15. fejezet

Lendületes és hű szolgálat Isten királyságában

„Ha tudjuk, hogy vallásunk igaz, akkor az egész földkerekségen nekünk kell a legelkötelezettebb népnek lennünk azon ügy mellett, amelyet befogadtunk.”

Lorenzo Snow életéből

Az Első Elnökség 1851 vége felé kiadott egy levelet, amelyben azt kérték, hogy a Tizenkét Apostol Kvórumának minden tagja „gondoskodjon adott missziója ügyeiről” és 1853 áprilisára térjen vissza Salt Lake Citybe.¹ Ennek megfelelően Lorenzo Snow elder itáliai missziója a végéhez közeledett. 1852 februárjában az ottani munkát John Daniel Malan testvér, egy új megtért vezetésére bízta, majd Jabez Woodard elderrel Málta szigetországába utazott. Remélte, hogy onnan áthajózhat Indiába. India első misszionáriusai az ő felügyelete alatt munkálkodtak, és nagy vágyat érzett arra, hogy csatlakozzon hozzájuk. Azt tervezte, hogy onnan aztán „bevégzi a földgolyó körülhajózását” és a Csendes-óceánon át tér vissza az Egyesült Államok nyugati partjaihoz.²

Snow elder tervei azonban módosultak, amikor Woodard elderrel megérkeztek Máltára. Tudomására jutott, hogy több hétig vesztegelniük kell a szigeten, mert egy gőzhajó lerobbant a Vörös-tengeren. Ahelyett, hogy panaszkodott volna a késlekedés miatt, inkább úgy határozott, hogy munkához lát. Egy 1852. március 10-én kelt levélben ezt írta: „Úgy érzem, sok jó származik majd abból, ahogyan az Úr az ily módon most rendelkezésemre álló idő felhasználását sugallja, mivel érdekes nép vesz körül ezen az igen fontos mezőn, ahol nagy munka kerül majd elvégzésre, mely kiterjed majd a szomszédos nemzetekre is.” Elmondta, hogy elküldött Thomas Obray elderért, egy Itáliában szolgáló misszionáriusért, „hogy jöjjön azonnal, és hozzon magával megfelelő ellátmányt brosúrákból és könyvekből”. Noha Snow elder nem tudta pontosan, hogy ő és társai mit fognak tenni Máltán, kifejezte arra irányuló vágyát, hogy megalapítsa az egyház egy gyülekezetét ott. Elmondása szerint ez a tett „meglazítja majd sok nemzet lelki béklyóit, hiszen a máltaiak – üzleti kapcsolataik révén – behálózzák Európa, Ázsia és Afrika partjait”.³

1852. május 1-jén Snow elder levelet küldött, melyben beszámolt a Máltán végzett munka haladásáról. Ezt írta: „Az emberek szüntelen ellátogatnak hozzánk, hogy tudakozzanak erről a »különös vallásról«; néhány estével ez után egy alkalommal nyolc különböző nemzetből érkezett férfiakat fogadtunk a magánszállásunkon, akik a város különböző pontjairól érkeztek, hogy beszélgessünk tanainkról; közöttük voltak a Lengyelországból és Görögországból érkezettek, akik mostanra különös érdeklődéssel olvassák kiadványainkat. Két intelligens és tettre kész fiatalember, az e szigeten végzett szolgálatunk első zsengéi rátermetten fognak segédkezni az ügy előmozdítása érdekében, amelyben foglalatoskodunk. Egyiküket elderré rendeltük; ő számos nyelven beszél folyékonyan.”⁴

Snow eldernek soha nem vált valóra az álma, hogy Indiában szolgáljon és körbehajózza a földgolyót. Ehelyett szorgalmasan követte az Úr akaratát máltai váratlan késlekedése során is, megfelelő alapot hozva létre a misszionáriusi munkának ott. Amikor 1852 májusában végre hajóra tudott szállni, kelet helyett nyugatnak indult, követve vezetői azon utasítását, hogy térjen vissza Salt Lake Citybe. Körülbelül két hónappal ezután Woodard és Obray elderek megszervezték az egyház első máltai gyülekezetét.⁵ [Lásd az 1. javaslatot a 201. oldalon.]

Lorenzo Snow tanításai

Mivel megkaptuk az evangélium teljességét, Krisztus követeiként szolgálunk.

