Állhatatosság

James E. Faust elnök

második tanácsos az Első Elnökségben

Azok mutatnak állhatatosságot, akik továbbmennek, amikor nem könnyű továbbmenni; akik nem adják fel, még ha mások azt mondják is: „Ez lehetetlen.”

Szeretném üdvözölni azokat a testvéreket, akiket elhívtak, és ma délután támogattak a Hetvenek Első és Második Kvórumában. Mindannyian a hit, a képesség és az elkötelezettség emberei, és mi tanúsítjuk, hogy minden tekintetben érdemesek arra, hogy ezekben a hivatalokban szolgáljanak.

Kedves fivéreim a papság világméretű testvériségében, megdicsérünk benneteket hithűségetekért és az Úr munkája iránti elkötelezettségetekért. Köszönjük az elkötelezettségeteket és odaadó szolgálatotokat! Sokat adtok az egyház erősségéhez.

Csodálatos együtt lenni e gyűlésen veletek, az ároni papság viselőivel. A ti korotokban én ilyesmin gondolkoztam: „Mi lesz az én helyem ebben a világban, és hogyan találom majd meg?” Akkoriban az egyetlen határozott célom az volt, hogy missziót szolgáljak. Amikor megérkezett az elhívásom, szolgáltam, és a misszióm sarkcsillaggá vált, amely az életem későbbi törekvéseiben is vezetett. Az egyik fontos dolog, amit megtanultam, az volt, hogy ha állhatatosan kitartok az egyházi elhívásaimban, az Úr megnyitja az utat és további lehetőségekhez és áldásokhoz vezet el, túl az álmaimon.

A missziós szolgálat ugyanezt tehe-ti mindegyikőtökkel, fiatalemberek. Egy fiatal férfi nemrégiben megosztotta velem, hogy milyen sokat tanult misszionáriusi állhatatosságának köszönhetően. Az ő tapasztalataiból veszek pár dolgot, amit megtanulhattok, ami lehetőségeket és áldásokat hozhat nektek:

Hogyan szervezzétek és használjátok az időt hatékonyan
A kemény munka fontossága – amint vetsz, úgy is aratsz
Vezetőségi ismeretek
Emberismeret
Az evangéliumi tanulmányok fontossága
A felhatalmazottak tisztelete
Az ima fontossága
Alázatosság és az Úrra való támaszkodás¹

Amikor az 1930-as években a Gránit Gimnáziumba jártam Salt Lake Cityben, voltak barátaim, akik atlétikában, színjátszásban, zenében vagy szónoklásban jeleskedtek. Néhányan sikerre vitték ezt az életükben, azonban e tehetséges fiatalemberek közül túlságosan sokan nem tartottak ki, és nem jutottak el képességeik csúcsára. Ellenben számos kevésbé látható fiatal férfi és nő ugyanabban az iskolában szorgalmasan, állhatatosan dolgozott. Folytatták tanulmányaikat, és kiemelkedő orvosok, mérnökök, oktatók, ügyvédek, tudósok, üzletemberek, művészek, villanyszerelők, csőszerelők és vállalkozók lettek.

A sikert általában állhatatosságunknak köszönhetjük, és annak, hogy nem csüggedünk a kihívások idején. Paul Harvey, a híres hírelemző és szerző egyszer ezt mondta: „Egy nap, remélem elég sikert könyvelhetek majd el magamnak ahhoz, hogy valaki megkérdezze tőlem: »Mi a sikerének titka?« Egyszerűen így felelek majd: »Felállok, amikor elbukok.«”²

Az állhatatosság kiváló példája volt Madame Marie Curie, aki francia fizikus férjével, Pierre Curie-vel együtt dolgozott „egy régi, elhagyatott csűrben pénz és külső támogatás vagy segítség nélkül, és megpróbálták kinyerni a rádiumot egy silány minőségű urániumércből, amit szurokércnek hívtak. A 487. kísérlet kudarca után Pierre kétségbeesetten a magasba lendítette a kezét, és így szólt: »Soha nem fog sikerülni. Talán majd 100 év múlva, de nem az én életemben.« Marie eltökélten ránézett, és ezt mondta: »Ha száz év kell hozzá, az sajnálatos lesz, de amíg csak élek, nem szűnök meg próbálkozni.«”³ Végül sikerült neki, és a rákos betegeknek nagy hasznára vált az ő állhatatossága.

