. Beszéde vége felé Snow elnök ezt mondta: „Arra kérem Izráel Urát, hogy áldja meg az utolsó napi szenteket, mi pedig legyünk felkészültek a közeljövő eseményeire, és szívünk legyen igaz az Úr előtt.”

Annak szükségességét szemléltetve, hogy „szívünk legyen igaz az Úr előtt”, Snow elnök elmesélt egy élményt, melyben neki és Richards elnöknek közösen volt részük az 1850-es években, amikor új apostolok voltak. Akkoriban Brigham Young az egyház megújhodását szorgalmazta, mindenfelé arra szólítva az utolsó napi szenteket, hogy tartsanak bűnbánatot és újítsák meg az igazlelkű élet iránti elkötelezettségüket.

Snow elnök így emlékezett vissza: „Amikor Young elnök késztetést érzett, hogy bűnbánatra és megújhodásra szólítsa az embereket, igen erőteljesen beszélt arról, hogy mit kellene tenni néhány emberrel – hogy papságukat el kellene venni tőlük, mivel nem magasztalták fel, ahogyan kellett volna. A férfitestvérek, akik megélték azokat a napokat, emlékezhetnek, milyen vehemenciával beszélt e kérdésben. Nos, szavai megérintették Franklin testvér szívét, és megérintették az enyémet is, és magunk között átbeszéltük a kérdést. Arra jutottunk, hogy odaállunk Young elnök elé és felajánljuk neki a papságunkat. Ha az Úr nevében azt érzi, hogy nem magasztaltuk fel papságunkat, akkor lemondunk róla. Fel is kerestük, és egyedül találván elmondtuk neki mindezt. Úgy emlékszem, könnyek szöktek a szemébe, amikor így szólt: »Lorenzo testvér, Franklin testvér, az Úr számára megfelelően felmagasztaltátok papságotokat. Isten áldjon meg benneteket!«”¹

Snow elnök egész élete során arra vágyott, hogy szíve igaz legyen az Úr előtt, és arra biztatta a szenteket is, hogy vizsgálják meg saját érdemességüket, beszédeiben „azt tartván szem előtt, hogy értelmünkbe még erőteljesebben vésődjön be” annak szükségessége, hogy megalapozzunk „utolsó napi szentekként egy helyes jellemet Istenünk és Atyánk előtt”.² [Lásd az 1. javaslatot a 129. oldalon.]

Lorenzo Snow tanításai

Ha helyes jellemet alakítottunk ki, akkor magabiztosan kérhetjük Istent szívünk megvizsgálására.

A lehető legerősebb benyomásom van arról, hogy a legbecsesebb tényező, és ami a legnagyobb hasznunkra lesz, amikor visszatérünk a lélekvilágba, az, hogy kialakítottunk egy helyes és jól meghatározott jellemet hithű és állhatatos utolsó napi szentekként ebben a próbatételi állapotban.

Olyan esetekben, amikor egy ismeretlen ember munkára vagy bizalmi pozícióra jelentkezik, gyakorta megkívánják, hogy biztosítson érdemességét igazoló papírokat megbízható felektől, ajánló- vagy bemutató leveleket, melyek a maguk módján rendkívül hasznosak, és hozzásegíthetnek olyan előnyök és kiváltságok elnyeréséhez, melyeket másként nehéz lenne biztosítani. Azonban viszonylag könnyű szert tenni az írott jellemrajzra, ahogy nevezik, egy olyan jellemre, melyet az ember zsebre tehet, és csakugyan, megfigyeléseim szerint nem ritka az az eset, hogy az emberek olyan írott jellemrajz birtokosai, melyet valódi és igaz jellemük nem igazol.

