Misszionárius házaspárok: a szolgálatból és áldozathozatalból származó áldások
Mennyei Atyátoknak szüksége van rátok. Szabadítónk, Jézus Krisztus irányítása alatt az Ő munkájának azon dolgokra van szüksége, melyek elvégzésére ti egyenként fel lettetek készítve.
Négy évvel ezelőtt ugyanitt beszéltem a teljes idejű misszi- ót szolgáló házaspárokról. Imámban reméltem akkor, „hogy a Szentlélek megérinti a szíveket, és valahol egy házastárs csendben oldalba böki párját, és bekövetkezik az igazság pillanata [a döntés pillanata]”1. Egy nőtestvér ezután a következő élményéről írt nekem: „Kényelmesen ültünk a nappalinkban, és a televízión keresztül követtük a konferencia eseményeit. (…) Ahogy ön beszélt, a szívemet valami mélyen megérintette. A férjemre tekintettem, ő pedig visszanézett rám. Ez a pillanat örökre megváltoztatta az életem.”
Ma délután olyan áldásokról szeretném bizonyságomat tenni, melyek, ha már az idősebb misszionáriusok életkorát elértétek, vagy már hamarosan eléritek, az életeteket örökre meg fogják változtatni. Mennyei Atyátoknak szüksége van rátok. Szabadítónk, Jézus Krisztus irányítása alatt az Ő munkájának azon dolgokra van szüksége, melyek elvégzésére ti egyenként fel lettetek készítve. Minden misszionáriusi tapasztalathoz szükség van hitre, áldozatra és szolgálatra, melyeket mindig áldások tömkelege követ.
Amint ezekről az áldásokról beszélünk, megemlítenék négy dolgot, melyek természetesen felmerülnek majd bennetek: félelem, a családért való aggódás, megtalálni a megfelelő missziós lehetőséget és anyagi gondok.2 Hadd tegyek hozzá még egy fontos dolgot: ez pedig a hit. Csakis hitünk által tudunk Isten tanácsának engedelmeskedni, ami így szól: „Válasszatok még ma, hogy kit akartok szolgálni.”3 – „Válasszátok ma az Úr szolgálatát, aki teremtett benneteket.”4 És csakis a hitünk próbája által nyerhetjük el azokat a csodálatos áldásokat, melyekre mi és a családunk is vágyik. „Mert amikor az emberek fiainak nincs hite, akkor Isten nem tud közöttük csodát tenni. Ezért nem jelent meg nekik addig, amíg nem hittek benne.”5
Engedjétek meg, hogy az elmúlt négy év alatt összegyűlt levelekből és beszámolókból megosszak veletek párat, melyek ezekről a csodálatos áldásokról szólnak! Egy alázatos Idaho állambeli házaspár egyszerre szembesült a hittel és félelemmel, mikor az Úr Oroszországba hívta el őket. A következőket írták az elhívást elfogadó levelükben: „Senki sem képzelte volna, hogy ilyen feladatra leszünk elhívva. Fogalmunk sincs, hogyan fogjuk megtanulni a nyelvet, vagy hogyan tudunk majd egyáltalán szolgálni, és bár nagy félelemmel ugyan, és csupán a hitre hagyatkozva, elfogadjuk az [elhívást], tudjuk, hogy az Úr és az Ő prófétája jobban tudja, hogy hol kell szolgálnunk.” Tíz hónappal később a svédországi Stockholm Templom 30 szentet üdvözölt egy kis orosz gyülekezetből, akiket ez a házaspár vezetett, és akik épphogy csak beszéltek valamicskét oroszul. A szentírások azt mondják, hogy „Isten módot adott rá, hogy az ember hit által hatalmas csodákat művelhessen”6. Így Isten munkáját az Ő gyermekei végzik el: „Hogy erősödjék a földön a hit, … Hogy az én evangéliumom teljessége a gyengék és alázatosak által hirdettessék a világ végső határáig.”7
Egy másik házaspár családi gondokkal nézett szembe a hit által. Egy hithű nőtestvér ezt írta: „Nem volt nehéz eldönteni azt, hogy missziót szolgáljunk. A 90 éves édesanyám azonban rendkívül aggódott elmenetelünk miatt. Hatalmas vigaszra lelt akkor, amikor hallotta, hogy a családunk áldott lesz szolgálatunk által.” Egy hithű férfitestvér hasonló aggodalmaknak adott hangot idős szüleitől való elszakadásával kapcsolatban, melyekre édesapja így válaszolt: „Ne engem és édesanyádat használd fel kifogásnak arra, hogy ne menj a feleségeddel misszióba! Imádkozz felőle, majd kövesd a Lélek útmutatását!”