Tanúságunkat tesszük az egész világnak, hogy isteni kinyilatkoztatás, méghozzá a Szentlélek megnyilvánulásai révén tudjuk, hogy Jézus a Krisztus, az élő Isten Fia, és hogy Ő kinyilatkoztatta magát Joseph Smithnek, épp oly személyesen, ahogyan azt ősi apostolainak tette, miután kiszállott a sírból, továbbá hogy feltárta előtte az emberiség megszabadulásához nélkülözhetetlen mennyei igazságokat. Ezzel… igen fontos és felelősségteljes helyzetbe kerültünk, tudván, ahogy tudjuk, hogy Isten felelősségre fog vonni minket azért, hogy miként használtuk ezt a szent megbízást, amelyet Ő nekünk adott.

Ahogyan az apostolok a világ elé léptek, miután megkapták megbízatásukat a feltámadt Megváltótól arra, hogy hirdessék a királyság evangéliumát minden nemzetnek, megígérve mindenkinek, aki csak hitt a szavuknak, hogy elnyerik a Szentlélek ajándékát kézrátétel által – így lépünk mi is a világ elé. Ahogyan megbízatásuk erejénél fogva az üldöztetés és ellenállás közepette is teljes bizonyossággal jelentették ki az evangéliumot mint Isten hatalmát mindazok megszabadítására, akik hisznek és engedelmeskednek, úgy jelentjük ki mi is. Ahogyan a szabaduláshoz elengedhetetlennek hirdették a hitet az Úr Jézus Krisztusban, a keresztelést a bűnök bocsánatára, valamint a Szentlélek befogadását olyan személyek kézrátétele által, akik megfelelőképp fel lettek hatalmazva, úgy hirdetjük mi is. Ahogyan ők a Szentlélek ereje által tanúi lettek az Úr Jézus Krisztusnak, valamint az Ő evangéliumának hű továbbítóivá váltak az egész nemzsidó világon, úgy ugyanezen Szentlélek által és révén mi is az Úr tanúivá váltunk, és mivel elhívattunk ugyanezen isteni és szent elhívás által, ennélfogva mi is ugyanezt a pozíciót töltjük be.

Majd pedig betöltvén ezt a pozíciót magunkra vesszük Krisztus követeinek minden felelősségét, és felelőssé válunk minden személyes tettért és azért, amilyen módon használjuk azokat a tehetségeinket és képességeinket, amelyeket az Úr megadott nekünk.⁶ [Lásd a 2. javaslatot a 201. oldalon.]

Az egyházban való tagság felhívást jelent arra, hogy segítsünk másoknak elnyerni a szabadulást.

Amikor az Úr kihív a világból egy egyént vagy embercsoportot, azt nem mindig azzal a céllal teszi, hogy annak a bizonyos egyénnek vagy egyéneknek a javára szolgáljon. Az Úrnak nem pusztán néhány, utolsó napi szenteknek nevezett ember szabadulása lebeg a szeme előtt…, hanem minden ember szabadulása, az élőké és a holtaké egyaránt. Amikor az Úr elhívta Ábrahámot, bizonyos ígéreteket tett neki a reá és utódaira váró dicsőséget illetően, és ezen ígéretek között találjuk ezt a figyelemre méltó kijelentést, hogy benne és magjában a föld minden nemzete áldott lesz [lásd 1 Mózes 22:15–18; Ábrahám 2:9–11]. […] Az Úr szándéka nem az volt, hogy csupán őt és utódait áldja meg, hanem a föld minden családját.

[…] Amikor Jézus eljött, akkor nem pusztán Izráel, vagyis Ábrahám, Izsák és Jákób leszármazottai érdekében való áldozatként jött el, hanem az egész emberi család érdekében, hogy Őbenne minden ember megáldathassék és hogy Őbenne minden ember megszabadulhasson; küldetése pedig az volt, hogy előkészítse azt az utat, mely által az egész emberi család elnyerheti az örökkévaló evangélium áldásait, nem csupán – mint említettem – egyedül Izráel, hanem az egész emberi faj, és nem csupán azok, akik a földön lakoznak, hanem azok is, akik a lélekvilágban vannak.