Vannak közöttünk olyanok, akiket elismernek eme egyház tagjaiként, akik hatalmas erőfeszítést tesznek azért, hogy a körülöttük lévők kedvező véleménnyel legyenek róluk, ám akiknek valódi jellemét, vagy mondhatni valódi énjét lepel borítja és álcázza. […] Nos, ez az ima, amelyre [utalok] – „Vizsgálj meg engem, oh Isten, és ismerd meg szívemet! Próbálj meg engem, és ismerd meg gondolataimat! És lásd meg, ha van-e nálam a gonoszságnak valamilyen útja? és vezérelj engem az örökkévalóság útján!” [Zsoltárok 139:23–24] – igen jelentőségteljes. Ez volt az ima, amellyel életének első szakaszában Dávid tiszta lelkiismerettel és bizonyos fokú magabiztossággal fordulhatott az Úrhoz. Azonban voltak időszakok, amikor erőt vett rajta a gyengeség ingatag és reszkető érzése, és nem tudott felajánlani efféle imát.

Okom van úgy hinni, hogy sok utolsó napi szent élete nagy részében oda tud állni az Úr elé teljes bizonyossággal és felajánlhatja ugyanezt az imát – „Vizsgálj meg engem, oh Isten, és ismerd meg szívemet! Próbálj meg engem, és ismerd meg gondolataimat! És lásd meg, ha van-e nálam a gonoszságnak valamilyen útja?”, azonban ha mi, ez a nép, képesek lennénk úgy élni, hogy mindenkor meg tudjunk hajolni az Úr előtt és ilyen imát tudjunk ajánlani Néki, minő eredményeket érnénk el az igazlelkűség és a jócselekedetek terén! […] Azt javasolnám, hogy [minden ember] tegye magáévá Dávid ezen imáját, és lássa meg, mennyire tud ezt megközelítően élni a birtokában lévő világosságnak megfelelően, hogy teljes őszinteséggel Istennek való hódolata részévé tudja tenni. Sokaknak nem sikerül eljutni a kiválóság e fokára, mert titokban, ahová halandó szem nem képes belátni, olyan dolgokat tesznek, amelyek közvetlenül hajlamosak elidegeníteni őket a Mindenhatótól, és megszomorítva elűzik Isten Lelkét. Az ilyen emberek nem tudják elmondani ezt az imát szobájuk magányában; nem tudják, csak akkor, ha megbánják bűneiket, helyrehozzák az esetlegesen elkövetett hibákat, és eltökélik, hogy jobban fognak cselekedni a jövőben, mint a múltban tették, valamint azt, hogy olyan jellemet alakítanak ki Isten előtt, melyre a megpróbáltatás órájában támaszkodhatnak, és amely alkalmassá teszi őket a szent lényekkel és magával az Atyával való kapcsolatra, amikor majd átlépnek a lélekvilágba.

[…] Igaz férfiaknak és igaz nőknek kell lennünk; nagymértékben kialakult hittel kell rendelkeznünk, és érdemesnek kell lennünk a Szentlélek társaságára, hogy segítsen nekünk az igazlelkűség munkájában az egész nap folyamán, illetve hogy képessé tegyen minket feláldozni saját akaratunkat az Atya akaratáért, harcba szállni bukott természetünkkel, és jót tenni azért, mert szeretünk jót tenni, szemünkkel egyedül Isten tiszteletére és dicsőségére tekintve. Ehhez meg kell lennie egy benső érzésnek abban az elmében, amely tudatában van, milyen felelősség hárul rá; amely felismeri a tényt, hogy Isten rajtunk tartja a szemét, és minden tettünkkel és az azokat kiváltó minden indítékkal el kell majd számolnunk, illetve hogy állandóan en rapport [vagyis összhangban] kell lennünk az Úr Lelkével.³ [Lásd a 2. javaslatot a 129. oldalon.]

Szentírásbeli példák tanítják nekünk, miként nemesítsük jellemünket.

