A hit a válasz
Emlékezzünk: a válasz még mindig a hit és az engedelmesség – még akkor is, amikor a dolgok rosszul mennek, sőt, különösen akkor, amikor a dolgok rosszul mennek.
Az 1950-es évek elején, az Egyesült Államok háborúban állt a Koreai félszigeten. Az akkori besorozási eljárás miatt, a fiatal embereknek nem volt szabad misszionáriusként szolgálni, ehelyett a hadseregbe kellett bevonulniuk. Ennek tudatában jelentkeztem a tartalékos tisztképző katonai egységbe, amikor egyetemre mentem. A célom az volt, hogy a bátyámhoz hasonlóan katonatiszt legyen belőlem. Azonban egy, a karácsonyi ünnepekre történő hazalátogatás közben a püspököm, Vern Freeman behívott az irodájába. Figyelmembe ajánlott egy fiatal egyházi vezetőt, akit Gordon B. Hinckley-nek hívtak, aki megegyezett az Egyesült Államok Kormányával, hogy engedélyezzék az egyház minden amerikai gyülekezetéből 1 fiatalember elhívását misszionáriusi szolgálatra. Ez a fiatalember azonnali katonai halasztást kap a missziója idejére.
Freeman püspök azt mondta, hogy imádkozott felőle és úgy érzi, hogy engem kell ajánlania arra, hogy a gyülekezetünket teljes idejű misszionáriusként képviseljem. Elmagyaráztam neki, hogy már más terveim vannak – bevonultam a hadseregbe, hogy katonatiszt legyen belőlem. A püspököm szelíden figyelmeztetett, hogy neki az volt a benyomása, hogy engem ajánljon misszionáriusi szolgálatra ebben a rendkívüli időben. Azt mondta: „Menj haza, beszélgess a szüleiddel, és este gyere vissza a válaszoddal.”
Hazamentem és elmondtam édesapámnak és édesanyámnak, hogy mi történt. Azt mondták, hogy a püspök sugalmazott volt, és hogy boldogan el kellene fogadnom az Úr felkérését, hogy szolgáljak. Édesanyám látta, mennyire csalódott voltam amiatt, hogy nem lehetek katonatiszt azonnal. A következőket idézte:
„Bizodalmad legyen az Úrban teljes elmédből; a magad értelmére pedig ne támaszkodjál.
Minden te útaidban megismerd őt; akkor ő igazgatja a te útaidat.”1
Aznap este visszamentem a püspök irodájába és elfogadtam az elhívást. Azt mondta nekem, hogy menjek el a Hadkiegészítő Parancsnokságra és értesítsem őket a döntésemről.
Miközben ezt tettem, meglepetésemre a parancsnokság igazgatónője ezt mondta nekem: „Ha elfogadja a misszionáriusi elhívást, akkor behívót fog kapni, mielőtt ismét beléphetne a tartalékosokhoz. Közkatonaként fog szolgálni, nem pedig tisztként.”
E váratlan fordulat ellenére, a misszióm csodálatos volt. Ez megváltoztatta az életem folyását, mint ahogy megváltoztatja mindazokét, akik szolgálnak. Azonban, szavukhoz hűen, a vezetés, idézést küldött nekem, behívva ezzel az Egyesült Államok Hadseregébe egy hónappal a szolgálatomból való felmentésem előtt.
Az újoncképző és a katonai rendőr akadémia után kijelöltek, hogy egy bázison katonai rendőrként dolgozzak. Egy este megbízást kaptam, hogy egy fogolyszállítmányt kísérjek egyik táborból a másikba.
Az éjszaka alatt a konvoj megállt pihenni félúton. A parancsnok utasított bennünket, hogy menjünk be egy kávéra az étterembe, hogy az éjszaka hátralevő részében ébren tudjunk maradni. Rögtön észrevette, hogy ezt visszautasítottam. Ezt mondta: „Katona, innia kell egy kis kávét, hogy ébren tudjon maradni az út végéig. Nem akarom, hogy a foglyok megszökjenek, vagy bajt okozzanak az őrizetem alatt.”
Azt feleltem: „Tisztelettel megtagadom a parancsot, uram. Mormon vagyok, és nem iszom kávét.”
Nem érdekelte a válaszom és ismét arra figyelmeztetett, hogy igyak egy kávét.
Ismét udvariasan visszautasítottam. Leültem a busz hátuljában a fegyveremmel a kezemben azon imádkozva, hogy ébren tudjak maradni, és ne kelljen azt használni. Probléma nélkül fejeződött be az utazás.
Néhány nappal később ugyanaz a parancsnok behívott engem az irodájába egy magánbeszélgetésre. Azt mondta, hogy annak ellenére, hogy aggódott amiatt, hogy nem tudok majd ébren maradni az egész utazás alatt, nagyra becsülte, hogy kiálltam a meggyőződésem mellett. És akkor csodálkozásomra azt mondta, hogy a helyettese elkerült mellőle, és engem ajánlott, hogy legyek az új helyettese.
A következő két év legnagyobb részében sok vezetői és igazgatási lehetőségem volt. Úgy alakult, hogy a hadseregben teljesített szolgálatom ideje alatt több volt a pozitív tapasztalatom, mint azt valaha remélni mertem.
Ebből az egyszerű történetből – és sok más hasonlóból életem folyamán – megtanultam, hogy a hit és az engedelmesség a válasz az aggodalmainkra, gondjainkra és szenvedésünkre. Az Úr Jézus Krisztusba vetett hit valóban az az erő, ami meg tudja változtatni az életünket, és szabaduláshoz vezet minket.
