18. fejezet

Egyházi vezetés és önzetlen szolgálat

„Szolgáitok vagyunk az Úrban. A ti jóléteteket és az egész emberiség jólétét kívánjuk.”

Lorenzo Snow életéből

1840 októberétől 1843 januárjáig Lorenzo Snow Angliában elnökölt az egyház felett, Londonban és a környező vidéken. Felügyelte az ottani papsági vezetőket; néha személyesen tanította őket, máskor pedig levelek útján látta el őket tanácsokkal. Nem sokkal angliai missziója vége előtt levelet írt két „elnöklő elder[nek] a londoni gyülekezetekben”, akik nagyjából a mai gyülekezeti elnököknek megfelelően szolgáltak. Levelében elmesélte egy élményét, amelyben egy másik gyülekezeti vezetővel volt része, szintén azon a vidéken.

Snow elder úgy jellemezte ezt a vezetőt, hogy „nincs külsőleges hibája”. A férfi „törek[edett] az ügy elővitelére”, és megvolt benne a képesség, hogy biztosítsa, „hogy mindenki a helyén áll és végzi a kötelességét”. Szorgalmas volt, „iparkodóbban munkálkod[va] a feladatban, mint az összes többi ember”. Mégis, annak ellenére, hogy ez a férfi kívülről hithűnek látszott, a gyülekezetnek idővel problémái támadtak, melyeknek szemmel láthatóan ő állt a középpontjában. Snow elder egy ideig megpróbálta megtalálni a problémák gyökerét, és gyengéden megfeddte a gyülekezet tagjait, amiért nem támogatják vezetőjüket. Aztán felmerült benne, hogy a vezetőben „talán van valamiféle titkos, bensőleg munkálkodó lélek, amelyről nem tud, amely nem mutatkozik meg nyíltan”, mégis valamiképp az idézi elő a gyülekezetben tapasztalt nehézségeket. Snow elder így idézte fel:

„Ennek megfelelően imádkoztam az Úrhoz, hogy adja meg nekem a tisztánlátás lelkét ebben a kérdésben. Imámra választ kaptam. Megtudtam, hogy a testvérben félig-meddig rejtve megbújt az öndicsőítés lelkülete, amely sok tettében vezérelte. Előfordult, hogy elküldött egy férfitestvért egy bizonyos feladat teljesítésére, titokban azonban arra vágyott, hogy övé legyen a dicsőség. Ha nem teljesítették a feladatot, akkor megfeddte a mulasztót, de nem azért, mert az Úr munkája bármilyen mértékben is meghiúsult vagy mert a testvér elveszített egy áldást, hanem azért, mert [ő] maga így semmibe lett véve, hogy nem engedelmeskedtek neki. [Egy] esetben, amikor egy férfitestvér számos embert megkeresztelt, a szíve nem annyira amiatt örvendezett, hogy ezek az egyének beléptek a szövetségbe, hanem inkább azért, mert mindez az ő felügyelete alatt történt. Titokban arra vágyott, hogy a felügyelete alatt állók közül senki se jusson nagy dicsőségre, csak ha az ő saját nevét is összefüggésbe hozzák az esettel.”

Snow elder azt is megfigyelte, hogy ha a gyülekezet valamely tagja sikeresen elvégzett egy feladatot, de nem követte a vezető tanácsát minden apró részletben, akkor a vezetőben feltámadt „az irigység lelke… a kifejezésre juttatott elismerés alatt megbújva”. Így folytatta: „Ez a lélek rejtve volt; gyümölcsei nem mutatkoztak meg nyíltan, bár úgy történt volna, ha nem vigyázott volna. Olyan benne lakozva munkálkodó gonoszság volt ez, amely idővel romba döntheti a férfi hasznosságát. Felesleges gondot tett a vállára a feladatával járó ügyek intézése során, ezenfelül állandó kellemetlenség forrásává is vált a saját elméjében. Ez a férfi igyekezett előmozdítani Isten ügyét, de mindig olyan módon, hogy az ő saját keze világosan látható legyen minden dologban. Buzgón igyekezett megfelelő utasításokat adni, de mindig ügyelt arra, hogy saját neve teljes hosszában alájuk legyen írva.”

