Lorenzo Snow élete és szolgálata
Amikor 1835-ben a 21 esztendős Lorenzo Snow egy napon lóra szállt szülei házánál, az Ohio államban lévő Oberlinbe indult, az Oberlini Egyetemre. Sejtelme sem volt, hogy rövid útja során olyan élményben lesz része, amely megváltoztatja egész élete menetét.
Szülővárosa, az ohiói Mantua utcáján lovagolva összetalálkozott egy szintén lóháton ülő férfivel. A férfi neve David W. Patten volt, és azelőtt nem sokkal rendelték el az Úr Jézus Krisztus apostolává. Misszionáriusi szolgálatáról tartott hazafelé az utolsó napi szentekhez az ohiói Kirtlandbe. A két férfi körülbelül 30 mérföldön (50 kilométeren) át utazott együtt. Lorenzo Snow később így emlékezett vissza:
„Beszélgetésünk vallásra és filozófiára terelődött, és mivel ifjú voltam és némiképp előnyt élveztem az iskolázottság terén, eleinte hajlamos voltam könnyelműen fogadni véleményét, különösen mivel nem mindig volt helyes nyelvezetbe öltöztetve; de ahogy komoly és alázatos módján folytatta a szabadítás tervének feltárását elmém előtt, képtelen voltam ellenállni a tudatnak, hogy Isten embere ő, és bizonysága igaz.”1
Lorenzo Snow nem volt Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza tagja, amikor megismerte Patten eldert, de ismerte az egyház néhány tanítását. Sőt, mi több, Joseph Smith próféta is ellátogatott már a Snow családhoz, és Lorenzo édesanyja, valamint két testvére, Leonora és Eliza már az egyház megkeresztelt és konfirmált tagjai voltak. Lorenzónak azonban, ahogy mondta, akkoriban „más irányú elfoglaltságai voltak”, és az efféle dolgok „bizonyos fokig kiszorultak elméjéből”2. Mindez változásnak indult, amikor Patten elderrel beszélgetett. Élményére visszatekintve ezt mondta: „Ez volt a fordulópont az életemben.”3 E szavakkal írta le, mit érzett a beszélgetés során:
„Valami a szívembe markolt. [Beszélgetőtársam] nyilvánvalóan észrevette ezt, mert miután bizonyságát tette, utolsó szavaival még arra intett, hogy járuljak az Úr elé, mielőtt este nyugovóra térek, és kérdezzem meg én magam. Ezt meg is tettem, és az lett az eredménye, hogy attól a naptól fogva, hogy találkoztam ezzel a nagyszerű apostollal, minden törekvésem mérhetetlenül kitágult és magasabbra emelkedett.”
Patten elder „tökéletes őszintesége, komolysága és lelki ereje”4 maradandó hatással volt arra a fiatalemberre, aki egy nap maga is apostolként szolgált. Ez a szelíd hangvételű beszélgetés további élményekhez vezetett, melyek felkészítették Lorenzo Snow-t arra, hogy Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza elnökévé, Isten földi szószólójává váljon.
Hittel és kemény munkával átszőtt gyermekkor
Amikor Oliver Snow 1800. május 6-án feleségül vette Rosetta Leonora Pettibone-t, két erős család egyesült, akiknek gazdag hagyományaik voltak a hit és a vallás terén. Mind a menyasszony, mind a vőlegény a legelső európai telepesek leszármazottai voltak – azoknak az Angliából az Egyesült Államok területére érkező puritánoknak az utódai, akik az 1600-as években azért szelték át az Atlanti-óceánt, hogy elmeneküljenek a vallási üldöztetés elől. Oliver és Rosetta házasságuk első néhány évét Massachusetts államban töltötték; ott születtek lányaik, Leonora Abigail és Eliza Roxcy. Ezt követően az ohiói Mantuába költöztek, amely akkoriban egyike volt az Egyesült Államok legnyugatibb településeinek. Ők voltak a tizenegyedik család, akik arra a területre költöztek. Mantuában aztán két további lánygyermekük született, Amanda Percy és Melissa. Lorenzo, Oliver és Rosetta ötödik gyermeke és egyben első fia, 1814. április 3-án látta meg a napvilágot. Később két öccse született még: Lucius Augustus és Samuel Pearce.5
A családi hagyományokra építve Oliver és Rosetta megtanították gyermekeiknek a hit, a kemény munka és a műveltség fontosságát. Miközben arról meséltek gyermekeiknek, milyen nehézségeket kellett leküzdeniük otthonuk felépítése során, a gyermekek megtanulták leküzdeni a csüggedést és megbecsülni Isten áldásait az életükben. Eliza ezt írta: „Igazán elmondhatjuk szüleinkről, hogy feddhetetlenségük kifogástalan volt, és bizalomra érdemesek voltak az élet minden társas kapcsolatában és üzleti ügyeiben; ezenfelül gondosan megtanították gyermekeiknek az iparkodás, a takarékosság és a szigorú erkölcsösség szokásait.”6 Lorenzo háláját fejezte ki azért, hogy szülei mindig „odaadással és gyengédséggel” gondoskodtak róla.7
Miközben Lorenzo felcseperedett, szorgalmasan munkálkodott fizikai és intellektuális törekvéseiben. Édesapja gyakorta volt távolt az otthontól, közügyekben szolgálva a közösséget. Oliver távollétében a legidősebb fiúként Lorenzóra hárult a gazdaság ügyeinek intézése; a fiú komolyan vette feladatát, és sikeresen teljesítette. Amikor Lorenzo épp nem dolgozott, általában olvasott. Eliza ezt mondta róla: „Könyve állandó társa volt.”8
Lorenzo jellemének fejlődésére visszatekintve Eliza ezt a megfigyelést tette: „Kora gyermekkorától fogva tanúsította azt a lendületességet és jellembéli szilárdságot, amely későbbi életében előmenetelét jellemezte.”9
Felülkerekedve az ifjonti becsvágyon
Oliver és Rosetta Snow a vallással kapcsolatos őszinte tudásszerzésre ösztönöztek. Engedték gyermekeiknek, hogy ismereteket szerezzenek a különféle egyházakról, megnyitva otthonukat „minden felekezet jó és intelligens emberei előtt”. De Lorenzo még az efféle bátorítás ellenére is „kevés vagy semennyi figyelmet sem fordított a vallás kérdésére, legalábbis ahhoz nem elegendőt, hogy bármely felekezet mellett letette volna a voksát”10. Arról álmodozott, hogy katonai parancsnok lesz, ez az álom pedig elnyomott minden más hatást az életében, „nem mintha annyira szerette volna a háborúzást” – jegyezte meg Orson F. Whitney történetíró , hanem mert „elkápráztatta a katonai karrier romantikája és lovagias mivolta”11. Hamarosan azonban másik ambícióra váltotta ezt az álmát. Otthonát hátrahagyva beiratkozott a közeli Oberlini Egyetemre, hogy „felsőbb iskolázottságra” tegyen szert.12
Miközben Lorenzo Oberlinben tanult, új érdeklődéssel fordult a vallás felé. Továbbra is a Patten elderrel folytatott beszélgetés hatása alatt állva nem csupán elgondolkodott a visszaállított evangélium tanain, hanem meg is osztotta azokat másokkal Oberlinben – még olyanokkal is, akik lelkészi hivatásra készültek az egyetemen. Egyik levelében, melyet a nővérének, Elizának címzett, aki addigra már csatlakozott a szentekhez Kirtlandben, ezt írta: „Biztosíthatlak afelől, hogy igen nagy sikerrel jártam a mormonizmus védelmében a lelkészek és leendő lelkészek között. Az igaz, hogy nem büszkélkedhetek sok megtérttel, hiszen én magam sem vagyok az, mégis néhányuk már majdnem megvallotta, hogy lát némi [bölcsességet] a tanaitokban. Megszüntetni a mormonizmus elleni heves előítéletet egy oberlini diák elméjében, nos, ez nem egy könnyen teljesíthető feladat.”
Ugyanebben a levelében Lorenzo válaszolt egy meghívásra is, amelyet korábban Elizától kapott. Nővére elintézte, hogy vele lakjon Kirtlandben és hébert tanuljon egy olyan csoportban, melynek tagja volt Joseph Smith próféta és a Tizenkét Apostol Kvórumának néhány tagja is. Lorenzo ezt felelte: „Nagy örömömre szolgál azt hallani, hogy ilyen nagy boldogságban van részed Kirtlandben, noha jelenleg nem áll szándékomban lakhelyemet a tiédre cserélni, azonban ha a tanulmányi előmenetel lehetősége ott ugyanilyen, akkor úgy vélem, már-már hajlok arra, hogy próbát tegyek. Mert ha más nem, bizonyára meglehetősen érdekesnek bizonyulna számomra, és talán hasznos is lenne, ha élőszóban hallanám azokat a tanokat, melyeket oly régóta próbálok megvédeni és támogatni itt, Oberlinben.”