Hogyan építhetjük ki ezt a hitet? Cselekedeteink által. Mennünk kell és „megte[nni], amit az Úr parancsolt”2, csakúgy, ahogy azt Nefi tanácsolta. Teljes szívünkkel bíznunk kell az Úrban, ahogyan azt édesanyám olyan szeretettel tanította nekem. Hála az égnek, sokszor, amikor hitet gyakorolunk, hogy megtegyük az Úr akaratát, azt vesszük észre, hogy gazdagon megáldatunk engedelmességünkért.
Néha azonban azt látjuk, hogy még ha meg is teszünk minden tőlünk telhetőt azért, hogy az Urat szolgáljuk, akkor is szenvedünk. Ismerhettek olyanokat, akiknek ilyen erőt próbáló körülményekkel kell szembenézniük: gondoljatok egy szülőre, akinek a gyermeke megbetegszik, akiért mindenki teljes szívével és lelkével imádkozik és böjtöl, végül mégis meghal. Vagy egy misszionáriusra, aki áldozatot hoz azért, hogy misszióba menjen, majd kialakul egy szörnyű betegsége, ami rokkanttá teszi, vagy állandó fájdalommal jár. Vagy egy olyan nőre, aki annyira hithűen és engedelmesen éli az életét, amennyire csak lehet, de sohasem lehet gyermeke, amire mindig is vágyott. Vagy egy olyan feleségre, aki minden tőle telhetőt megtesz azért, hogy kellemes otthont teremtsen, és nevelje a gyermekeit, ennek ellenére a férje mégis elhagyja. A szentírások számtalan példával szolgálnak olyan emberekről, akik megszabadultak, miután hitet gyakoroltak, mint például Sidrák, Misák és Abednégó a tüzes kemencében. A szentírások viszont olyan istenfélő emberek példájával is tele vannak, akik a válságos pillanatban nem kaptak isteni segítséget. Abinádit máglyán megégették; Keresztelő Jánost lefejezték; Alma és Amulek követőit tűzbe vetették. Helyesen cselekedni nem jelenti azt, hogy mindig minden jól végződik. A kulcs az, hogy emlékezzünk: a válasz még mindig a hit és az engedelmesség – még akkor is, amikor a dolgok rosszul mennek, sőt, különösen akkor, amikor a dolgok rosszul mennek.
Emlékezzetek arra, hogy az Úr megígérte, hogy segíteni fog nekünk, mikor csapással nézünk szembe. Különleges könyörülettel van a szenvedők iránt. Ő volt az, aki ezt mondta: „Boldogok, a kik sírnak: mert ők megvígasztaltatnak.”3
A kiengesztelés részeként a Szabadítónk mindet elszenvedett. Ismeri a fizikai és érzelmi fájdalmakat; ismeri az elvesztés és árulás fájdalmát. Mindazonáltal megmutatta nekünk, hogy végső soron a szeretet, türelem, alázat és engedelmesség a valódi békéhez és boldogsághoz vezető út. Jézus azt mondta: „Békességet hagyok néktek; az én békességemet adom néktek.” Azonban, figyelmeztetésként, hogy többet keressünk, mint pusztán evilági megnyugvást, Jézus hozzátette: „nem úgy adom én néktek, a mint a világ adja.”4 A világ úgy tekint a békére, mint a harcok és fájdalmak megszűnése, de Jézus vigaszt ajánl fel szenvedéseink ellenére. Az Ő élete nem konfliktus- és fájdalommentes, de félelem nélküli és jelentőségteljes volt. Péter apostol ezt írta: „ha jót cselekedve, és mégis szenvedve tűrtök, ez kedves dolog Istennél.
Mert arra hívattatok el; hiszen Krisztus is szenvedett érettetek, néktek példát hagyván, hogy az ő nyomdokait kövessétek: …
A ki szidalmaztatván, viszont nem szidalmazott, szenvedvén nem fenyegetőzött; hanem hagyta az igazságosan ítélőre.”5
Nekünk, akik elfogadtuk Jézus Krisztust személyes Szabadítónknak, teljes mértékben az Ő érdemeire kell támaszkodnunk. Meg fog szabadítani minket, miután mindent megtettünk. Amikor bátran hitet gyakorlunk, amikor Krisztus érdemeire támaszkodva haladunk előre, meg fog áldani minket és vezetni fog bennünket minden fáradozásunkban. Meg fog erősíteni bennünket és békét hoz nekünk a megpróbáltatás idején. „Mert hitben járunk, nem látásban.”6 Imádkozom, hogy mindannyian jobban megtanuljunk bízni az Úrban, és hogy megerősítsük a hitünket Őbenne.
Befejezésképpen, testvéreim, egy másik témát is érintenék. Az elmúlt évek során áldott voltam, amiért Hinckley elnököt megfigyelhettem közelebbről, és emlékeztetni szeretnélek titeket, hogy Hinckley elnök nem csupán próféta, de látnok is. Olyan dolgokat lát, amiket mások nem látnak. Rendelkezik a megkülönböztetés ajándékéval; ő bizakodó és gyakorlatias. Szeretném kifejezni hálámat az Úrnak, amiért megőrizte Hinckley elnök életét és megengedte neki és nemes tanácsosainak, hogy az elmúlt 10 évben vezessék az egyházat. Hinckley elnök isteni vezetésén keresztül az egyház sok messzemenő áldásban részesült, melyek közül sok nem nyilvánvaló. Erőteljesen buzdítalak titeket, hogy szigorúbban kövessétek tanácsait és útmutatását, mert valóban: „Látnokot küldött az Úr a népének.”7
Jézus a Krisztus. Joseph a visszaállítás prófétája. Gordon B. Hinckley elnök a mi élő prófétánk. Jézus Krisztus nevében, ámen.