Azok mutatnak állhatatosságot, akik továbbmennek, amikor nem könnyű továbbmenni; akik nem adják fel, még ha mások azt mondják is: „Ez lehetetlen.” 1864-ben az Első Elnökség misszióra küldte a Hawaii-szigetekre Ezra T. Benson és Lornezo Snow apostolokat, valamint Alma Smith és William W. Cluff eldereket. Honoluluból egy kis hajóba szálltak Lahaina kicsiny kikötője felé. Amint a zátonyhoz közeledtek, a hullám teteje magasra emelkedett, és óriási víztömeg csapódott a hajónak, mintegy 46 méternyire sodorva azt, két hatalmas hullám völgyében. Amikor a második áradat elérte őket, a hajó beleborult a habzó tengerbe.

Az emberek a partról beugrottak egy mentőcsónakba, és felvettek három testvért, akik a merülőben lévő hajó mellett úsztak. Snow testvérnek azonban nyomát sem látták. A hullámokhoz szokott hawaiiak mindenfelé úszkáltak, hogy ráleljenek. Végül az egyikük érzett valamit a vízben, és a felszínre hozták Snow testvért. Teste merev volt; halottnak tűnt, miközben a csónakba emelték.

Smith elder és Cluff elder az ölükbe fektették Snow testvér testét, és csendben megáldották, kérve az Urat, hogy kímélje meg az életét, hogy hazatérhessen családjához és otthonába. Amint partot értek, Snow testvért a parton fekvő hatalmas üres hordóhoz cipelték. Arccal lefelé ráfektették az egyikre, ide-oda görgették, hogy eltávolítsák belőle a lenyelt vizet.

Miután az elderek már egy ideje próbálkoztak anélkül, hogy bármilyen életjelet is mutatott volna, a körülöttük állók azt mondták, hogy többet már nem tehetnek. Az eltökélt elderek azonban nem adták fel. Ismét imádkoztak, azzal a csendes meggyőződéssel, hogy az Úr meghallja és megválaszolja imájukat.

A napjaikban eléggé szokatlan dolog megtételére szánták el magukat. Egyikük a száját Snow testvér szájára nyomta, hogy belefújjon a tüdejébe, felváltva befújva és kiszívva a levegőt, a lélegzés természetes folyamatát utánozva. Felváltva kitartóan addig csinálták, amíg tüdejébe lelket nem leheltek. Egy kicsivel később az élet visszatérésének halovány jeleit fedezték fel. „A szeme enyhén hunyorgott, mígnem halott szemként kinyílott, és nagyon gyengén hörgött; ezek voltak az élet visszatérésének első jelei. Ezek egyre inkább kivehetőek voltak, míg tudata teljesen vissza nem tért.” Állhatatosságuknak és az irgalmas gondviselésnek köszönhetően az Úr mind a négy szolgája életben maradt, és be tudta fejezni misszióját.⁴

Snow elder eljutott odáig, hogy az egyház elnöke lett. Miközben abban a hivatalban szolgált, rendezte az egyház anyagi helyzetét, arra buzdítva az egyháztagokat, hogy fizessék tizedüket és felajánlásaikat.

Nektek, testvérek, érdekességként elmondom, hogy az ebben a történetben szereplő Alma Smith volt az a fiú, akinek a Haun malomnál szilánkokra lőtték a csípőjét. Édesanyja bekente a szörnyű sebet valami balzsammal, és azt a sugalmazást kapta, hogy fia 5 héten át feküdjön hason. Rugalmas porc nőtt a hiányzó ízület helyére, és így nem csak normális életet élhetett, hanem Hawaiion missziót szolgálhatott, és egész életét az egyház szolgálatának szentelhette.⁵

Utolsó napi prófétáink mind az elszántság példái a papságban, imában és munkában. Joseph Smith állhatatossága tette lehetővé minden dolog visszaállítását. Egész életében lenézték és kigúnyolták – onnan kezdve, hogy egy jelentős vallás lelkészének beszámolt az első látomásról. De ő sohasem riadt vissza, és szilárd bizonyságát hagyta velünk:

„Én valóban láttam a fényt, és a fény közepén a két alakot, akik valóban beszéltek hozzám; és annak ellenére, hogy gyűlöltek és üldöztek, amiért azt mondtam, hogy látomásom volt, azért az mégis igaz volt; … volt látomásom, és azt is tudom, hogy Isten is tudja; ezt nem tagadhatom le, de nem is merném azt tenni.”⁶

Brigham Young élete maga volt az állhatatosság lényege. Mindig hithű és eltökélt volt. Joseph Smith halála után az a szilárd elhatározása volt, hogy elhozzon 60 000 embert otthonuk kényelméből és termékeny földjeikről a kietlen pusztaságba. Ez a hatalmas kivonulás semmihez sem volt fogható az újkori történelemben. Szekereken, gyalog és kézikocsikat húzva érkeztek. Ő és követői virágzó rózsává változtatták a sivatagot.

Az első sajtótájékoztatón, amikor Gordon B. Hinckley elnököt az egyház elnökeként bemutatták a sajtónak 1995-ben, megkérdezték, hogy mire fog koncentrálni. Így felelt: „Továbbvinni. Igen. Mottónk az lesz, hogy továbbvigyük a hatalmas munkát, amelyet elődeink végeztek.”⁷ Ez mindannyiunk számára jó mottó. Tovább kell vinnünk, és végig ki kell tartanunk.

Hinckley elnök vezetésének egyik legnagyobb eredménye az az állhatatosság, amellyel a templomok építését szorgalmazza. Mióta az egyház elnöke lett, 87 templomot szenteltek fel, szenteltek újra, vagy jelentettek be. Ez a kiemelkedő teljesítmény a templomok építésében egyedülálló a világ egész történelmében. A templomok nagyon jó hatással bírnak, és fokozottan megáldják a világot. Amint George Q. Cannon elnök mondta: „Minden alapkő, amelyet egy templomért fektetnek le, és minden templom, melyet a szerint a rend szerint fejeznek be, amit az Úr szent papságának kinyilatkoztatott, Sátán hatalmát gyengíti a földön, és Isten és az Istenség hatalmát növeli, megindítja a mennyek hatalmas erejét érdekünkben, segítségül hívja az Örökkévaló Istenek és azok áldásait, akik az ő jelenlétükben élnek.”⁸

Mindegyikünknek hithűen és szorgalmasan kell szolgálnunk papsá-gi elhívásainkban, napjaink végezetéig. Egyesek talán elgondolkoznak: „Meddig kell házitanítónak lennem?” A válaszom az, hogy a házitanítás egy papsági elhívás. A házitanítói elhívásban való szolgálat kiváltság, feltéve hogy a püspökünk és papsági vezetőink úgy érzik, képesek vagyunk rá. Néhányan ismertük Geroge L. Nelsont, a neves ügyvédet Salt Lake Cityben, aki püspökként, cövekelnökként és pátriárkaként szolgált. Teljesen elkötelezte magát az egyház mellett. 100 évesen is házitanító volt. Akkor ezt mondta: „Szeretek házitanító lenni. Remélem, mindig lehetek majd házitanító.”⁹ 101 évesen halt meg, és végig hithű maradt.

Azoktól, akik meg kívánnak keresztelkedni az egyházban, az Úr elvárja, hogy szánják el magukat, hogy mindvégig Őt fogják szolgálni.¹⁰ Joseph Fielding Smith elnök 94 évesen ezt mondta: „Egész életemben arra törekedtem, hogy felmagasztaljam elhívásomat a papságban, és remélem, végig ki tudok tartani ebben az életben, és élvezhetem majd a hithű szentek társaságát az elkövetkezendő életben.”¹¹ Amint azt az Úr mondta, ha a tanítványai akarunk lenni, meg kell maradnunk az Ő igéjében.¹² AZ Úr csodálatos módon megáldotta egyházát és annak tagjait hithűségüknek és állhatatosságuknak köszönhetően. Bizonyságot teszek a papság szent munkájának isteni mivoltáról, Jézus Krisztus szent nevében, ámen.