Bár Lorenzóra nagy hatással voltak Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza tanai, habozott csatlakozni az egyházhoz. De érdeklődött. Elizának írott levelében számos kérdést tett fel az egyházról. Azt írta, hogy a lelkészi pályára készülő oberlini diákoktól elvárt követelmény, hogy „hét évet vagy akár még többet is fáradságos tanulmányoknak szenteljenek, mielőtt megengednék nekik, hogy elmondják a pogányoknak, hogy van egy Isten a mennyben, úgy, mint egy ügyvédnek, akinek birtokában kell lennie bizonyos képesítéseknek, mielőtt engedélyt kapna a szólásra”. Ezzel ellentétben, ahogyan nővérének írta, „amikor tanaitokat hirdetitek, a ti népetek – feltételezem – inkább az isteni segítségre támaszkodik, semmint arra, amit az egyetemi oktatás nyújt”. Kifejezte abbéli vágyát, hogy megértse a Lélek munkálkodásait, és megkérdezte, hogy a Szentlelket rá lehet-e ruházni az emberre „a világ e korszakában”. Ha az emberek meg tudják kapni a Szentlelket – tette fel a kérdést –, akkor „Isten mindig egy másik ember közvetítésével ruházza rájuk?”13. Más szavakkal: tudni szerette volna, hogy vajon szükséges-e a papsági felhatalmazás a Szentlélek elnyeréséhez.
Lorenzo nagyra becsülte az Oberlini Egyetemen kialakított barátságait és az ott elsajátított tudását, de egyre inkább kedve ellenére valónak találta az ottani vallási tanításokat. Idővel aztán kilépett az egyetemről, és nővére meghívásának eleget téve Kirtlandbe ment hébert tanulni. Elmondása szerint csak azért járt a héberórákra, hogy felkészüljön tanulmányai folytatására az Egyesült Államok keleti részének valamely egyetemén.14 Ennek ellenére Eliza megjegyezte, hogy a héber nyelv elsajátításán felül „elméje magába szívta és szívét átitatta az örökkévaló evangéliumba vetett élő hit”15. Hamarosan rálelt a válaszokra, melyeket az Oberlini Egyetemen feltett, és 1836 júniusában megkeresztelte John Boynton elder, aki egyike volt a Tizenkét Apostol Kvóruma eredeti tagjainak ebben az adományozási korszakban. Ezt követően Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza tagjává konfirmálták.
Körülbelül két hétre rá egy barátja így szólt hozzá: „Snow testvér, megkaptad a Szentlelket, amióta megkeresztelkedtél?” Lorenzo így idézi fel: „Kérdése szinte zavarral és csalódással töltött el. Az volt az igazság, hogy noha megkaptam mindent, amire talán szükségem volt, azt nem kaptam meg, amit vártam” – úgy értve, hogy noha konfirmálták, mégsem volt része a Szentlélek különleges megnyilatkozásában. „Elégedetlenséget éreztem – mondta –, nem azzal, amit tettem, hanem önmagammal. Ezzel az érzéssel elvonultam este arra a helyre, ahol szokásom volt felajánlani hódolatomat az Úrnak.” Letérdelt imádkozni, és azon nyomban választ kapott imáira. „Ez soha nem fog kitöröltetni az emlékezetemből, amíg csak fennáll az emlékezet – jelentette ki később. – Tökéletes tudást kaptam arról, hogy van egy Isten; hogy Jézus, aki meghalt a Kálvárián, az Ő Fia; és hogy Joseph, a Próféta, megkapta azt a felhatalmazást, amelyet állított. Nincs nyelv, amely kifejezhetné elégedettségemet és e megnyilvánulás dicsőségét! Visszatértem szállásomra. Most már tanúságot tehetek az egész világnak arról, hogy tudom, határozott tudással, hogy Isten Fiának evangéliuma visszaállíttatott, és hogy Joseph Isten prófétája, akinek hatalmában áll az Ő nevében szólni.”16
Ettől az élménytől megerősítve Lorenzo felkészült, hogy misszionáriusként szolgáljon. Eliza elmondása szerint öccse megtérése oda vezetett, hogy ambíciói más irányba terelődtek, és „új világot tártak fel előtte”. Ezt a megfigyelést tette: „A földi katonai hírnév helyett most a mennyei seregekkel társuló bajnoki lét küzdőterébe lép[ett].”17
Szembenézni a teljes idejű misszionáriusi szolgálat kihívásaival
Lorenzo Snow 1837 tavaszán Ohio államban kezdte meg misszionáriusi szolgálatát. Azon elhatározásához hasonlatosan, hogy csatlakozik az egyházhoz, a teljes idejű misszionáriusi szolgálat melletti döntése szintén megkívánta nézeteinek és terveinek átírását. Ezt jegyezte le a naplójában: „Az 1837-es esztendőben teljes mértékben feladtam minden addig dédelgetett elgondolásomat.”18 Feladta azt a tervét, hogy „klasszikus műveltségre tegyen szert” egy egyetemen az Egyesült Államok keleti részén.19 Arra is igent mondott, hogy táska és erszény nélkül utazzon – vagyis más szavakkal, hogy pénz nélkül induljon útnak, mások jóságára támaszkodva élelemért és menedékért. Ez különös nehézséget jelentett számára, mivel ifjúságában mindig is fontosnak tartotta, hogy maga fedezze kiadásait, abból a pénzből, amelyet édesapjának segített megkeresni a családi gazdaságban. Ezt mondta: „Nem voltam hozzászokva, hogy másoktól függjek élelemért vagy szállásért. Ha bármilyen távolságba utaztam, édesapám mindig ügyelt arra, hogy elegendő pénz legyen nálam kiadásaim fedezésére. Most pedig az, hogy úgy induljak útnak, hogy ételt kell kérnem és egy helyet, ahol álomra hajthatom a fejemet, nos, ez nagy próbatétel volt számomra, mivel gyökeresen ellenkezett a neveltetésemmel.”20 „Eltökélt szándék[ában] állt megtenni”, de csupán azért, mert „határozott tudást kap[ott] azt illetően, hogy Isten így kívánja”21.
Snow elder néhány nagybátyja, nagynénje, unokatestvére és barátja részt vett a misszionáriusként tartott első gyűlésein. Visszaemlékezve az első alkalomra, amikor prédikált, ezt mondta: „Meglehetősen bátortalan voltam akkoriban, és… igen nehezemre esett felállnom és prédikálnom a rokonaimnak és a szomszédoknak, akiket beinvitáltak. Emlékszem, szinte egész nap imádkoztam a beszédem estéjét megelőzően. Egyedül félrevonultam, és arra kértem az Urat, adjon mondanivalót számomra. Nagynéném később elmondta nekem, hogy szinte reszketett, amikor látta, hogy szólásra emelkedek, de kinyitottam a számat, és hogy mit mondtam, nem is tudtam, de nagynéném azt mondta, körülbelül háromnegyed órán át beszéltem gördülékenyen.”22 Lorenzo hálával telve emlékezett vissza: „Hittem és bizonyosan éreztem, hogy a sugalmazás Lelke késztetni fog és szólást ad majd nekem. Ima és böjt által kértem – megalázkodtam az Úr előtt, hatalmas imában szólítva Őt, hogy adja meg nekem a szent papság erejét és sugalmazását; és amikor odaálltam a gyülekezet elé, noha nem tudtam egyetlen szót sem, mit mondhatnék, mihelyt szólásra nyitottam a számat, a Szentlélek nagy erővel megpihent rajtam, világossággal töltve el elmémet, olyan elgondolásokat és helyénvaló nyelvezetet közölve, mellyel át tudtam adni azt.”23 Mire elhagyta a vidéket, megkeresztelte és konfirmálta egy nagybátyját, nagynénjét, számos unokatestvérét és néhány barátját.24
Miután családtagjaival és barátaival megosztotta az evangéliumot, Snow elder más városokban folytatta misszionáriusi munkáját; közel egy évig szolgált. Így számolt be erről: „Míg ezen a misszión voltam, Ohio állam különféle részein jártam, és ez idő alatt sok embert kereszteltem meg, akik hűek maradtak az igazsághoz.”25
Lorenzo Snow nem olyan régen tért haza első missziójáról, amikor ismét vágyat érzett az evangélium hirdetésére. Ezt mondta: „Misszionáriusi elhívásom lelkülete oly súllyal nehezedett elmémre, hogy el kívántam merülni munkálataiban.”26 Ez alkalommal Missouri, Kentucky és Illinois államban hirdette a visszaállított evangéliumot, majd pedig újra Ohióba ment.
Néhányan ellenségesek voltak Snow elderrel és az általa megosztott üzenettel szemben. Például elmesélte egy élményét, amelyre Kentuckyban került sor, amikor egy csoport összegyűlt valaki otthonában, hogy hallják Lorenzót prédikálni. Miután prédikált, megtudta, hogy az emberek közül néhányan azt tervezték, hogy amint elhagyja a házat, megtámadják. Visszaemlékezett, hogy „a tömeg lökdösődése közepette” a házban az egyik férfi „véletlenül az egyik kabátzsebembe csúsztatta a kezét, amitől hirtelen visszahőkölt”. Mivel valami keményet érzett Snow elder zsebében, azonnal figyelmeztette a barátait, hogy a misszionáriusnál pisztoly van. Snow elder később ezt írta: „Ennyi elég is volt – a reménybeli zsiványok felhagytak ördögi szándékaikkal.” Némiképp mulatván a dolgon Snow elder hozzátette: „A feltételezett pisztoly, mely riadalmukat – és az én védelmemet – előidézte, a zsebméretű Bibliám volt, hőn szeretett pátriárkánk, [id.] Joseph Smith atya becses ajándéka.”27
Mások azonban szívélyesen fogadták Snow eldert, és befogadták üzenetét. Egy Missouri állambeli településen öt embert tanított, akik aztán a tél derekán keresztelkedtek meg. Snow elder másokkal együtt léket vágott a befagyott folyón, hogy el tudja végezni a szertartást. A hideg ellenére néhány megtért „tapsolva és Isten dicséretét kiáltva lépett elő a vízből”28.