[…] Megvan ugyanaz a papságunk, amely Jézusnak megvolt, és úgy kell cselekednünk, ahogyan Ő cselekedett, fel kell áldoznunk saját vágyainkat és érzéseinket, ahogyan Ő tette; talán nem kell mártírhalált halnunk, mint Neki, de áldozatokat kell hoznunk annak érdekében, hogy véghezvigyük Isten céljait, máskülönben nem leszünk érdemesek erre a szent papságra és arra, hogy szabadítói legyünk a világnak. Isten nemcsak a most e földön élő sokaságok számára szándékozik minket szabadítókká tenni, hanem a lélek-világban élő sokaságok számára is: nemcsak olyan helyzetbe állít minket, hogy megszabadíthassuk saját magunkat, hanem alkalmassá tesz arra, hogy a Mindenható számos utódjának megváltását elősegítsük.⁷ [Lásd a 3. javaslatot a 202. oldalon.]

Minden elhívás és felelősség fontos az Úr munkájában.

Nos, a kérdés az, átérezzük-e helyzetünket? Teljes mértékben megértjük-e a munka természetét, amelynek kiteljesítését magunkra vállaltuk? Néha azt kell hinnem, hogy néhány fivérünk, Izráel néhány eldere túlságosan is kész és hajlandó kivonni magát azon felelősségek alól, melyeket szövetségeik által magukra vettek; olybá tűnik, mintha a hit, mely egykoron birtokukban volt, szinte teljességgel kimerült volna, és úgy látszik, hogy szépen megmaradnak a pusztán névleges egyháztagságot kísérő csendes megelégedésben.

Vannak olyanok is, akik azt gondolják, hogy mivel nevük nem ismert széles körben, mivel talán… szűk körben mozognak, így nem is igen számít, milyen szokásokat alakítanak ki, vagy milyen példát mutatnak fivéreiknek. Akkor viszont, ha felelős pozícióban állnának, mint például az egyház elnöksége, vagy egy tanácsosság, vagy ha a Tizenkettek Kvórumához tartoznának, vagy a főtanács, a főpapok vagy a Hetvenek elnöke lennének, nos, akkor fontosnak tartanák, hogyan viselik magukat. E tekintetben nagy gyengeséget, illetve nagyfokú tudatlanságot tanúsítanak; lámpásuk vagy kihunyófélben van, vagy soha nem érezték át igazából azt, hogy milyen pozícióba kerültek, amikor magukra vették az evangélium felelősségeit.

A Szabadító egyik példázatában az áll, hogy a menny királysága olyan, mint a gazda, aki átadta javait a szolgáinak, amikor távoli országba készült utazni. Egyiküknek öt tálentumot adott, a másiknak kettőt, a harmadiknak pedig egyet. Az, aki öt tálentumot kapott, kereskedni kezdett, és további öt tálentumot keresett, megkettőzvén a reá bízott részt. Aki két tálentumot kapott, szintén további kettőt nyert mellé. Az azonban, aki egy tálentumot kapott, elment, elásta a földbe, és elrejtette a gazdája pénzét. Kétségtelenül úgy vélte, hogy olyan kevés felelősséget kapott, hogy nem sokat tud vele kezdeni, így aztán inkább nem is foglalkozik egy ilyen alsórendű tálentummal. [Lásd Máté 25:14–30.] Nem vonatkoztatható-e ez közvetlenül néhány elderünk helyzetére? Egyikük ezt mondja talán: „Én csak egy ács vagyok, vagy szabó, vagy netán csak egy habarcshordó [kőművessegéd], így aztán nem sokat számíthat, hogyan viselkedek, és hogy becsülettel elvégzem-e kötelességeimet szerény hatáskörömben. Akkor azonban nagyon is más lenne a helyzet, ha valamiféle felelősségteljesebb és előkelőbb tisztben szolgálnék.”

Megállj, testvérem! Ne hagyd magad becsapni efféle csábító elgondolások által! Talán igaz, hogy csupán habarcshordó vagy, de ne feledd: Izráel eldere is vagy, az Úr Jézus Krisztus követe, és ha a kötelességedet végzed, akkor olyasvalami van a birtokodban, amit a világ se meg nem adhat, se el nem vehet; és Isten előtt felelős vagy azért, hogy becsülettel használd a tálentumot, mely felett az Úr sáfárrá tett téged, legyen az akár nagy, akár kicsiny.

Ismét mondom: bizonyos fokú befolyása mindenkinek van, és akármilyen kicsi is, mégis hatással van valakire vagy valakikre, és az általatok kifejtett hatásért többé-kevésbé felelősek vagytok. Ezért aztán, akár elismeritek, akár nem, olyan jelentőséggel bírtok Isten és ember előtt, mely fölött nem lehet elsiklani, és mely alól nem kaptok felmentést, ha támogatni kívánjátok a nevet, melyet viseltek.