Snow elder nem azért írta ezt a levelet, hogy elítélje ezt a helyi vezetőt. Azzal a céllal írta levelét, hogy segítsen a többi vezetőnek – hogy az ily módon jellemzett kevély lélek „látható, felismerhető és elkerülhető” legyen közöttük. Figyelmeztetett arra, hogy sok ember, „aki őszintén úgy hiszi, hogy ő maga mentes az öndicsőítés eme lelkületétől, ha gondosan megvizsgálná, milyen indíttatás vezérli a tetteit, maga is meglepődne, hogy ez a lélek ösztökéli őt előre sok cselekedete véghezvitelében”.

Miután megosztotta ezt az intést, ezt a tanácsot adta: „Ahhoz, hogy olyanná váljunk, amilyenné Isten szeretné, hozzá kell szoktatnunk elménket ahhoz, hogy örvendezzen, amikor látja, hogy mások épp úgy boldogulnak, mint mi magunk; örvendezzen, amikor látja Sion ügyét felmagasztaltatni bármely kéz által, amelyet a Gondviselés erre elrendel; kebelünket pedig be kell zárni az irigység behatolása ellen, amikor egy nálunknál gyengébb eszközt nagyobb tisztességre hívnak el. Meg kell elégednünk egy alacsonyabb tisztség felmagasztalásával, míg magasabbra nem hívatunk; meg kell elégednünk a kicsiny dolgok végzésével, és nem szabad magunkénak követelnünk a dicsőséget a nagy dolgok elvégzéséért.” Snow elder egy nagy épülethez hasonlította az egyházat, mely épületnek az egyes szentek az alkotóelemei. Azt mondta, hogy „soha nem lenne szabad túlságosan büszkének éreznünk magunkat ahhoz, hogy néha kivágjanak, négyszögletesre munkáljanak, berovátkázzanak és körülfaragjanak, hogy beilleszkedjünk arra a helyre, melyet be kell töltenünk a lelki épületben”.

Snow elder e szavakkal zárta levelét: „Ha egy elnöklő elder csupán arra fog törekedni, hogy olyanná váljon, amilyen lehet és amilyennek lennie kell, levetkőzvén magáról mindenféle önző tantételt, és mindig népe javára munkálkodik, továbbá alázatos lesz, és nem próbál túl sokat tenni rövidke idő alatt, vagy túl naggyá lenni, míg fel nem nő, akkor soha nem fogja elveszettnek érezni magát azt illetően, hogy miként magasztalja fel hivatalát megfelelőképp, és soha nem lesz híján Isten hatalmának, hogy véghezvigye az Úr bölcs céljait.”¹ [Lásd az 1. javaslatot a 233. oldalon.]

Lorenzo Snow tanításai

Az Úr isteni megbízatást adott egyháza vezetőinek: „Legeltesd az én juhaimat!”