Snow elder első két missziója az 1837 tavaszától 1840 májusáig tartó időszakon ívelt át. Leveleinek részletei jól jellemzik ezt az Úr szolgálatával töltött időszakot: „[1838–39] telének hátralévő részét utazással és prédikálással töltöttem; …váltakozó sikerrel és bánásmóddal találkoztam – néha a lehető legelőzékenyebben fogadtak és mély figyelemmel hallgattak, máskor viszont gyalázatos és arcátlan módon bántalmaztak; de egyetlen esetben sem bántak rosszabbul velem, mint Jézussal, akinek a követését vallom.”29 „Amikor most visszatekintek azokra az eseményekre, amelyeket megtapasztaltam, …nagy ámulat és csodálkozás tölt el.”30 „Az Úr velem volt, és nagymértékben megáldott fáradságos munkám során.”31
Angliai misszió
1840 májusának elején Lorenzo Snow csatlakozott a szentekhez az Illinois állambeli Nauvooban, de nem sokáig maradt velük. Elhívást kapott, hogy az Atlanti-óceánt átszelve missziót szolgáljon Angliában, így még ugyanabban a hónapban útnak is indult Nauvooból. Indulás előtt időt szakított arra, hogy meglátogasson néhányat az akkor már az angliai misszióban szolgáló kilenc apostol családjai közül.
Amikor Brigham Young családjánál járt, látta, hogy rönkkunyhójukban nem volt tömítés a rönkök között, így aztán „ki voltak téve minden szélnek és viharnak”. Young nőtestvér kimerült volt, mert épp akkor ért haza a család tejelő tehenének hasztalan kereséséből. Nehéz körülményei ellenére így szólt Snow elderhez: „Látod a helyzetemet, de mondd meg [a férjemnek], hogy ne nyugtalankodjon és cseppet se aggódjon miattam – szeretném, ha mindaddig munkája mezején maradna, míg tisztelettel fel nem mentik.” Mivel felkavarták Young nőtestvér „nyomorúságos, szűkölködő körülményei”, Snow elder segíteni akart: „Kevéske pénzem volt csupán – a kijelölt munkaterületemhez vezető út egytizedére sem elegendő, és semmi kilátásom nem volt a fennmaradó rész beszerzésére, másnap pedig már indultam. Előhúztam zsebemből szerény vagyonom egy részét, …de nem volt hajlandó elfogadni. Miközben én hőn győzködtem, hogy fogadja el, ő pedig erősködött, hogy nem fogja – részben szándékosan, részben véletlenül a pénz a földre hullott, és nagy csörgéssel a meglazult padlódeszkák közé esett, ami aztán lezárta a vitát. Elköszöntem az asszonytól, és magára hagytam, hogy felszedje a pénzt.”32
Snow elder Illinois-ból New Yorkba utazott, ahol hajóra szállt, hogy átkeljen az Atlanti-óceánon. A 42 napos tengeri út során három ádáz vihar ostromolta a hajót. Félelemtől reszkető, könnyező utastársai között Snow elder nyugodt maradt, bízva abban, hogy Isten meg fogja védelmezni. Amikor a hajó végül kikötött az angliai Liverpoolban, Snow elder szíve „telve [volt] a legnagyobb hálával [az Úr] iránt, aki megőrzi és fenntartja azokat, akiket elhív és elküld a föld nemzeteihez a szabadulás követeiként”33.
Miután körülbelül négy hónapja szolgált misszionáriusként Angliában, Snow elder további felelősséget kapott: kijelölték, hogy a londoni konferencia elnökeként szolgáljon, mely elhívás nagyban hasonlít a mai kerületi elnök elhívásához. Tovább folytatta az evangélium hirdetését, mellette pedig felügyelte a területen lévő papsági vezetők, például gyülekezeti elnökök munkáját. Miközben ebben a vezetői pozícióban szolgált, gyakran tett jelentést Parley P. Pratt eldernek, aki a Tizenkettek Kvórumának tagja és a misszió elnöke volt. Sok emberről számolt be, akik „a szabadulás módja után tudakozód[tak]”; írt arról, hogy egy terem „csordultig telt” egy vasárnapi gyűlésre; és írt arról, „milyen öröm megkeresztelni [a megtérteket] Urunk és Szabadítónk, Jézus Krisztus nyájába”. A munka iránti lelkesedéssel és derűlátással eltelve ezt mondta: „Bár mindenféle zsarnokoskodó gonoszság vesz minket körül, Sion kezd előtörni, és bízom benne, hogy hamarosan világító lámpássá válik ebben a városban.”34
A londoni konferencia jelentős növekedést tapasztalt Snow elder elnöksége alatt. Miközben örvendezett ebben a sikerben, küszködött is a vezetői tiszttel járó felelősségekkel. Heber C. Kimball eldernek, a Tizenkettek Kvóruma tagjának írott egyik levelében elismerte, hogy e kihívások „a vezetés olyan útjára indítottak, amely eltér bármely másiktól, melyet korábban alkalmaztam”.35 Ezt mondta Kimball eldernek: „Te és [Wilford] Woodruff elder azt mondtátok, hogy a tapasztalat iskolájának fog bizonyulni, ami máris megtörtént. […] Amióta ide jöttem, mindig valami új dolog merült fel a szentek között. Alig múlt el az egyik, máris jött a következő.” Megosztott egy olyan igazságot, melyet hamar megtanult új feladatkörében: „Nem tudtam volna megbirkózni a nehézségekkel, [hacsak] Isten [nem] segített volna igen nagy mértékben.”36 Hasonló érzésnek adott hangot egy levelében George A. Smith eldernek, aki a Tizenkettek Kvórumának tagja volt: „A kevéskét, amit elértem, nem magam tettem meg, hanem Isten. Egy dolgot teljes mértékben megtanultam a tapasztalatom során, miközben törekedtem felmagasztalni hivatalomat tanítóként Izráelben, az pedig nem más, mint hogy én magamtól nem tudok semmit, és nem tudok tenni semmit. Azt is tisztán látom, hogy egyetlen szent sem boldogulhat, hacsak nem engedelmeskedik azok utasításainak és tanácsainak, akiket elnökölni állítottak az egyház fölé. Bizonyos vagyok abban, hogy amíg betartom parancsolatait, az Úristen fenn fog tartani és támogatni fog hivatalomban. […] Amíg alázatosan járok előtte, Ő erőt fog adni, hogy igazlelkűen és a kinyilatkoztatás lelkével tudjak tanácsot adni.”37
Azon túl, hogy az evangéliumot hirdette és a londoni konferencia elnökeként szolgált, Snow elder írt egy vallási röpiratot, vagyis füzetet, hogy segítsen a misszionáriusoknak a visszaállított evangélium kifejtésében. A röpiratot, melynek címe The Only Way to Be Saved [A szabadulás egyedüli útja] volt, később számos nyelvre lefordították, és a 19. század egész második felében használták.
Snow elder 1843 januárjáig szolgált Angliában. Mielőtt hazatért volna, teljesített egy megbízatást, amelyet Brigham Young elnöktől kapott. Naplójának margójára jegyezte fel e megbízatás egyedüli említését: „B. Young eln. kérésére átadtam két Mormon könyvét Viktória királynőnek és Albert hercegnek.”38
Amikor Snow elder elindult Angliából, egy Nauvooba kivándorló brit utolsó napi szent csoport élére állt. Ezt írta naplójában: „Egy kettőszáz-ötven fős csoportért voltam felelős; közülük sokan bizalmas barátaim voltak, akik az én szolgálatom alatt léptek be a szövetségbe. Mostani helyzetem, melyben barátokkal övezve keltem át ismét az óceánon, igen irigylésre méltó volt, összevetve azzal a magányos úttal, melyet két és fél évvel azelőtt tettem meg.”39 Snow eldernek a Swanton fedélzetén tapasztalt élményei jól mutatták vezetői képességeit és Istenbe vetett hitét. A következő feljegyzés a naplójából származik:
„Összehívtam [a szenteket], és közös megegyezés alapján részlegekre és alrészlegekre osztottam őket, mindegyikhez megfelelő tisztségviselőket nevezve ki, és bizonyos szabályokat hozva a társaság irányítására. Úgy találtam, hogy több főpap és mintegy harminc elder van közöttünk, és mivel tudtam, hogy sok elderben feltűnési viszketegség van, hogy akár csak egy kicsiny dolgot is megtegyen, amivel némiképp kitűnhet, és ha ezt nem tudja egy módon elérni, akkor más módot fog keresni, ennélfogva arra jutottam, hogy biztonságosabb, ha magam szabom meg, mit tegyenek. Ennek megfelelően annyiukat, amennyit csak tudtam, megbíztam valamiféle tisztséggel, és mindannyiukat felelőssé tettem valamiért. Az egész társaság egybegyűlt esti imára a hét minden napján. Heti két alkalommal volt prédikálás, vasárnaponként pedig gyűléseket tartottunk, és vettünk az úrvacsorából.
Kapitányunk, akivel baráti ismeretségbe szerettem volna kerülni, nagyon távolságtartónak és visszafogottnak látszott. […] Elméje szemmel láthatóan előítéletekkel volt telve irántunk. Körülbelül két hete hajóztunk már a nyílt vízen, mely idő alatt semmi igazán lényeges nem történt, csupán annyi, ami általában megesik hajózás közben, amikor viszont a következő eset következett be.