És mi van az ilyen ember kilátásaival? Azt mondom, hogy ha tiszteletben tartja elhívását, és hithűnek találtatik a belé vetett bizalomra, akkor a szabadulásra és az Isten királyságában való felmagasztosulásra való kilátásai épp olyan jók, mint bárki másnak. Ha átérzi pozícióját és annak megfelelően él, akkor kilátásai épp oly jók, mint bárki másé, aki Ádám atyánk napjaitól jelen korunkig élt; és épp olyan fontos, hogy megfelelően viselje magát az általa betöltött hatáskörben, ahogyan bárki másnak is tennie kell, akit talán magasabb tisztségbe hívtak el, vagy más szavakkal, akit talán több tálentum felett tettek sáfárrá.

[…] Az Úr nem kíván meg annyit egy olyan embertől, akinek csupán egy tálentuma van, mint attól, akinek több adatott; ám az általa birtokoltaknak megfelelően lesz számon kérve tőle. Ezért aztán bizakodjék mindenki, és törekedjék kihasználni a tálentumokat, melyeket egyenként birtokol. Az, akinek egyetlen tálentuma van, használja azt és ne rejtse el a földben – más szavakkal az, akinek talán kevés képesség adatott, fejlessze magát, és ne panaszkodjon azért, mert a természet talán nem bánt vele olyan bőkezűen, mint egy szerencsésebb testvérével. Legyünk mindannyian elégedettek az életünk osztályrészével, és ha talán nem olyan kívánatos, mint szeretnénk, akkor megfelelő szorgalommal törekedjünk jobbá tenni, mindig hálát érezve földi létezésünkért, és még inkább Isten Lelkéért, melyet az evangélium iránti engedelmesség révén kaptunk. […]

Emlékszem, egyszer olvastam egy anekdotát… egy férfiről, aki bölcsességének és hazaszeretetének köszönhetően nagy ismertségre tett szert, de akit irigységtől vezérelve olyan pozícióba állítottak, melyet igen lealacsonyítónak tartottak. Amikor megkezdte feladatai elvégzését, azt mondják, ezt a jelentőségteljes kijelentést tette: „Ha a hivatal nem is tisztel engem, én tisztelni fogom a hivatalt.” Sok nehézséget el tudnánk kerülni, állapotunk és helyzetünk pedig sokkal biztatóbb lenne, ha mi mind tisztelnénk a hivatalt, amelybe elhívtak bennünket. Azt olvashatjuk, hogy maga az Úr készítette első szüleink ruházatát, vagyis más szavakkal ez alkalommal szabóként szolgált; azt is tudjuk, hogy Jézus Krisztus ács volt. Nos, a Szabadító bizonyosan tiszteletre méltó és becsületes ács volt, máskülönben soha nem lett volna érdemes arra a pozícióra, melyet később betöltött. Ha el tudnánk érni, hogy fivéreink és nőtestvéreink meglássák, milyen fontos becsületesen és hithűen cselekedni adott elhívásaikban, akkor megszűnne a most tapasztalt bosszúságok és gondok java, és Isten munkája megkettőzött iramban gördülne előre, és minden célja gyorsabban és sebesebben teljesedne be; emellett népünk a mostaninál sokkal felkészültebb lenne akaratának teljesítésére. […]

Isten áldjon meg benneteket, fivéreim és nőtestvéreim, és tegyen képessé titeket arra, hogy mindig bölcs sáfárként munkálkodjatok mindazon dolgokban, amelyeket reátok bíztak!⁸ [Lásd a 4. javaslatot a 202. oldalon.]

Amikor hittel, erővel telve és örömmel szolgáljuk Istent, Ő megerősít minket és segít, hogy sikerrel járjunk.

Azt mondom: az ember hithűen és energiával telve szolgálja Istent, és örvendezzen! […] Vannak olyan időszakok, amikor az emberek olyan helyzetekbe kerülnek, hogy igen nehéz – ha egyáltalán lehetséges – vidám hozzáállást tanúsítani. De ilyen időszak ritkán adódik.⁹

Ha tudjuk, hogy vallásunk igaz, akkor az egész földkerekségen nekünk kell a legelkötelezettebb népnek lennünk azon ügy iránt, amelyet befogadtunk. Tudván, ahogy mi tudjuk, vagy ahogy tudnunk kellene, hogy az evangélium, amelyet megkaptunk, ígéretet tesz mindarra, amit szívünk kívánhat vagy amire vágyhat, amennyiben hithűek vagyunk, akkor nagyon hithűnek, odaadónak, erővel teltnek és céltudatosnak kell lennünk az Úr szándékainak és kívánságainak végrehajtásában, amint Ő időről időre feltárja azokat a szolgái által. Nem szabad langymelegnek vagy hanyagnak lennünk kötelességeink teljesítésében, hanem teljes lelkünkkel és erőnkkel, egész lényünkkel törekednünk kell megérteni elhívásunk lelkületét és ama munka természetét, amelyben foglalatoskodunk.