Misszionáriusok egy korábbi generációjának, mikor a családjuktól távolra hívták el őket, az Úr ezt a biztatást adta: „És ha ezt alázatos szívvel … teszik, akkor én, az Úr, ígéretet teszek nekik, hogy gondoskodom családjaikról.”8
Természetesen a családról való aggódás valós dolog, és nem szabad könnyelműen kezelni. A családunkon belüli kihívásokat azonban az Úr áldása nélkül nem tudjuk leküzdeni. Mikor meghozzuk azt az áldozatot, hogy házastársunkkal teljes idejű missziót szolgálunk, az áldások áradni fognak. Például egy házaspár nagyon aggódott amiatt, hogy otthon hagyják legfiatalabb lányukat, aki már nem volt aktív az egyházban. Hithű édesapja ezt írta: „Rendszeresen böjtöltünk és imádkoztunk érte. Aztán az általános konferencia alatt a Lélek a következőket súgta nekem: »Ha szolgálsz, nem kell majd aggódnod többet a lányod miatt.« Így aztán beszéltünk a püspökkel. Egy héttel azután, hogy megkaptuk az elhívásunkat, a lányunk bejelentette, hogy a barátjával eljegyezték egymást. Mielőtt Afrikába mentünk, megtartottuk az esküvőt. [Ezután összegyűjtöttük a családot és] családi tanácsot tartottunk … Bizonyságomat tettem az Úrról és Joseph Smith-ről … és azt mondtam nekik, hogy szeretnék mindannyiuknak adni egy atyai áldást. Legidősebb fiammal kezdtem, majd a feleségével és így tovább a legfiatalabbig … [beleértve az új vejünket is].”
A házaspári misszionáriusi szolgálatot fontolgatva, helyénvaló, hogy családunkat is hasonlóképpen bevonjuk döntésünkbe. A családi tanácsok alkalmával lehetőséget adhatunk nekik, hogy kifejezzék támogatásukat, felajánljanak különleges segítséget, melyre szükségünk lehet, és hogy papsági áldásokban részesüljenek, melyek segítik majd őket a távollétünk alatt. Ahol ez lehetséges, ők is részesíthetnek bennünket papsági áldásokban. Ahogy ez a hithű édesapa a történetben megáldotta a családtagjait, veje érezte a Szentlélek hatalmát. Így írt az édesapa: „Az első évünk vége felé [vejünk] szíve is kezdett meglágyulni az egyház irányában. Kicsivel a missziónk befejezése előtt eljöttek meglátogatni minket. A bőröndjében ott volt élete első vasárnapi ruhája. Eljöttek velünk istentiszteletre, majd hazatérésünk után megkeresztelkedett. Egy évvel később a templomban kötöttek házasságot.”9
Bár részleteiben ez a történet elég egyedinek számíthatna, az alapelv mégis mindenki számára igaz, akik azt mondják az Úrnak: „Rendelj oda, ahova akarod.”10 Bizonyságomat teszem arról, hogy ha bízunk az Úrban, Ő meg fogja számunkra találni a megfelelő missziós lehetőséget. Az Úr azt mondta: „A ki nékem szolgál, megbecsüli azt az Atya.”11
A missziós lehetőségekről szólva, a világon sok házaspár nagyon vágyik a szolgálatra, anyagiakban azonban nem bővelkednek. Ha ilyen helyzetben vagytok, emlékezzetek, hogy a megfelelő missziós elhívás nem feltétlenül egy furcsa nevű, távoli országba szól. A számotokra legmegfelelőbb elhívás lehet, hogy a cöveketek vagy területetek határán belülre szól majd. „Mert jól tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mind ezekre szükségetek van.”12 Kérjétek ki a tágabb családi kör és a püspök vagy a gyülekezeti elnök tanácsát! Miközben az Úr szolgái megértik a fizikai szükségleteiteket, képesek lesztek elnyerni a teljes idejű misszionáriusi szolgálat örökkévaló áldásait.
Ha valamilyen rendkívüli körülmény miatt nem tudtok szolgálni, esetleg fontolóra vehetnétek azt, hogy anyagilag segítitek azokat, akik tudnának szolgálni. Az anyagi javaitokból való ésszerű felajánlás nemcsak más misszionáriusoknak és azoknak lesz áldás, akiket ők szolgálnak, hanem nektek és családotoknak is.