Minden férfi, aki hivatalos elhívásban áll, akire Isten ráruházta szent és isteni papságát, gondolkodjon el azon, amit a Szabadító a tizenkét apostolnak mondott közvetlenül azt megelőzően, hogy felment Atyja színe elé: „Legeltesd az én juhaimat!” [János 21:17]. És ezt addig mondta nekik, míg apostolai már bánkódtak amiatt, hogy megállás nélkül ily módon szól hozzájuk. Ő azonban egyre csak ezt mondta: „Legeltesd az én juhaimat!” Vagyis: „Menj teljes szíveddel, és teljes mértékben szenteld magad az én ügyemnek. Ezek az emberek a világon az én fivéreim és nőtestvéreim. Érzéseim kiáradnak feléjük. Viseld gondját népemnek. Legeltesd a nyájamat. Menj és hirdesd az evangéliumot. Megjutalmazlak minden áldozatodért. Ne gondold, hogy lehetséges lenne túl nagy áldozatot hoznod e munka végzése során.” Szíve minden szenvedélyével arra kérte őket, hogy végezzék ezt a munkát. Most pedig én szólítok arra mindenkit, aki viseli ezt a papságot, a cövek elnöklő tisztségviselőit, továbbá a püspököket és a főtanácsot, hogy menjenek és legeltessék a nyájat. Kísérjétek figyelemmel őket. […] Dolgozzatok értük, és ne korlátozzátok gondolataitokat és érzéseiteket személyes felemelkedésetekre. Akkor Isten kinyilatkoztatást kinyilatkoztatásra, sugalmazást sugalmazásra fog adni nektek, és megtanít titeket arra, hogy miként biztosítsátok a szentek javát a fizikai és lelki jólétüket illető kérdésekben.² [Lásd a 2. javaslatot a 234. oldalon.]

A vezetők és tanítók arra vannak elhívva, hogy kövessék a Szabadító példáját és szeretettel szolgáljanak, ne pedig saját felemelkedésükre törekedjenek.

Miért hívnak el [egy] férfit, hogy elnököljön egy népcsoport felett? Vajon azért, hogy befolyásra tegyen szert, melyet aztán közvetlenül a saját felemelkedésére használjon? Nem, hanem épp ellenkezőleg; ugyanannak a tantételnek megfelelően hívják el egy ilyen tisztre, amely miatt a papság megadatott Isten Fiának: hogy áldozatokat hozzon. Önmagáért? Nem, hanem annak a népnek az érdekében, akik felett elnököl. Megkívántatik-e tőle, hogy felajánlja magát a kereszten, mint a Szabadító? Nem, az viszont igen, hogy fivérei szolgájává, nem pedig urává váljon, és az ő érdekükben és jólétükért munkálkodjon. Nem az, hogy az ekként kapott befolyást saját maga, családja, rokonsága vagy személyes barátai javára használja, hanem mindenkit testvéreként megbecsülve, mindenkivel egyforma jogokkal élve, ennélfogva aztán arra törekedve, hogy mindenkit egyenlőképp megáldjon és mindenkinek szolgáljon, a bennük rejlő tehetségeknek és érdemességnek megfelelően. Így téve kialakítja magában azt az atyai érzést, amely mindig is jelen van az Atya kebelében.

[…] Azok, akik [a] szentek között prédikálnak, ismerjék fel, mi célból tétetett rájuk a papság; tudják és teljességgel érezzék át, miért lettek kijelölve adott hivataluk betöltésére, nevezetesen hogy Mesterünk lelkületében cselekedjenek, aki mindenki szolgája volt, hogy megtanulják ugyanolyan gyengéd érdeklődéssel tekinteni és figyelembe venni mindenki jólétét, mint a sajátjukat. […] Akkor sajátjuk lesz a két nagy parancsolat lelkülete, amelytől – ahogy a Szabadító mondta – „függ az egész törvény és a próféták”, nevezetesen az, hogy szeressük az Urat teljes szívünkből, teljes lelkünkből és teljes elménkből, illetve szeressük felebarátainkat, mint önmagunkat [lásd Máté 22:37–40].³

[Tanítás] előtt mondjatok egy imát, méghozzá így: Kérjétek meg az Urat, hogy beszédetek során mondhassatok valami olyat, ami javára válik azoknak, akikhez szavaitokat intézitek. Ne foglalkozzatok azzal, hogy ez vajon olyasmi-e, ami hozzátesz saját dicsőségetekhez vagy sem, hanem egyszerűen véssétek eszetekbe, hogy fel lettetek kérve, hogy szóljatok a hallgatósághoz, akik arra vágynak, hogy olyasvalamit kapjanak, ami javukra válik. Ez csakis az Úrtól jöhet. Ne foglalkozzatok azzal, hogy vajon… azok, akik hallanak, azt mondják-e, hogy gyönyörűen beszéltetek. Egyáltalán ne foglalkozzatok ezzel, hanem távoztassatok el minden önzést, ami esetleg elmétekben lakozik, hogy az Úr olyasmit diktálhasson nektek, ami az emberek javára lesz.⁴ [Lásd a 3. javaslatot a 234. oldalon.]