Amikor Jézus a földön járt, megparancsolta tanítványainak, hogy menjenek és hirdessék az evangéliumot, nem vivén magukkal se táskát, se erszényt, nem gondolván előre arra, hogy mit egyenek, mit igyanak, mit öltsenek magukra, hanem egyszerűen csak menjenek és tegyenek tanúságot azon dolgokról, amelyek kinyilváníttattak nekik. Ezt téve biztosították maguknak a Mindenható áldásait, és minden törekvésüket siker kísérte. Sikerre voltak ítélve, úgymond; semmilyen hatalom nem állhatott útjukba, hogy megakadályozza őket a legderűlátóbb siker learatásában, hiszen a Mindenható erejével indultak útnak, hogy az Ő akaratát cselekedjék, Neki pedig kötelessége volt fenntartani és támogatni őket, és rendelkezésükre bocsátani minden eszközt a sikerhez. Az Úr parancsai iránti engedelmesség által biztosították maguknak egy olyan élet áldásait, amelyben kiváltságukban áll előjönni az első feltámadás hajnalán, továbbá megadatott nekik a bizonyosság, hogy munkálkodásaikban semmiféle földi erő nem tudja sikerrel meggátolni őket. Ilyen kilátásokat szerettem volna kapni én is, ha az ő helyükben lettem volna, vagy bármilyen más pozícióban, hiszen a megfontolt elmének nagyon is kedvére van a végső siker gondolata, bármilyen törekvésről legyen is szó.

Na már most, ha az apostolok ahelyett, hogy úgy tettek volna, amint megparancsolták nekik, azt képzelték volna, hogy valami más megtétele által ugyanazt a célt szolgálják, akkor nem jártak volna olyan sikerrel a ténykedésük során, és nem lett volna birtokukban ugyanaz a bizonyosság a sikert illetően, mely minden megpróbáltatásuk és üldöztetésük ellenére kétségtelenül az öröm és a megelégedés folytonos forrását jelentette számukra.

[…] Ha a Jézus napjaiban élő apostolok vagy hetvenesek úgy vélekedtek volna, hogy eleget tehetnek a nekik adott megbízásoknak azzal, hogy építenek egy bárkát, ahogyan Noé tette, vagy magtárakat emelnek és gabonát raktároznak, mint József, akkor nagy tévedésben éltek volna.

Józsefnek Egyiptom földjén egy sor olyan kötelességet kellett elvégeznie, amellyel megbízták. Nem arra lett elhívva, hogy táska vagy erszény nélkül hirdesse az evangéliumot, hanem hogy magtárakat építsen, és minden befolyását latba vetve rávegye a királyt, valamint Egyiptom előkelőségeit és népét, hogy raktározzon el gabonát az éhínség napjaira. […] Nos, tegyük fel, hogy József munkához is látott volna, és épített volna egy bárkát – az Úr nem fogadta volna el, és nem is tudta volna megmenteni sem Egyiptom népét, se atyja háznépét. Amikor Noé azt a parancsolatot kapta, hogy építsen bárkát, tegyük fel, hogy magtárakat emelt volna – akkor sem ő, sem háznépe nem szabadulhatott volna meg. Így van ez velünk is, amikor bizonyos feladatokat kívánnak tőlünk, …bármit kívánjanak is tőlünk a Mindenható királyságának hatáskörén belül, akkor e követelmények lelkületében kell járnunk, és el kell végeznünk őket, ha szeretnénk erőre és befolyásra szert tenni Istenünknél.¹⁰ [Lásd az 5. javaslatot a 202. oldalon.]

Az Úr munkája néha nehéz, de nagy örömet nyújt.