Sok minden van, amit csodálok a próféták jellemében, különösen pedig Mózesében. Csodálom az iránti eltökéltségét, hogy véghezvigye Isten szavát és akaratát Izráelt illetően, valamint hajlandóságát, hogy mindent megtegyen, ami csak embernek hatalmában állhat, a Mindenható segedelmével; mindenek felett pedig csodálom feddhetetlenségét és az Úr iránti hűségét…

Isten csodálja azokat a férfiakat és nőket ma, akik az egyenesség útján járnak, és akik Sátán minden ellenük felsorakozott hatalma ellenére azt tudják mondani: Távozz tőlem, Sátán [lásd Lukács 4:8], illetve akik igazlelkű, istenfélő életet élnek. Az ilyen embereknek befolyásuk van Istennél, és imáik igen hasznosak [lásd Jakab 5:16]. Mózesnek például olyan befolyása volt a Mindenhatónál, hogy egy alkalommal meg tudta változtatni [Isten] szándékát. Talán emlékeztek, hogy az Úr haragra gerjedt az izráeliták ellen, és kijelentette Mózesnek, hogy el fogja pusztítani őket, Mózest viszont nagy néppé fogja tenni, reá és utódaira ruházva mindazt, amit korábban Izráelnek ígért. E nagyszerű vezető és törvényadó azonban, méltón a belé vetett bizalomra, beállt a szakadékba és onnan esedezett az Úrhoz népéért. Hatalma által, melyet gyakorolhatott és gyakorolt is, népe fenyegető pusztulástól való megmenekítésének eszköze lett. [Lásd 2 Mózes 32:9–11; Joseph Smith fordítás, 2 Mózes 32:12.] Mily nemesnek és dicsőnek láthatta Mózest az Úr szeme, és mily megelégedés forrását jelenthette számára annak tudata, hogy választott népének – megátalkodott és tudatlan állapotukban – ilyen vezetője van!

Jónásban ismét érdekes jellemvonásra bukkanunk. Amikor a tomboló vízen hánykolódtak, a hajósok pedig félelmüket fejezték ki, hogy talán nem tudják megmenteni a hajót, Jónás a lelkiismerettől furdalva amiatt, hogy nem ment Ninivébe, ahogy pedig az Úr parancsolta, előlépett és megvallotta, hogy ő az oka a fenyegető katasztrófának, és kész volt feláldozni magát a fedélzeten lévők épségéért. [Lásd Jónás 1:4–12.] Isten más prófétáinak és férfijainak jellemében szintén megmutatkozik valami igazán nagyszerű és bámulatra méltó, noha Jónáshoz hasonlóan néha talán ők is gyengeségeket tanúsítottak.⁴ [Lásd a 3. javaslatot a 129. oldalon.]

Az igazlelkű jellemvonások fokozatosan alakulnak ki bennünk, amikor hitet gyakorolunk és megbánjuk helytelen tetteinket.

Azok a jellemvonások, melyeket megmutatkozni látunk a régmúlt idők kiválóságaiban, nem véletlen vagy a vakszerencse szüleményei, se nem lehet szert tenni rájuk egy nap, egy hét, egy hónap vagy egy év alatt, hanem fokozatosan alakulnak ki, az Isten és az igazság iránti folyamatos hűség eredményeként, függetlenül akár az emberek tapsaitól, akár kritikáitól.

[…] Fontos hogy utolsó napi szentekként megértsük és észben tartsuk, hogy a szabadulás Isten irgalma révén adatik, valamint azon tantételek önmagunkban való kialakításának köszönhetően, melyek az imént említett igazlelkű embereket uralták. Az eszme nem az, hogy az emberek dicsérete miatt teszünk jót, hanem azért, mert a jó cselekvésében isteniséget alakítunk ki magunkban, ami által szövetségesünk lesz az isteni mivolt, mely aztán idővel lényünk részévé és alkotóelemévé válik…

Nem teszünk-e időnként olyan dolgokat, melyek megtételét később megbánjuk? Ez nem baj, feltéve, hogy abbahagyjuk az efféle dolgok megtételét, amikor megtudjuk, hogy nem helyesek; amikor meglátjuk a gonoszt és megváltozunk, csak ennyit tehetünk, és csak ennyit lehet elvárni bárkitől. De kétségtelenül néhányak esetében túl gyakori az, hogy jobban törődnek az elkövetett bűn kitudódásával és jobban tartanak tőle, mint magától a bűn elkövetésétől; azt mérlegelik, hogy mit fognak az emberek gondolni, amikor meghallják stb. Másrészről pedig néhányakat az indít bizonyos dolgok megtételére, hogy elnyerjék barátaik elismerését, és ha tetteik nem hoznak dicsérő megjegyzéseket vagy elismerést, akkor úgy érzik, munkálkodásuk hiábavaló volt, és ami jót esetleg tettek, teljes kudarc volt.