A kapitány inasát, egy német ifjút, olyan baleset érte, amely az életét fenyegette. Mivel a fiatalember igen erkölcsös, józan és szilárd jellem volt, és számos útjára elkísérte már a kapitányt, sikerült nagymértékben elnyernie a kapitány, a tisztek és a személyzet barátságát; a szentek is igen megszerették. Ezért aztán halálának eshetősége… nagy szomorúságot és bánatot idézett elő az egész hajón.
Heves görcsök és rohamok kíséretében vér ömlött a szájából. Végezetül aztán, miután hasztalan próbáltak alkalmazni különféle gyógymódokat, feladták a reményt, hogy életben fog maradni. A kapitány azt kívánta, hogy mielőtt a matrózok nyugovóra térnek, egyesével járuljanak a kabinjába és búcsúzzanak el tőle, amit ők meg is tettek, a legcsekélyebb mértékben sem számítva arra, hogy megéri a másnap reggelt. Sok szem könnyben úszott, amikor kiléptek a kabinjából.
Miközben Martin nőtestvér [a hajón lévő utolsó napi szentek egyike] egymagában ott ült [a fiatalember] ágyánál, elmondta neki a kívánságát, hogy hívasson értem, hogy szolgáljak néki, és akkor talán még felépülhet. Ebbe örömmel beleegyezett. Én épp a fekhelyemen aludtam, amikor az üzenet érkezett, mivel körülbelül éjjeli tizenkét óra volt. Azonnal felkeltem és elindultam a kabinba, [majd] odafelé összetalálkoztam az első tiszttel, aki épp tőle jött. Amint elment mellettem, találkozott egy bizonyos Staines testvérrel, és megjegyezte neki, hogy Mr. Snow az inashoz tart, hogy kézrátételben részesítse. »Azonban – tette hozzá (fájdalmas hangon) – mindez mit sem ér; szerencsétlen flótás, most már mindennek vége.« »Ó – felelte Staines elder –, az Úr meg tudja gyógyítani a kézrátétel által.« » Úgy gondolja?« – kérdezett vissza a tengerész szíve egyszerűségében.
Amint tovább haladtam, a kajüt ajtajában összetalálkoztam a kapitánnyal, akin látszott, hogy könnyezett. »Örülök, hogy eljött, Mr. Snow – mondta –, habár mit sem ér, hiszen hamarosan vége lesz az inasunknak.« Beléptem a szobájába, és leültem az ágya mellé. Szaggatottan lélegzett, és olyan volt, mint aki haldoklik. Nem tudott fennhangon beszélni, de jelezte óhaját, [hogy] szolgáljak neki. Megtudtam, hogy van egy felesége és két gyermeke a németországi Hamburgban, akik tőle függenek a megélhetésükért. Szemmel láthatóan nagyon aggódott miattuk.
Kezeimet a fejére helyeztem, és alig végeztem a szolgálattal, amikor ülő helyzetbe emelkedett, összecsapta a kezét [tapsolt], dicséretet zengve az Úrnak, amiért meggyógyult, aztán hamarosan felkelt ágyából [és] kiment kabinjából a fedélzetre sétálni.
Másnap reggel mindenki ámulva látta, hogy az inas él, és elképedve nézték, ahogy szokása szerint végzi a munkáját. A tengerészek egytől egyig megesküdtek rá, hogy csoda történt; a szentek tudták, hogy az történt, ezért örvendeztek és dicsérték az Urat; a kapitány szilárdan hitte, és mély hálát érzett, szíve pedig attól az időtől fogva szorosan egybefonódott a miénkkel. Biztosított számunkra minden előnyt és kényelmet, amit csak hatalmában állt megadni, és állandóan a kívánságainkat leste; részt vett minden gyűlésünkön, megvásárolta és elolvasta a könyveinket. A tisztek szintén így tettek, és amikor elváltam tőlük New Orleansban [Louisiana államban], megígérték, hogy meg fognak keresztelkedni. Körülbelül egy évvel később levelet kaptam az első tiszttől, aki tudomásomra hozta, hogy… eleget tettek ígéretüknek. A kapitány szintén hangot adott abbéli szándékának, hogy egyszer majd befogadja az evangéliumot és a szentek között fog lakozni. Az inas keresztelésére akkor került sor, amikor megérkeztünk New Orleansba, és búcsúzóul egy Bibliát ajándékozott nekem, amelyet most is őrzök.”40
Snow elder így folytatta: „Sok tengerész könnyezett, amikor végső búcsút vettünk a Swantontól. Az igazat megvallva mindannyiunkban nagyon ünnepélyes érzések kavarogtak.”41 New Orleansból Snow elder és a többi szent komphajóra szálltak, és felhajóztak a Mississippin. 1843. április 12-én érkeztek meg Nauvooba.
Az Úr munkája iránti állandó elkötelezettség
Miután hét esztendő java részét teljes idejű misszionáriusi szolgálattal töltötte, Lorenzo Snow látta, hogy a szolgálatra adódó lehetőségei egy időre más irányt vesznek. 1843–44 telén egy helyi iskola igazgatósága állást ajánlott neki tanítóként. Lorenzo elfogadta az ajánlatot, bár tudta, hogy a tanulók közül sokan „azzal kérkednek, hogy megvesszőzik a tanítókat és romba döntik az iskolákat”. Úgy vélte, hogy a diákok tiszteletét azzal lehet elnyerni, ha tiszteletet tanúsítanak irántuk. Nővére, Eliza, így emlékezett vissza: „Úgy beszélt azokkal a fiúkkal, mintha a legtiszteletreméltóbb úriemberek lettek volna. […] Különös gondot fordított arra, hogy elmélyítse bennük az irántuk érzett törődése érzését”, valamint azt a vágyát, hogy „segítsen előrehaladniuk tanulmányaikban. […] Ily módon, kedvességének és meggyőzésének köszönhetően, érzéseik megenyhültek – sikerült elnyernie a bizalmukat, és türelmes, folytonos erőfeszítéseivel a rakoncátlan kópékból tiszteletreméltó diákok lettek, és jóval a félév vége előtt, meglepő előmenetelt tanúsítva, szorgalmas tanulókká váltak.”42
1844-ben új egyházi megbízást kapott. Feladatul kapta, hogy utazzon Ohióba, és felügyelje a választási kampányt, mely Joseph Smitht jelölte az Egyesült Államok elnökének. A Prófétának csalódást okozott, ahogyan az Egyesült Államok kormánya az utolsó napi szentekkel bánt, és leveleket írt az akkori elnökjelölteknek, hogy fogalmazzák meg az egyházzal szemben tanúsított hozzáállásukat. Mivel elégedetlen volt a válaszaikkal, úgy határozott, hogy ő maga is indul az elnökválasztáson.
A Tizenkettek Kvóruma kijelölte Lorenzo Snow-t és másokat, hogy „hozzanak létre egy politikai szervezetet szerte Ohio államban, hogy elősegítsék Joseph elnökké választását”.43 A kampány során felhívták az emberek figyelmét arra is, hogy a szentek alkotmányos jogai milyen sokféle módon szenvedtek csorbát. Lorenzo azt mondta, „felettébb érdekes idő” volt ez számára.44 Néhány ember hevesen ellenezte a Próféta jelöltségét, míg mások úgy érezték, hogy Joseph Smith képes lenne sikerre vezetni és felvirágoztatni a nemzetet.
Lorenzo Snow később így emlékezett vissza: „Mindezen szélsőséges nézetek közepette haladásomnak hirtelen véget vetett egy biztos forrásból származó jelentés a Próféta és bátyja, Hyrum meggyilkolásáról.”45 „Nehéz szívvel” tért vissza Nauvooba.46
A szentek még e tragédia idején is szorgosan munkálkodtak Isten királysága felépítésén. Amint azt Lorenzo később megjegyezte: „A Mindenható irányítása alatt a királyság előrehaladt.”47 Folytatták az evangélium hirdetését és egymás megerősítését, illetve közös erővel munkálkodtak, hogy befejezzék a templom felépítését városukban.
Amikor Lorenzo Snow csatlakozott a szentekhez Nauvooban, elhatározta, hogy soha nem házasodik meg, hanem inkább az evangélium hirdetésének szenteli életét. Nővére, Eliza, később ezt a megfigyelést tette: „Mindent felemésztő vágya volt idejét, tehetségeit és mindenét a szolgálatnak szentelni.” Úgy érezte, hogy a családi élet valamiképp „csökkenti hasznosságát” az Úr munkájában.48
Lorenzónak a házasságról és családról alkotott elképzelései akkor kezdtek megváltozni, amikor egyszer 1843-ban négyszemközt beszélgetett Joseph Smith prófétával a Mississippi partján. A Próféta tanúságát tette a kinyilatkoztatásról, melyet a többnejű házasságot illetően kapott. Ezt mondta Lorenzónak: „Az Úr meg fogja nyitni előtted az utat, hogy képes legyél befogadni és követni a celesztiális házasság törvényét.”49 E tanácsot hallva Lorenzo kezdte megérteni, hogy a házasság az Úr parancsolata és Mennyei Atyánk boldogságtervének elengedhetetlen része.
1845-ben Lorenzo Snow, az egyház akkori gyakorlatának megfelelően, többnejű házasságra lépett Charlotte Squires-zel és Mary Adaline Goddarddal. Később további nőkkel is összepecsételték. Feleségei és gyermekei iránti odaadása az Úr munkája iránti odaadása részévé vált.