Most pedig szeretnék közvetlenül azokhoz szólni, akiknek fiatal éveikben nem volt lehetőségük a missziós szolgálatra. Lehet, hogy az elmúlt évek alatt sajnálkoztatok, vagy kevesebbnek éreztétek magatokat, mert nem volt egy missziós lehetőségetek arra, hogy szolgáljatok és fejlődjetek, amikor fiatalabbak voltatok. Ez a tanácsom számotokra: előre tekintsetek, ne visszafelé! Még ma kezdjétek el a felkészülést a házastársatokkal való missziós szolgálatra! Minden hónapban tegyetek félre egy kis pénzt! Tanulmányozzátok a szentírásokat! Fogadjátok el az egyházi elhívásokat! Imádkozzatok, hogy érezhessétek az Úr mások iránt érzett szeretetét és nyerjétek el az Ő belétek helyezett bizalmát és szeretetét! Egy nap a misszionáriusi szolgálat minden áldására igényt tarthattok majd!
Micsoda nagyszerű áldások ezek! 51 év házasság után megkérdezték tőlem, hogy életem melyik részét szeretném újra átélni. Habozás nélkül azt válaszoltam, hogy azt, „amikor a feleségemmel az Úr nagyszerű missziós munkájában együtt szolgálhattunk”. Egy másik misszionárius házaspár gondolatai a feleségemét és az enyémet tükrözik: „Az a döntésünk, hogy misszióba menjünk új lendületet, új érzelmeket, új barátokat, új helyeket és új kihívásokat hozott. Házastársként közelebb kerültünk egymáshoz; közös célunk és igazi társas kapcsolatunk volt. De ami a legjobb, hogy új lelki fejlődést, nem pedig lelki nyugalomba vonulást eredményezett.” Testvérek! Ne engedjük magunkat lelkileg nyugdíjba vonulni!
Most pedig szeretnék egy felhívást intézni a világ püspökeihez és gyülekezeti elnökeihez. A következő hat hónap alatt lehetséges lenne, hogy mindannyian elgondolkozzatok azon, hogy ajánlhatnátok-e egy vagy több misszionárius házaspárt azokon felül, akik most készülnek a szolgálatra? Ebben a kihívásban a legjobb forrásaitok gyülekezeteitek azon idősebb tagjai lesznek, akik már szolgáltak missziót. Saját egyházközségemben a püspök egy különleges gyűlést hívott össze leendő és visszatért misszionárius házaspárok részére. Ahogy bizonyságot tettünk az áldozathozatalról és a szolgálatról, a Lélek mindannyiunknak azt súgta, hogy a szolgálatra való felhívás valóban arra hív, hogy megismerjük az Úr áldásainak gazdagságát.13
Hallottam egy cövekelnökről, aki egy felnőtt misszionárius osztályt szervezett, hogy buzdítsa a leendő misszionárius házaspárokat, és hogy felkészítse őket a szolgálatra. Papsági vezetők! Mikor imádságos lélekkel a teljes idejű missziós szolgálatra buzdítjátok az embereket, emlékezzetek arra, hogy amikor egy házaspár megkapja elhívását, nemcsak az Úr munkájának elvégzését segíti az egész világon, hanem a szolgálat magját is elülteti a családjában, ami virágozni fog az eljövendő nemzedékek során! Továbbra is hálás vagyok szüleimnek az utódaikra gyakorolt hatásukért és példamutatásukért, amikor Angliában házaspárként missziót szolgáltak.
Ti, készülőben lévő missziós házaspárok pedig, ne arra várjatok, hogy a püspökötök keressen meg titeket a missziós szolgálattal kapcsolatban! Szóljatok ti neki! Osszátok meg vele az érzéseiteket! Ahol a misszionáriusi szolgálatról van szó, ott az Úr elvárja tőlünk, hogy kifejezzük vágyainkat. Ezt megtéve bízhatunk ugyanabban a Lélekben, ami arra ösztönöz minket, hogy misszióba menjünk, és aki a prófétának ad sugalmazást, hogy a megfelelő helyre hívjon el minket.
És oly sok elhívás van! Vannak olyan elhívások, melyekben taníthatjuk az evangéliumot azoknak, akik az igazságra vágynak, beleértve a fiatalságot az Egyházi Oktatási Szervezetben. Vannak elhívások az egyház jóléti szervezetében, templomokban, családtörténeti központokban, misszióirodákban és egyháztörténeti helyeken. Ezek elhívások, melyek által „a legnagyobb jót cselekszed embertársaiddal, és a te Uradnak dicsőségét előmozdítod”14.