Mármost, ha valóban közel szeretnénk kerülni Istenhez, ha szeretnénk összhangba hozni magunkat az örök világok jó lelkeivel, ha szeretnénk megalapozni önmagunkban azt a hitet, melyről olvasunk, és mely által az ősi szentek olyan csodálatos tetteket vittek véghez, akkor a Szentlélek elnyerése után muszáj odafigyelnünk suttogásaira, és eleget kell tennünk javaslatainak, és életünk semmilyen tettével sem szabad elűznünk magunk mellől. Igaz, hogy gyenge, könnyen hibázó teremtmények vagyunk, akik bármikor hajlamosak megszomorítani Isten Lelkét, de mihelyt felismerjük önmagunkban a hibát, meg kell bánnunk azt a helytelen cselekedetet, és amennyire lehetséges, helyre kell hoznunk vagy jóvá kell tennünk az elkövetett rosszat. Ezen az úton járva megerősítjük jellemünket, előremozdítjuk saját ügyünket, és megerősítjük magunkat a kísértések ellen; és idővel olyan messzire fogunk jutni, hogy valóban elámulunk majd azt látva, milyen sokat haladtunk előre az önuralom és a fejlődés terén.⁵ [Lásd a 4. javaslatot a 130. oldalon.]

Igazlelkű jellemünket megőrizve közelebb kerülünk az Úrhoz.

Olyan evangéliumot kaptunk, amely csodálatosan működik: ha engedelmeskedünk a követelményeinek, megkaphatjuk a legkülönb áldásokat, melyeket embernek valaha ígértek, illetve melyekben az emberiségnek a világ bármely korszakában része lehetett. Azonban a játékával, játszószerével elfoglalt gyermekhez hasonlatosan mi is túl gyakran megelégszünk az idő mulandó dolgaival, megfeledkezvén azokról a nekünk adott lehetőségekről, hogy kialakítsuk magunkban az élet és az igazság nagyszerű és örökkévaló tantételeit. Az Úr szeretne szorosabb és meghittebb kapcsolatot kialakítani Önmaga és mi közöttünk; szeretne felemelni minket a létezés és intelligencia magasabb fokára, ez pedig egyedül az örökkévaló evangélium közreműködésével lehetséges, amely kifejezetten e célra lett előkészítve. János apostol ezt mondja: „…a kiben megvan ez a reménység Ő iránta, az mind megtisztítja ő magát, a miképen Ő (Krisztus) is tiszta” [1 János 3:3]. Vajon az utolsó napi szentek alkalmazzák-e életükben az evangélium tantételeit, ezáltal beteljesítve Isten szándékát?

[…] Mit tehetünk adott körülmények között, hogy még magasabbra emeljük magunkat Istenünk igazlelkűségében? Milyen előnyöket, áldásokat és kiváltságokat kínál a szabadulás eme rendszere, melynek engedelmeskedtünk, és milyen eszközöket kell alkalmaznunk, hogy elnyerhessük őket? Ha megköveteltetik bármiféle áldozat, az igen alkalmatos lesz mindazok számára, akik vallásukat tanulmánnyá kívánják tenni, és akik arra törekszenek, hogy eleget tegyenek követelményeinek, úgy, hogy mindennapi életükben a szerint élnek, és megmutatják, hogy készek meghajolni Jehova akarata előtt, elismervén kezét a csapásokban csakúgy, mint a boldogulás idején.