A szentek folytatták Isten királyságának felépítését Nauvooban, de folytatódott az üldöztetés is. 1846 februárjában, a hideg télben a csőcselék arra kényszerítette a szenteket, hogy hagyják el otthonukat és templomukat. Kezdetét vette a nyugatra tartó hosszú vándorlásuk új otthonuk felé.
Segítség a szenteknek a Sóstó-völgyben való gyülekezéshez
Habár Lorenzo Snow és családja a többi szenttel együtt indult útnak, csak több mint egy évvel az első pionír társaságok után érkeztek meg a Sóstó-völgybe. A legtöbb korai utolsó napi szent pionírhoz hasonlóan ők is átmeneti településeken időztek az út során. Lorenzo és családja egy rövid időre egy Iowa állambeli településen, Garden Grove-ban élt, ahol faházakat építettek az őket követő szentek számára. Onnan a szintén Iowában lévő Mount Pisgah [Piszga-hegy] nevű településre költöztek.
Mount Pisgah-ban Lorenzo együtt munkálkodott a családjával és a többi szenttel, hogy gondoskodjanak saját maguk és mindazok szükségleteiről, akik majd utánuk érkeznek a Sóstó-völgybe tartó út során. Itt is faházakat építettek, sőt, terményeket is ültettek és termesztettek, tudva, hogy jönnek majd utánuk mások, akik learatják a termést. A Mount Pisgah-ban töltött idő egy részére Lorenzo lett elhívva, hogy elnököljön a település felett. Miközben bánat, betegség és halál sújtotta a népet, köztük saját családját is, ő szorgalmasan munkálkodott, hogy segítsen az embereknek reményt találni, egymást megerősíteni, és engedelmesnek maradni az Úr parancsolataihoz.50
1848 tavaszán Brigham Young elnök azt az utasítást adta Lorenzo Snow-nak, hogy keljen útra Mount Pisgah-ból a Sóstó-völgybe. Lorenzo ismét vezetői megbízást kapott, ez alkalommal pionír társaságok kapitánya lett. A társaságok 1848 szeptemberében érkeztek meg a Sóstó-völgybe.
A Tizenkettek Kvóruma tagjaként végzett szolgálat
1849. február 12-én Lorenzo Snow üzenetet kapott, hogy jelenjen meg a Tizenkét Apostol Kvóruma gyűlésén. Azonnal félbehagyta, amivel épp foglalatoskodott, és elment a gyűlésre, amely már javában tartott. Odafelé eltűnődött azon, vajon miért hívatják a Tizenkettek Kvóruma elé. Azon tépelődött, vajon valamiféle vétekkel vádolják-e. Tudva azonban, hogy mindig hűen elvégezte feladatait, elhessegette ezt a gondolatot. De el sem tudta képzelni, mi vár rá. Amikor odaért, csodálkozva hallotta, hogy elhívták a kvórum tagjának. Ugyanezen a gyűlésen még három másik férfit rendeltek apostollá: Charles C. Rich eldert, Franklin D. Richards eldert és Erastus Snow eldert, Lorenzo egy távoli unokatestvérét.51
Lorenzo Snow apostoli elrendelése meghatározta egész további életét. Elhívása „Krisztus neve különleges tanúinak” (T&Sz 107:23) egyikeként kihatott mindenre, amit csak tett. Később e szavakkal fejezte ki érzéseit az apostol egyéni felelősségeiről:
„Először is, az apostolnak rendelkeznie kell isteni tudással, Istentől jövő kinyilatkoztatás által, hogy Jézus él – hogy Ő az élő Isten Fia.
Másodszor, isteni felhatalmazással kell rendelkeznie a Szentlélek, vagyis ama isteni alapelem ígéretére, amely kinyilvánítja Isten dolgait, feltárva az Ő akaratát és céljait, elvezetve minden igazságra, és megmutatva minden eljövendő dolgot, amint azt a Szabadító kijelenti.
Harmadszor, Isten hatalmával azt a megbízatást kapja, hogy szolgálja ki az evangélium szent szertartásait, melyek isteni bizonyság által megerősíttetnek minden egyes ember számára. Emberek ezrei, akik most e hegyek völgyeiben lakoznak, akik általam részesültek ezekben a szertartásokban, élő tanúi e kijelentés igazságának.”52
Elhívása egyéni felelősségén túl Snow elderben erős meggyőződés élt azt illetően, mit jelent a Tizenkettek Kvóruma tagjának lenni: „Mi, a Tizenkettek, eltökéltek vagyunk mindent félretenni, ami elvonná figyelmünket a kötelesség útjáról, hogy egyek legyünk, miként az [Első] Elnökség egy, és összekössön bennünket a szeretet lételeme, amely Isten Fiát az Atyához köti.”53
Személyes elhívásának és a Tizenkettek Kvóruma küldetésének e tudatával Lorenzo Snow elder egész életét annak szentelte, hogy segítsen felépíteni Isten királyságát a földön. Mindig igent mondott, amikor különféle módokon és különféle helyeken végzett szolgálatra kapott elhívást.
Az olasz misszió
Az 1849. októberi általános konferencián Snow elder elhívást kapott egy misszió létrehozására Olaszországban. Noha nem ismerte az országot, sem annak népeit és nyelveit, mégsem habozott elfogadni az elhívást. Alig két héttel a konferencia után készen állt az indulásra, a lehető legjobb tudása szerint intézkedve feleségei és gyermekei megsegítéséről a távolléte alatt.
Miközben más misszionáriusokkal az Egyesült Államok keleti részébe utazott, ahol majd hajóra szállnak, hogy átkeljenek az Atlanti-óceánon, gondolatai mind a családjára, mind pedig azon emberekre terelődtek, akiket hamarosan szolgálni fog. Nővérének, Elizának címzett levelében ezt írta: „Vegyes érzések töltötték meg keblemet. […] Egyre távolabbra és távolabbra igyekeztünk attól az erős mágnestől, melyet úgy hívunk: OTTHON! De tudtuk, hogy a munka, amelyben foglalatoskodunk, világosságot nyújt majd azoknak, akik sötétségben járnak, és a halál árnyékának völgyében; keblünkben szeretet izzott, könnyeink pedig letöröltettek.”54
Snow elder és társai 1850 júliusában érkeztek meg Genovába. Látták, hogy az Úr munkája lassan fog előrehaladni ott. Snow elder ezt írta: „Egyedül vagyok; idegen vagyok ebben a hatalmas városban, nyolcezer mérföldre [majdnem 13.000 kilométerre] szeretett családomtól, olyan néppel körülvéve, akiknek szokásait és sajátosságait nem ismerem. Azért jöttem, hogy megvilágosítsam elméjüket és útmutatást adjak nekik az igazlelkűség tantételeit illetően, de nem látom lehetséges módját e cél elérésének. Mindent homály fed e tekintetben.” Aggódott azok „balgasága, …gonoszsága, nagy tudatlansága és babonái” miatt, akik szolgálatára elhívást kapott, és ezt írta: „Arra kérem Mennyei Atyámat, hogy irgalommal tekintsen e népre. Ó, Uram, tedd őket könyörületed tárgyává, hogy ne vesszenek el mindannyian! Bocsásd meg bűneiket, és add, hogy ismertté váljak közöttük, hogy megismerhessenek Téged, és tudhassák, hogy Te küldtél engem a Te királyságod megalapítására! […] Nincsen-e tán néhány kiválasztott e nép között, akikhez elküldettem? Vezess el hozzájuk, és a Te nevedé lesz a dicsőség Jézus, a Te Fiad által!”55
Snow elder a valdenseknek nevezett népcsoport között találta meg ezeket a „kiválasztottakat”. A valdensek a piedmonti térség völgyvidékén éltek, amely közvetlenül az olasz-svájci határtól délre, az olasz-francia határtól pedig keletre fekszik. Őseiket üldözték és egyik helyről a másikra űzték, mivel hittek az ősi apostolok felhatalmazásában, és inkább az apostolok tanításait akarták követni, mintsem hogy az akkori vallásokhoz csatlakozzanak.
Brigham Young elnöknek címzett egyik levelében Snow elder azt írta, hogy a valdensek sokat szenvedtek a „sötét és kegyetlen” időkön át, mégis „rendíthetetlenül állottak, szinte mint a viharos tengerben álló szikla, melyet a hullámok csapdosnak”. Közvetlenül azelőtt azonban, hogy az utolsó napi szent misszionáriusok megérkeztek Olaszországba, a valdensekre „mélységesen békés időszak” köszöntött, és úgy tűnt, nagyobb vallási szabadságot élvezhetnek az országban, mint mások. Lorenzo ezt a megállapítást tette: „Ennélfogva aztán a misszió kijelölése előtt röviddel feltárult az út, és Itália egy szegletében sem uralkodnak az ittenihez foghatóan kedvező törvények.”