Nézzük csak meg a következő példákat: Egy házaspár, akit Indiába hív-tak el, segített egy vak gyermekeket tanító iskolának egészségügyi berendezések felépíteni, és Braille írógépeket beszerezni. Egy házaspár Hawaii-on egy kis, 20 főből álló gyülekezetet 200 fősre duzzasztott, és 70 egyháztagot készített fel arra, hogy együtt elmenjenek a templomba. Egy házaspár Peruban megszervezte, hogy egy árvaház 550 gyermekét gyógyszerekkel és karácsonyi ajándékokkal lássák el. Egy házaspár Kambodzsában insztitút órákat tartott és vezetői pozícióban szolgált egy gyülekezetben, melynek egyháztagsága mindössze 10 hónap alatt 180-ra nőtt. Egy házaspár Oroszországban helyi gazdáknak segített burgonyaföldjeik termését az állami földek termésének 11-szeresére növelni, míg egy házaspár a Fülöp-szigeteken közel 700 alultáplált családnak segített megtanulni, hogyan kell nyulakat tenyészteni, és zöldségeskertet művelni. Egy házaspár Pennsylvaniában 60 embernek, akiknek fele más egyházaknak a tagjai, segített elkészíteni a családtörténeti feljegyzéseiket. Ghánában egy házaspár kutak ásásában és felújításában segédkezett, mellyel 190 000 embernek biztosítottak vízellátást a falvakban és a menekülttáborokban.
Mindenki, aki szolgál – függetlenül attól, hogy a missziós szolgálatnak halandó szemeink számára ilyen nyilvánvaló eredményei vannak vagy sem–, felbecsülhetetlen mértékben hozzájárul az Úr szemében ahhoz, hogy „könyörülj[ön] némelyeken, megkülönböztetvén oket”15. A misszionárius házaspárok az erő megtestesítői és példaképei a tejes idejű misszionáriusok, valamint a papsági és segédszervezeti vezetők számára világszerte. Hálámat fejezem ki ezeknek és több ezer más embernek is, akik olyan sok területen szolgálnak, több millió órát áldozva felebarátaik szolgálatára.
Kedves testvéreim! Ha úgy érzitek, hogy az elhangzottak hatására, még ha csak kis mértékben is, de megmozdult bennetek valami, ne halogassátok szolgálatotok napját! Most van itt a felkészülés ideje, hogy elhívassunk, hogy áldozatot hozzunk. Most van itt az idő, hogy megosszuk ajándékainkat és tehetségeinket, és most van itt az ideje annak is, hogy ti és a családotok elnyerjétek Isten áldásait. „Folyamatosan egyre több misszionárius házaspárra van szükség” – mondta Gordon B. Hinckley elnök.16 A munka előrehaladtával ez a szükséglet egyre növekszik. Tapasztalatunk, érettségünk, bölcsességünk és legfőképpen hitünk fénykorában tegyünk eleget ennek a szükségletnek, mert csak mi vagyunk képesek rá!
Nekünk főleg különleges okunk van arra, hogy így tegyünk. Egy életnyi tapasztalat távlatából visszatekintve felismerhetjük Mennyei Atyánk és Fia, Jézus Krisztus hozzánk és családunkhoz való jóságát. Ahogy egy hithű testvér elmagyarázta: „A feleségemmel szeretnénk öt missziót szolgálni. Minden egyes gyönyörű gyermekünkért egyet, akikkel Isten megáldott minket.” Bármilyen áldásokban is volt részünk egyénenként, bizonyságomat teszem arról, hogy mi mind részesültünk az összes közül a legnagyobb áldásban: „Úgy szerette Isten [a mi Mennyei Atyánk] a világot, hogy az ő egyszülött fiát adta,”17 és az Ő Fia, Jézus Krisztus „úgy szereti a világot, hogy még életét is feláldozza”18. Különleges tanúbizonyságomat teszem arról, hogy az Ő engesztelő áldozata a szeretet lehető legnagyobb kifejezése.
Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza tagjaiként legnagyobb kiváltságunk az, hogy viszonozzuk az Ő szeretetét az áldozathozatal és szolgálat által, hogy igényt tarthassunk szent ígéretére: „És aki az én ügyemben az én nevemért életét áldozza, az azt újból megtalálja, sőt örök életet talál.”19 Az szívből jövő imám, hogy ezt meg tudjuk tenni, Jézus Krisztus nevében, ámen.