Sok olyan dologgal találkozunk e munka kapcsán, ami nem kellemes, de mégis oly nagy örömmel jár ez a munka! Amikor visszatekintünk az iránti eltökéltségünkre, hogy az igazság ügyének szenteljük magunkat és megtartsuk szövetségeinket, akkor nagy örömben van részünk, mert elhívásaink lelke erőteljesen megpihen rajtunk, mely lélek nélkül nem tudunk lépést tartani Isten királyságával.¹¹

Meg kell újítanunk szövetségeinket Isten és a szent angyalok előtt, hogy Isten segedelmével még nagyobb hűséggel tudjuk szolgálni Őt az eljövendő esztendőben, mint a múltban, és hogy közéletünk és magánéletünk, tetteink és az általunk sugárzott lelkület és befolyás összhangban állhasson ezzel a mottóval: „Isten királysága vagy semmi”. Bízom abban…, hogy képesek leszünk magunkat teljességgel Istenünk szolgálatának szentelni Sionja megalapítása során a földön, buzgón munkálkodva az igazság és az igazlelkűség érdekében a földön, mígnem örömünkre fog szolgálni, hogy így teszünk, és természetessé válik számunkra Isten szolgálata, parancsolatainak betartása és a celesztiális törvény megtartása, valamint hogy képesek leszünk oly mértékben élvezni szívünkben a Szent Lelket, hogy le tudjuk győzni a világot és meg tudjuk alapozni a celesztiális törvényt az elménkben és a tetteinkben is, továbbá hogy képesek leszünk oly mértékben megérteni önmagunkat és kiváltságainkat, hogy ebben az életben biztosítsuk magunknak a celesztiális törvényhez kapcsolódó áldások jelentős részét, melyeket a celesztiális dicsőségben fogunk majd élvezni.¹² [Lásd a 6. javaslatot a 202. oldalon.]

Javaslatok a tanulmányozáshoz és a tanításhoz

Vedd fontolóra ezeket az ötleteket, miközben a fejezetet tanulmányozod, illetve felkészülsz a tanításra! További segítségért lásd az V–VIII. oldalakat!

Olvasd át újra a 191, 193. oldalon álló beszámolót! Milyen szavakkal tudnád jellemezni Lorenzo Snow az Úr szolgálata iránt tanúsított hozzáállását? Gondolkodj el azon, miként tudnád követni a példáját!
Gondolkodj el a 193. oldalon kezdődő részen! Szerinted miért jár olyan nagy felelősséggel az egyházban való tagság? Mit jelent számodra Krisztus követének lenni?
Snow elnök azt tanította, hogy az egyházban kapott elhívásaink lehetőséget nyújtanak ahhoz, hogy elősegítsük Isten gyermekeinek megváltását (lásd 194–195. oldal). Ennek megértése milyen hatással lehet az egyházban végzett szolgálatunkra?
Snow elnök azt mondta, hogy szorgalmasan kell szolgálnunk, nem számít, milyen csekélynek is tűnik a feladatunk (lásd 195–198. oldal). Milyen példát tudsz mondani valakire, aki felmagasztalt egy látszólag jelentéktelen elhívást vagy megbízatást?
Olvasd el a 199. oldalon kezdődő részt! Milyen hatással van szolgálatunkra a hit, a lendületesség és a vidámság?
Olvasd el a fejezet utolsó részét (200–201. oldal)! Te mikor tapasztaltad már meg az Úr királyságában végzett szolgálat örömét? Hogyan találhatunk örömre a szolgálatunkban még akkor is, ha feladataink nem kellemesek? Mit tehetünk azért, hogy segítsünk a gyermekeknek és a fiataloknak hithűen szolgálni az Urat?

Kapcsolódó szentírások: Zsoltárok 100:2; 1 Korinthusbeliek 12:12–31; Jákób 1:6–7; 2:3; Móziás 4:26–27; T&Sz 64:33–34; 72:3; 76:5–6; 107:99–100; 121:34–36

Segítség a tanításhoz: „Tégy meg minden erőfeszítést, hogy odafigyelj a tanulók hozzászólásaira! Példád arra fogja őket bátorítani, hogy gondosan odafigyeljenek egymásra. Ha valaki hozzászólását nem érted, tegyél fel egy kérdést! Mondhatod, hogy »Nem vagyok benne biztos, hogy értem. Elmagyaráznád még egyszer?« vagy »Tudnál példát mondani arra, amire gondolsz?«” (Tanítás, nincs nagyobb elhívás. 64.).

Lorenzo Snow elder

„…ha a kötelességedet végzed, akkor olyasvalami van a birtokodban, amit a világ se meg nem adhat, se el nem vehet…”