Mivel több ismeretet akart szerezni erről a népcsoportról, Snow elder elment egy könyvtárba, hogy keressen egy róluk szóló könyvet. Így emlékezett vissza: „A könyvtáros, akihez fordultam, közölte velem, hogy van a kérésemnek megfelelő könyv, de épp akkor kölcsönözték ki. Alig fejezte be a mondatot, amikor egy hölgy lépett be, kezében a könyvvel. »Ó – kiáltott fel a férfi –, micsoda figyelemreméltó eset, hiszen ez az úr épp most érdeklődött e könyv iránt!« Hamarosan meggyőződésemmé vált, hogy ez a népcsoport érdemes arra, hogy elsőként hallja az evangéliumot Itáliában.”56
Snow elder és társai alig várták, hogy hirdethessék az evangéliumot a piedmonti területen, de úgy érezték, óvatos lépésekkel kell haladniuk, először barátságot alakítva ki az emberekkel, megmutatva nekik, hogy bízhatnak bennük. Amikor úgy érezték, hogy jó kapcsolatot alakítottak ki az emberekkel, felmentek egy közeli hegyre, „dicséreteket [énekeltek] a menny Istenének” és imádkoztak, felszentelve Olaszország földjét a misszionáriusi munka számára. Kifejezésre juttatták a munka iránti személyes elkötelezettségüket is, Snow elder pedig papsági áldást adott társainak, hogy segítse őket feladataik során. A hegyen átélt élményeiktől áthatva Snow elder Brigham-hegynek nevezte el a helyet.57
Még ezen élmény után is közel két hónap telt el, mire egy ember hangot adott a vágyának, hogy csatlakozni szeretne az egyházhoz. 1850. október 27-én a misszionáriusok örvendeztek, hogy végre szemtanúi lehetnek az első olasz keresztelésnek és konfirmációnak.58 Snow elder később így számolt be erről: „A munka lassú és fáradságos itt. […] Mindazonáltal sor került az egyház megalapítására. A fát elültettük, és immáron gyökeret ereszt.”59
Egy éjjel Snow elder álmot látott, amely segített megértenie olasz-országi missziója természetét. Álmában barátaival halászott. „Nagy örömmel láttuk, hogy mindenütt nagy és gyönyörű halak úsznak a víz felszínén, egészen messzire is – mondta. – Sokakat láttunk, amint kivetették hálóikat és zsinegeiket, de mindannyian mozdulatlannak tűntek, miközben mi folytonos mozgásban voltunk. Mikor elmentünk egyikük mellett, észrevettem, hogy a horgomra akadt egy hal, és arra gondoltam, talán felkavarja e férfi érzéseit, hogy szinte a kezei közül fogtam ki egy halat, ennek ellenére továbbmentünk, és kiértünk a partra. Akkor kihúztam a zsineget, és nem kis csodálkozással és szégyenkezéssel láttam díjam csekélységét. Igencsak különösnek találtam, hogy a nemes, kiváló külsejű halak e tömegében ilyen kis kapásom volt. De minden csalódottságom szertefoszlott, amikor megláttam, milyen bámulatosan jó minőségű.”60
Snow elder álma prófétai volt. Nem látta megtértek nagyszámú sokaságát, és amint azt egy másik misszionárius később megjegyezte, azok, akik befogadták az evangéliumot, „nem a gazdagok és a nemesek” voltak.61 Ennek ellenére Snow elder és társai eszközök voltak az Úr kezében, hogy jó és hithű embereket hozzanak Isten királyságába – olyan embereket, akik hálájukat fejezték ki azért, hogy „ráléptek az új és végtelen élet felé vezető ösvényre”62. Snow elder vezetése eredményeként pedig a Mormon könyvét lefordították olasz nyelvre.
Majdnem másfél évszázaddal később egy másik apostol, James E. Faust elder beszélt azokról a férfiakról és nőkről, akik Snow elder és társai munkálkodásának köszönhetően csatlakoztak az egyházhoz: „Néhányan ott voltak a Sóstó-völgybe érkező első kézikocsis társaságok soraiban. […] Sokuk leszármazottai gondozták az újonnan visszaállított egyház szőlőskertjeit, és ma is rendkívüli hozzájárulást nyújtanak a világméretű egyháznak, hittel bízva abban, miként elődeik is tették, hogy az apostoloknál olyan kulcsok vannak, melyeket soha nem mar rozsda.”63
Az egyház felépítése
Snow elnök később további missziókat is szolgált, felmagasztalva elhívását a Tizenkettek Kvórumának tagjaként, miszerint munkálkodjon „az Egyház [Első] Elnökségének irányítása alatt…; hogy felépíts[e] az egyházat, és minden nemzetben rendezz[e] annak ügyeit” (T&Sz 107:33).
1853-ban Brigham Young elnök elhívta Lorenzo Snow-t, hogy néhány család élén állva költözzön az észak-utahi Box Elder megyében álló egyik településre. A már meglévő település kicsiny, szervezetlen és gyenge volt. Snow elder azonnal munkához látott, és megszervezte az embereket a felajánlás törvénye tantételei szerint, amint azt Joseph Smith próféta tanította. Az emberek virágzó várost hoztak létre, melynek Snow elder a Brigham City nevet adta, Young elnök tiszteletére. A város lakosai közösen munkálkodva és egymást támogatva felállították az iskolarendszert, üzemeket hoztak létre, kialakították az öntözőrendszert, életre hívtak egy kereskedelmi szervezetet, sőt, még egy színtársulatot is. Bár nem éltek a felajánlás törvénye teljessége szerint, annak tantételei vezérelték őket, és megmutatták, mit tud elérni egy közösség együttműködéssel és kemény munkával. „Nem voltak tétlenkedők Brigham Cityben – írta Snow elnök lánya, Leslie. – A tevékeny lét és boldogulás olyan időszakát élték, melyhez foghatóra valószínűleg soha nem volt példa egyetlen másik település történelmében sem az államban.”64
Snow elder és családja sok éven át lakott Brigham Cityben. Ő elnökölt az ottani szentek felett, időről időre magukra hagyva őket, amikor rövid missziókra indult más vidékekre. 1864-ben körülbelül három hónapig volt távol, ekkor a Hawaii-szigeteken szolgált rövid missziót. Ezra T. Benson elderrel ment, aki szintén a Tizenkettek Kvórumának tagja volt, és velük tartott még Joseph F. Smith, Alma Smith és William W. Cluff elder is.65 1872–73-ban Snow elder másokkal együtt elkísérte George A. Smith elnököt, az Első Elnökség első tanácsosát, egy kilenc hónapos útra Európa és a Közel-Kelet egyes részeire, mely út során ellátogattak a Szentföldre is. Brigham Young elnök kérésére indultak útnak, aki azt remélte, hogy igazlelkű hatásuk segít majd felkészíteni más nemzeteket is a visszaállított evangélium befogadására.66 1885-ben Snow eldert megbízták, hogy látogasson el több különböző amerikai indián csoporthoz az Egyesült Államok északnyugati részén és Wyoming államban. Augusztustól küldetése októberi befejezéséig több missziót megalapított, és megszervezte az egyházi vezetőket, hogy segítsenek a megkeresztelt és konfirmált tagoknak.
Templomi munka
Heber J. Grant elnök, az egyház hetedik elnöke, megjegyezte, hogy Lorenzo Snow elnök „éveken keresztül annak szentel[te] életét, hogy a templomban munkálkodjék”.67 Snow elnök templomi munka iránti szeretete megtérése kezdetén alakult ki, és apostoli szolgálata során mélyült el. Nem sokkal keresztelkedése és konfir-málása után már eljárt a Kirtland templomban tartott gyűlésekre. Később nagy lelkesedéssel fogadta azon elhívását, hogy adományokat gyűjtsön a templom felépítéséhez Nauvooban. Mihelyt felépült a Nauvoo templom, szertartásvezetőként szolgált benne, hogy segítsen az utolsó napi szenteknek részesülni a felruházási és pecsételési szertartásokban, mielőtt nyugatra vándorolnak. Templomi felelősségei továbbra is fennálltak, sőt, kibővültek, miután apostoli szolgálatra hívták. A Utahi Logan templom felszentelési gyűlésein beszédet mondott. Miután Wilford Woodruff elnök felszentelte a Utahi Manti templomot, Snow elnök olvasta fel a felszentelési imát a következő napok számos ülésén. Amikor a sisakkő felkerült a Salt Lake templom legmagasabb tornyára, ő vezette a hatalmas tömeget a hozsanna kiáltásban. És miután felszentelték a Salt Lake templomot, ő volt annak első templomelnöke.
Snow elnök 80. születésnapján egy helyi újság e szavakkal tisztelgett előtte: „Élete alkonyán még mindig épp oly serényen és buzgón munkálkodik abban a nagyszerű ügyben, melynek ifjabb éveit szentelte; tovább folytatja a templom szent falain belül azokat a dicsőséges munkákat, melyeknek ő és társai magukat szentelték – azokat a munkákat, melyek oly hatalmas jelentőséggel bírnak e bűntől és haláltól sújtott világ számára.”68
Az egyének szolgálata
Miközben Snow elnök egyik helyről a másikra utazott, hogy nagy csoportokat tanítson, mindig időt szakított arra, hogy szolgálja az egyéneket és a családokat. Például 1891 márciusában, amikor a Tizenkettek Kvórumának elnökeként szolgált, beszédet mondott egy konferencián Brigham Cityben. Beszéde kellős közepén egy papírlapot tettek az emelvényre. Egy szemtanú elmondása szerint Snow elnök „azonnal abbahagyta a beszédet, elolvasta a jegyzetet, majd pedig elmagyarázta a szenteknek, hogy arra kérik, látogasson meg néhány embert, akiket mély bánat sújtott”. Elnézésüket kérte, és azon nyomban otthagyta az emelvényt.