A bölcs vezetők megbecsülik mások tehetségeit, és lehetőségeket biztosítanak az embereknek a szolgálatra.

Abból a tényből kiindulva, hogy [egy vezető] befészkelte magát az emberek szívébe, akik ismerik őt feddhetetlenségéről, becsületességéről és a hajlandóságáról, hogy Isten és az emberek érdekeit szem előtt tartva munkálkodik, készen állva meghozni bármilyen áldozatot, amelyet esetleg megkívánnak tőle, ez az ember elnyerte bizalmukat, és amint birtokában van egy ilyen szent bizalom, mit tehet annak érdekében, hogy megelégítse az emberek elméjét, amely többé-kevésbé a haladásra hajlik? Hívja segítségül ez a férfi azon fivéreit, akik a legrátermettebbek, hadd osztozzanak felelősségeiben. Hiszen látni fogjátok, hogy általánosságban véve a tehetség sokfelé osztódik, és ritkán található meg együtt egyes emberekben; és csak lehetőséget kell kapnia, hogy kifejlődhessen. Ez a testvér így szólhat valakihez: „Nos, testvérem, te alkalmasabb vagy erre vagy arra a pozícióra, mint én”, vagy egy másik emberhez: „Te vagy az az ember, aki a legrátermettebb erre a részlegre”; és így tovább, amíg mindenki tehetségeit elő nem hívja, és ahelyett, hogy csökkentené a közösség belé vetett bizalmát, az efféle eljárás csak növelni fogja.⁵ [Lásd a 4. javaslatot a 234. oldalon.]

A vezetés helyes módja az alázat, a jó példa, valamint a mások jóléte iránti elkötelezettség.

Nem a tekintélyelvű uralom a helyes uralom, mellyel a szenteket kormányozni kell, hanem arra kell törekedni, hogy az ember az alázat, bölcsesség és jóság lelkületében szolgáljon, nem annyira elmélet, mint inkább gyakorlat által tanítva. Noha valaki tán egy angyal ékesszólásával tanít, mégis a jó tettei, jó példái és cselekedetei, melyek folytonosan az emberek iránti teljes szívű odaadásáról tanúskodnak, sokkal ékesszólóbban, sokkal hatékonyabban tanítanak.⁶

Ha olyan hithűek és egységesek lesztek, mint amilyen hithű és egységes az Első Elnökség és a Tizenkettek, és úgy fogtok követni minket, ahogyan mi Krisztust követjük, akkor minden rendben lesz veletek. Eltökélt szándékunk kötelességünket megtenni, az Urat szolgálni, valamint népe javára és munkája elvégzése érdekében munkálkodni. Szolgáitok vagyunk az Úrban. A ti jóléteteket és az egész emberiség jólétét kívánjuk.

Az Úr nem a világ nagyjait és tanultjait választotta ki munkája elvégzésére a földön. Nem azokat, akiket akadémiákon és papneveldékben képeztek és oktattak, hanem olyan alázatos embereket választott, akik elkötelezettek az Ő ügye iránt, hogy egyháza ügyeit intézzék; olyan férfiakat, akik készen állnak elfogadni a Szent Lélek vezetését és irányítását, és akik természetszerűleg Neki tulajdonítják a dicsőséget, tudván, hogy saját erejükből semmire sem képesek. Biztosítalak benneteket, fivéreim és nőtestvéreim, hogy nem égett bennem becsvágy, hogy magamra vegyem azt a felelősséget, amely most rajtam pihen. Ha tiszteletteljesen el tudtam volna kerülni, akkor soha nem találtattam volna jelen helyzetemben. Soha nem kértem ezt, és soha nem kértem egyetlen fivérem segítségét sem, hogy elérhessem ezt a pozíciót, az Úr azonban kinyilatkoztatta nekem és fivéreimnek, hogy ez az Ő akarata, nekem pedig nem természetem kibújni semmilyen felelősség alól, vagy elutasítani bármely olyan tisztség betöltését, amelyet az Úr megkíván tőlem.⁷