[…] Jól tennénk, ha megvizsgálnánk magunkat, ha magunkba tekintenénk abban a bizonyos belső szobában, hogy megtudjuk, hogyan állunk… az Úr előtt, hogy amennyiben szükséges, megújíthassuk szorgalmunkat és hithűségünket, és gyarapíthassuk jótetteink számát.

Az emberek egészéről szólva kétségtelen, hogy nagy mértékben fejlődünk Isten szemében. De noha kétségtelenül ez a helyzet, meggyőződésem, hogy vannak közöttünk olyanok, akiknek lelki ajándékok adattak, melyeket képesek lennének fejleszteni, és amelyeket – ha úgy döntenének – sokkal nagyobb mértékben tudnának gyakorolni, mint ahogy most teszik, és akik sokkal gyorsabban járhatnának a szentség útjain, és sokkal közelebb kerülhetnének az Úrhoz. A lélek azonban, mely e világ dolgait kíséri, oly mértékben munkálkodik rajtuk, hogy nem gyarapítják e lelki erőket és áldásokat; nem helyezik magukat abba az Úrral való szoros kapcsolatba, amely pedig kiváltságukban állna.⁶

Utolsó napi szentekként jellemünket meg kell őriznünk sérthetetlenül, bármi áron vagy bármi áldozat révén is. Az Istennek tetsző jellem érdemes arra, hogy bebiztosítsuk magunknak, még az egész életen át tartó következetes önmegtagadás árán is.

Miközben így élünk, előre tekinthetünk…, azzal a teljes bizonyossággal, hogy… megkoronáztatunk majd Isten fiaival és lányaival, és birtokolni fogjuk egy celesztiális királyság javait és dicsőségét.⁷ [Lásd az 5. javaslatot a 130. oldalon.]

Javaslatok a tanulmányozáshoz és a tanításhoz

Vedd fontolóra ezeket az ötleteket, miközben a fejezetet tanulmányozod, illetve felkészülsz a tanításra. További segítségért lásd az V–VIII. oldalakat!

Miközben áttekinted a 121. és 123. oldalon álló beszámolót, mit tanulsz Lorenzo Snow elder és Franklin D. Richards elder cselekedeteiből? Gondold át, miként oszthatnád meg ezeket a tantételeket családod tagjaival vagy másokkal!
Snow elnök ezt mondta: „Igaz férfiaknak és igaz nőknek kell lennünk” (124. oldal). Szerinted mit jelent igaz férfinak vagy igaz nőnek lenni?
Gondolkodj el Snow elnök Mózes és Jónás példájával kapcsolatos szavain (125–126. oldal). Mit látsz e beszámolók mindegyikében, ami segíthet nekünk jellemünk jobbá tételében?
Elmélkedj a 127. oldalon álló utolsó bekezdés jelentésén! Szerinted miért kell tudatában lennünk hibáinknak ahhoz, hogy megerősítsük jellemünket? Hogyan láttathatjuk önmagunkkal saját hibáinkat anélkül, hogy elcsüggednénk?
Nézd át Snow elnök tanácsát a fejezet utolsó részében (128–129. oldal)! Vedd fontolóra, hogy időt szakítasz arra, hogy megvizsgálod magad és meghatározod, miként állsz az Úr előtt!

Kapcsolódó szentírások: Zsoltárok 24:3–5; 2 Péter 1:2–11; Móziás 3:19; Alma 48:11–13, 17; Ether 12:25–28; T&Sz 11:12–14; 88:63–68

Segítség a tanításhoz: Kérd fel a tanulókat, hogy válasszanak ki egy részt a fejezetből, és olvassák el magukban! Kérd őket arra, hogy alkossanak két-három fős csoportot azokkal, akik ugyanazt a szakaszt olvasták, és beszéljék meg, mit tanultak!

Franklin D. Richards elnök

Noha Jónás „gyengeségeket tanúsíto[tt]”, tanulhatunk „nagyszerű és bámulatra méltó” jellemvonásaiból