A jegyzet egy Jacob Jensen nevű embertől érkezett, aki Brigham Cityben lakott. Az állt benne, hogy Jacob lánya, Ella, a skarláttal vívott többhetes küzdelem után aznap elhunyt. Jensen elnök pusztán azzal a szándékkal írta a levelet, hogy tudassa Snow elnökkel lánya halálát, és hogy felkérje a temetés megszervezésére. Snow elnök azonban késedelem nélkül fel akarta keresni a családot, még ha ehhez rövidre is kellett szabnia a beszédét, és el kellett hagynia a gyűlést, amelyen épp elnökölt. Mielőtt Snow elnök eltávozott a gyűlésről, elküldetett Rudger Clawsonért, aki akkor a Box Elder Cövek elnöke volt, hogy kísérje el.
Jacob Jensen e szavakkal mesélte el, mi történt, amikor Snow elnök és Clawson elnök megérkeztek otthonukba:
„Miután pár percig ott állt Ella ágya mellett, Snow elnök megkérdezte, van-e otthon megszentelt olajunk. Nagyon meglepődtem, de igennel feleltem, és oda is vittem neki. Ő átnyújtotta az olajosüveget Clawson testvérnek, és megkérte, hogy részesítse Ellát az olajjal való megkenésben. Utána [Snow elnök] megpecsételte a megkenést és megáldotta.
Az áldás alatt különösen nagy hatással volt rám néhány szava, melyekre most is tisztán emlékszem. Ezt mondta: »Kedves Ella, megparancsolom neked az Úr Jézus Krisztus nevében, hogy térj vissza és élj – küldetésed még nem ért véget. Meg fogod élni, hogy nagyszerű küldetést vigyél véghez.«
Azt mondta, megéli, hogy felneveljen egy nagy családot, és vigaszt nyújt majd szüleinek és barátainak. Nagyon jól emlékszem e szavakra.
[…] Miután Snow elnök befejezte az áldást, odafordult feleségemhez és hozzám, és így szólt: »Most már ne gyászoljatok és ne bánkódjatok. Minden rendben lesz. Clawson testvérnek és nekem sok dolgunk van és mennünk kell, nem tudunk maradni, de ti csak legyetek türelemmel és várjatok, és ne gyászoljatok, mert minden rendben lesz.« […]
Ella több mint egy óráig ebben az állapotban maradt, miután Snow elnök szolgált neki, vagyis összességében több mint három órán keresztül, miután meghalt. Ott ültünk az ágya mellett és figyeltük, az édesanyja és én, amikor hirtelen kinyitotta a szemét. Körbetekintett a szobában, látta, hogy ott ülünk, de szemei továbbra is kerestek valakit. Első szavaival ezt kérdezte: »Hol van? Hol van?« Mi visszakérdeztünk: »Ki? Kire gondolsz?« »Hát Snow testvérre! – felelte ő. – Visszahívott engem.«”69
Amikor Ella a lélekvilágban járt, olyan békességet és boldogságot érzett, hogy nem akart visszatérni. Ennek ellenére engedelmeskedett Snow elnök hangjának. Attól a naptól fogva vigaszára volt családtagjainak és barátainak, segítve nekik megérteni, hogy nem kell bánkódniuk azon szeretteik miatt, akik elhunytak.70 Később férjhez ment, nyolc gyermeket szült, és hithűen szolgált egyházi elhívásaiban.71
Az egyház vezetése az Úr prófétájaként, látnokaként és kinyilatkoztatójaként
1898. szeptember 2-án Wilford Woodruff elnök elhunyt, miután több mint kilenc esztendőn keresztül szolgált az egyház elnökeként. Lorenzo Snow elnök, aki akkor a Tizenkét Apostol Kvóruma elnöke volt, Brigham Cityben tartózkodott, amikor meghallotta a hírt. Amint tudott, vonatra szállt Salt Lake Citybe, annak tudatával, hogy az egyház vezetésének felelőssége most a Tizenkettek Kvórumán nyugszik.
Alkalmatlannak érezve magát, de készen állva az Úr akaratának követésére, Snow elnök a Salt Lake templomba ment imádkozni. Imájára válaszként maga az Úr látogatta meg. Snow elnök később tanúságát tette, hogy „valóban látt[a] a Szabadítót… a templomban, és szemtől szembe beszél[t] Vele”. Az Úr azt mondta neki, hogy azon nyomban lásson neki az Első Elnökség újraszervezésének, és ne várjon, ahogyan azt az egyház korábbi elnökeinek halálakor tették.72 A Tizenkettek Kvóruma 1898. szeptember 13-án támogatta az egyház elnökeként Snow elnököt, aki rögtön meg is kezdte elnöki szolgálatát. Az egyház általános tagsága október 9-én támogatta, és október 10-én került sor elválasztására az egyház ötödik elnökeként.
Snow elnök példájának és az általa kapott kinyilatkoztatásoknak köszönhetően az utolsó napi szentek elismerték őt prófétájukként. A más hitet vallók szintén Isten igaz férfiújaként tisztelték.
Kapcsolatai az utolsó napi szentekkel
Snow elnök gyakorta elnökölt cövekkonferenciákon, amikor az egyház elnöke volt. Amikor találkozott a szentekkel, kifejezésre juttatta irántuk való szeretetét és tiszteletét. Szavai és tettei arról tanúskodtak, hogy noha elismerte elhívásának szentségét, mégsem emelte magát azok fölé, akiket szolgált.
Az egyik cövekkonferencián Snow elnök részt vett egy különleges ülésen, amely a cövek gyermekeinek szólt. A gyermekeket megkérték, hogy szépen álljanak sorba, hogy a próféta egyesével kezet foghasson velük. Mielőtt ezt megtehették volna, Snow elnök felállt és ezt mondta: „Amikor kezet rázok veletek, szeretném, ha a szemembe néznétek, hogy mindig emlékezzetek rám. Nos, én nem vagyok jobb, mint sok más ember, de az Úr nagy felelősséget helyezett rám. Amióta az Úr feltárta magát előttem, méghozzá olyan tökéletesen, én megpróbáltam elvégezni minden feladatot, amely rám hárult. Az általam betöltött magas tisztség miatt szeretném, ha emlékeznétek rám – emlékezzetek, hogy kezet fogtatok Jézus Krisztus egyházának elnökével. Remélem, nem fogtok elfelejteni imádkozni értem és a tanácsosaimért, Cannon és Smith elnökért, valamint az apostolokért.”73
Snow elnök fia, LeRoi a következő beszámolót osztotta meg egy Richfieldben (Utah) tartott cövekkonferenciáról: „Lorenzo Snow elnök és Francis M. Lyman [a Tizenkettek Kvórumából] jelen voltak egy cövekkonferencián Richfieldben. A nyitóének után a cövekelnök megkérdezte Lyman testvért, kit kérjen fel a nyitóima elmondására. Lyman testvér így felelt: »Majd Snow elnök« – azt értve ez alatt, hogy majd Snow elnök megmondja, ki imádkozzon. Ehelyett azonban a cövekelnök Snow elnököt kérte fel a nyitóimára. Snow elnök jóindulattal felelt, és mielőtt belefogott volna az imába, hangot adott az örömének, hogy felkérték, és elmondta, hogy már jó ideje nem adatott meg neki ez a lehetőség. A beszámolók szerint csodálatos nyitóimát mondott.”74
Kapcsolatai a más hitet vallókkal
Snow elnök hatása túlmutatott utolsó napi szent társain. Amikor más hiten lévő emberek megismerték, tisztelet alakult ki bennük iránta és az általa képviselt egyház iránt. W. D. Cornell tiszteletes, egy másik egyház lelkésze Salt Lake Citybe látogatott, és lehetősége adódott egy kis időt Snow elnökkel tölteni. Ezt írta:
„Udvarias és tapasztalt titkára bevezetett méltóságteljes színe elé, és azon kaptam magam, hogy az egyik legrokonszenvesebb és legszeretetreméltóbb emberrel rázok kezet, akivel valaha is találkoztam – olyan férfival, akinek különleges képessége volt arra, hogy az embert azonnal kizökkentse mindenféle szorongásból a jelenlétében – olyan férfival, aki mestere a beszélgetés művészetének, páratlan lángelmével megáldva, mely lehetővé teszi, hogy az ember megnyugtató szíveslátást érezzen társaságában.