Törekedni fogok elkötelezett lenni a ti érdekeitek és Isten királyságának érdekei iránt. Legjobb tudásom és képességem szerint foglak szolgálni benneteket azt illetően, ami elősegíti érdekeiteket a Mindenható érdekeivel összhangban. Ezt fogom tenni, az Úr segedelmével.⁸ [Lásd az 5. javaslatot a 234. oldalon.]

Javaslatok a tanulmányozáshoz és a tanításhoz

Vedd fontolóra ezeket az ötleteket, miközben a fejezetet tanulmányozod, illetve felkészülsz a tanításra! További segítségért lásd az V–VIII. oldalakat!

Hogyan vonatkozhatnak ránk Lorenzo Snow-nak az angliai vezetőkhöz írott levelei (227–229. oldal)? Például mit eredményezhet, ha „az öndicsőítés lelkülete” lakozik bennünk egyházi elhívásaink teljesítése során? Hogyan tudjuk felmagasztalni elhívásainkat önmagunk felmagasztalása nélkül?
Tanulmányozd a 229. oldalon kezdődő részt! Miként tudják a vezetők „legeltetni” Krisztus nyáját? Mit tettek az egyházi vezetők, hogy „legeltessenek” téged? Milyen jellemvonásokat csodálsz ezekben a vezetőkben?
Olvasd el Snow elnök intéseit a személyes felemelkedésre való törekvéssel kapcsolatban (230–232. oldal)! Aztán tekintsd át a 228. oldalon álló második teljes bekezdést. Miért kell megvizsgálnunk indítékainkat, amikor szolgálatot nyújtunk? Imádságos lélekkel gondold át, téged mi motivál az egyházban végzett szolgálatod során!
Tűnődj el a 232. oldal tetején kezdődő bekezdésen! Milyen hatással van egy egyházközségre vagy gyülekezetre, amikor a vezetők osztoznak néhány felelősségben az egyháztagokkal? Milyen eredményeket láttál, amikor a különféle tehetségekkel és tapasztalattal rendelkező egyháztagok közösen munkálkodtak egy közös cél elérésén?
Snow elnök ezt a tanácsot adta: „Nem a tekintélyelvű uralom a helyes uralom, mellyel a szenteket kormányozni kell” (232. oldal). Mit eredményezhet az egyházi vezetők által gyakorolt tekintélyelvű uralom? És a szülők által gyakorolt tekintélyelvű uralom? Mit eredményezhet az alázatos vezetés?

Kapcsolódó szentírások: Máté 6:24; 20:25–28; 23:5; Márk 10:42–45; János 13:13–17; 2 Nefi 26:29; 28:30–31; Móziás 2:11–19; 3 Nefi 27:27; T&Sz 46:7–11; 50:26; 121:34–46

Segítség a tanításhoz: „Az óra előtt a táblára felírt kérdések segíteni fognak a tanulóknak elkezdeni a témákról gondolkozni, még mielőtt az óra elkezdődik” (Tanítás, nincs nagyobb elhívás. 93.).

A hithű egyházi vezetők követik az Úr Péterhez intézett felhívását: „Legeltesd az én juhaimat!” (János 21:17)

„…látni fogjátok, hogy általánosságban véve a tehetség sokfelé osztódik, és ritkán található meg együtt egyes emberekben…”