Snow elnök művelt ember, elméjében, lelkében és testében egyaránt. Nyelvezete választékos, diplomatikus, barátságos és tudományos igényű. Magaviselete az iskolázottság kecsességéről tanúskodik. Lelkének bensője oly gyengéd, akár egy gyermeké. Amint bemutatnak neki, elnyeri a tetszésedet. Mikor beszélgetsz vele, megkedveled. Miután hosszabb időt töltöttél vele, megszereted.” Olvasóihoz szólva, akiknek nyilvánvalóan előítéleteik voltak az egyházzal szemben, Cornell tiszteletes ezt a megjegyzést tette: „Pedig ez az ember »mormon«! Nos, ha a »mormonizmus« valaha is közönséges és durva férfit akarna faragni Snow elnökből, sok teendője van. Ha a »mormonizmus« volt az a formáló hatás, amely olyan embert adott a világnak, aki szelídlelkű, fegyelmezett és intellektusában oly ragyogó, mint ő, akkor minden bizonnyal mégis csak lennie kell valami jónak a »mormonizmusban«.”75
Egy másik lelkész, egy bizonyos Prentis tiszteletes, szintén beszámolt Snow elnökkel való találkozásáról: „Arca, amely olyan lélekre vall, melyben a Békesség Hercege lakozik, a legjobb tanúja. Az emberek tanulmányozásával töltött életem során nagy ritkán találtam efféle tanút. Köztük van az arc, amelyet ma láttam. […] Számítottam rá, hogy intellektualitást, jóindulatot, méltóságot, lelki nyugalmat és erőt látok majd Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza elnökének arcán, de amikor bemutattak Lorenzo Snow elnöknek, pillanatnyi megdöbbenés vett erőt rajtam. […] Arcáról a békesség ereje sugárzott, jelenléte a békesség áldása volt. Szemének nyugodt mélységében nem csupán »a csendes ima hajlékát« láttam, hanem a lelki erő lakhelyét is. Miközben »a prófétálás biztosabb szaváról« és ama reménység bizonyosságáról beszélt, amelyet magáénak tudhat, valamint arról a maradandó hitről, amely legyőzte a tragédiákkal teli élet megpróbáltatásait és nehézségeit, figyeltem érzelmei játékát és megigézett figyelemmel tanulmányoztam kifejezésének finom rezdüléseit, melyek oly nyíltan árulkodtak arról, mi zajlik a lelkében, és a legkülönösebb érzés lett úrrá rajtam: hogy »szent helyen állok« – hogy ez a férfi nem a politika, érdek vagy számítás mindennapos indítékai szerint cselekszik, hanem »egy távoli középpont« irányítja. […] Ha a Mormon Egyház ilyen tanúkat tud állítani, akkor vajmi kevés szüksége lesz a tehetséges író pennájára vagy a remek szónok ékesszólására.”76
Kinyilatkoztatás a tizedről
Lorenzo Snow elnököt talán leginkább a tized törvényéről kapott kinyilatkoztatásról ismerik. 1899 májusában sugalmazást érzett, hogy más egyházi vezetőkkel a dél-utahi St. George-ba utazzon. Bár nem tudták, miért kell oda menniük, ő és a fivérek sietve eleget tettek a sugalmazásnak, és körülbelül két héten belül már ott is voltak St. George-ban. Május 17-én, miután megérkeztek a városba, Snow elnök kinyilatkoztatást kapott, hogy a tized törvényéről kell prédikálnia. Másnap a következő nyilatkozatot tette a szenteknek: „Az Úr hozzátok intézett szava nem újdonság; egyszerűen ez: ELJÖTT AZ IDŐ MINDEN UTOLSÓ NAPI SZENT SZÁMÁRA, AKI ARRA SZÁMÍT, HOGY FELKÉSZÜLT LESZ A JÖVŐRE ÉS LÁBÁVAL ERŐSEN MEGÁLL A HELYES ALAPON, HOGY MEGTEGYE AZ ÚR AKARATÁT, ÉS TELJES MÉRTÉKBEN MEGFIZESSE TIZEDÉT. Ez az Úr hozzátok szóló szava, és ez lesz az Úr szava minden település számára szerte Sion földjén.”77
Miután Snow elnök St. George-ban átadta ezt az üzenetet, útitársaival együtt további dél-utahi városokban és más településeken is megosztották ugyanezt az üzenetet, St. George-tól Salt Lake Cityig. Mire május 27-én hazatértek, 24 gyűlésen voltak túl, melyeken Snow elnök 26 beszédet tartott és 4417 gyermekkel fogott kezet. 420 mérföldet [kb. 675 kilométert] tettek meg vonaton, és 307 mérföldet [majdnem 500 kilométert] utaztak lovas fogaton.78 Snow elnököt felvillanyozta ez az élmény, és alig várta, hogy folytassa a tized törvénye prédikálását szerte az egyházban. Ezt mondta: „Annyira elégedett vagyok e látogatás eredményével, hogy azt fontolgatom, a közeljövőben beutazom Sion minden cövekét.”79 Sok cövekkonferencián elnökölt, ahol ígéretet tett a szenteknek, hogy az e törvény iránti engedelmesség fel fogja készíteni az egyháztagokat fizikai és lelki áldások elnyerésére.80 Azt is megígérte, hogy a tized törvénye iránti engedelmesség lehetővé fogja tenni az egyház számára, hogy megszabaduljon adósságától.81
Szerte az egyházban a tagok újult elkötelezettséggel feleltek Snow elnök tanácsára. 1904-ben a történetíró Orson F. Whitney, aki később a Tizenkettek Kvórumának tagjaként szolgált, ezt jegyezte fel: „A mozgalom hatása azonnali volt. Olyan serényen és bőséggel özönlöttek be a tizedek és felajánlások, amilyenre évek óta nem volt példa. Az egyház helyzete számos módon javult, kilátásai pedig ragyogóbbá váltak. Snow elnök már addig is magáénak tudhatta népe szeretetét és bizalmát, most pedig e jó érzések megerősödtek és fokozódtak.”82 Heber J. Grant elnök, aki a Tizenkettek Kvórumának tagja volt, amikor Snow elnök részesült a tizedről szóló kinyilatkoztatásban, később ezt mondta: „Lorenzo Snow nyolcvanöt esztendősen került az egyház elnöki hivatalába, és amit életének ezt követő három esztendeje során elért, egyszerűen bámulatos akár csak elgondolni is! […] Három rövid év alatt ez a férfi, aki a világ szemében túlhaladt már a cselekvőképes koron, ez a férfi, aki soha nem foglalkozott pénzügyi kérdésekkel, aki életét éveken át a templomi szolgálatnak szentelte, most kezébe vette Krisztus egyházának pénzügyeit az élő Isten sugalmazásától vezérelve, és ebben a három évben anyagi szempontból mindent sötétségről világosságra változtatott.”83
Bizonyságtétel szolgálata utolsó napjaiban
1901. január 1-jén Snow elnök részt vett egy különleges gyűlésen a Salt Lake Tabernákulumban, mellyel a 20. századot köszöntötték. Minden vallás képviselőit meghívták. Snow elnök elkészítette üzenetét az eseményre, de nem tudta maga felolvasni, mert szörnyen meghűlt. A nyitóhimnusz, a nyitóima és a Tabernákulum Kórus által előadott zeneszám után felállt Snow elnök fia, LeRoi, és felolvasta az üzenetet, melynek ez volt a címe: “Greeting to the World by President Lorenzo Snow” [Üdvözlet a világnak, írta: Lorenzo Snow elnök].84 Az üzenet zárószavai jól példázták, milyen érzések éltek Snow elnökben az Úr munkája iránt:
„Földi életem nyolcvanhetedik esztendejében úgy érzem, teljes mértékben eltölt az emberiség java iránti őszinte vágyakozás. […] Felemelem kezeimet, és lehívom a menny áldásait a föld lakosaira. Mosolyogjon le rátok a fentről ragyogó napfény! Jöjjenek elő bőséggel számotokra a föld kincsei és a termőtalaj gyümölcsei! Az igazság fénye űzze ki lelketekből a sötétséget! Növekedjék az igazlelkűség és hagyjon alább a gonoszság! […] Győzedelmeskedjék az igazság és semmisüljön meg a romlottság! És uralkodjék erény, erkölcsi tisztaság és tisztesség, míg minden gonosz legyőzetik és a föld megtisztul a gonoszságtól! Jussanak el e gondolatok az egész világhoz a Utah hegyeiben élő »mormonok« hangjaként, és minden nép tudja meg, hogy vágyunk és küldetésünk az egész emberiség megáldására és megszabadítására irányul! […] Dicsőíttessék meg Isten a közelgő győzelemben a bűn és a bánat és a szenvedés és a halál felett! Békesség legyen mindnyájatokkal!”85
1901. október 6-án Lorenzo Snow elnök az általános konferencia záróülésén szólásra emelkedett, hogy beszédet intézzen utolsó napi szent társaihoz. Akkor már jó pár napja beteg volt, és amikor elért az emelvényhez, ezt mondta: „Drága fivéreim és nőtestvéreim, meglehetős csoda számomra, hogy megkísérelhetek szólni hozzátok e délutánon.” Azután rövid üzenetet osztott meg az egyházi vezetésről, majd pedig kimondta az utolsó szavakat, melyeket az egyház általános tagsága tőle hallhatott: „Isten áldjon meg benneteket! Ámen.”86
Négy nappal később Snow elnök tüdőgyulladás következtében elhunyt. A Salt Lake Tabernákulumban tartott temetési ünnepség után testét hőn szeretett városkájában, Brigham Cityben temették el.
Lorenzo Snow édesapja, Oliver Snow
Lorenzo Snow 1836 júniusában keresztelkedett meg és konfirmált az ohiói Kirtlandben, két hónappal az e képen látható Kirtland templom felszentelése után
Lorenzo Snow elder
Sok korai szent vándorolt ki Európából, hogy csatlakozzon az Amerikai Egyesült Államokban élő szentekhez
A Swanton nevű hajón egy súlyosan megsérült férfi azon nyomban meggyógyult, miután Lorenzo Snow elder papsági áldást adott neki
Lorenzo Snow szolgált azon pionír társaságok kapitányaként, amelyek 1848-ban érkeztek meg a Sóstó-völgybe
Csizmát, cipőt, lószerszámot és kalapot készítettek ebben az épületben a utahi Brigham Cityben
Az Első Elnökség és a Tizenkét Apostol Kvóruma 1898-ban. Felső sor, balról jobbra: Anthon H. Lund, John W. Taylor, John Henry Smith, Heber J. Grant, ifj. Brigham Young, George Teasdale, Rudger Clawson, Marriner W. Merrill. Középső sor: Francis M. Lyman, George Q. Cannon, Lorenzo Snow, Joseph F. Smith, Franklin D. Richards. Alsó sor: Matthias F. Cowley, Abraham O. Woodruff