Tizedfizetés – Egy parancsolat a szűkölködőknek is
Az őszinte áldozathozatal kezdetektől fogva az igazhitűek fémjele volt.
Charles Dickens örök klasszikusában, a Karácsonyi énekben Scrooge írnoka azt remélte, hogy együtt lehet a családjával karácsonykor. „Ha önnek is megfelel” – kérdezte a munkaadóját, Scrooge urat.
„Nekem nem felel meg – felelte Scrooge –, és nem is járja. Fogadni mernék, hogy méltánytalanságnak tartaná, ha levonnék ezért egy fél koronát. …
Nem tartja méltánytalanságnak, ha semmiért kell kiadnom egynapi fizetését?”
Az írnok megjegyezte, hogy ez csak egyszer történik meg egy esztendőben.
„Gyenge kifogás arra, hogy meglopsz egy embert minden december 25-én! - mondta Scrooge.”1
Scrooge számára – mint bármely más önző és „természetes ember” számára – az áldozathozatal sohasem megfelelő.
A természetes ember hajlamos arra, hogy csak magára gondoljon – nemcsak saját magát teszi az első helyre, hanem úgyszólván soha nem tesz senkit a másodikra, még Istent sem. A természetes ember számára az áldozathozatal nem természetes. Csillapíthatatlan étvággyal vágyik többre. Az úgynevezett szükségletei látszólag mindig nagyobbak, mint a bevétele, ezért az „elegendő” számára örökké elérhetetlen, csakúgy, mint a zsugori Scrooge számára.
Mivel a természetes ember hajlamos arra, hogy feléljen mindent, az Úr bölcsen azt parancsolta az ősi Izraelnek, hogy áldozza fel, nem a legutolsót és leggyatrábbat a nyájból, hanem az elsőszülöttet –nem a mező maradékát, hanem a zsengéjét. (Lásd 5 Mózes 26:2, Móziás 2:3, Mózes 5:5.) Az őszinte áldozathozatal kezdetektől fogva az igazhitűek fémjele volt.
Két véglet van azok között, akik nem hoznak áldozatot: az egyik a tehetős gazdag, aki nem fog, a másik a szűkölködő szegény, aki azt hiszi, hogy nem tud. De hogyan kérhetsz egy éhezőt arra, hogy kevesebbet egyen? Létezik olyan fokú nincstelenség, ahol az áldozathozatalt nem kellene elvárni, vagy olyannyira szűkölködő család, akitől a tized befizetését nem követelnék meg többé?
Az Úr gyakran tanít szélsőséges helyzeteket használva, hogy megmutasson egy alapelvet. A sareptai özvegy története egy példa a nagyfokú nincstelenségre, amin keresztül azt a tant tanítja, hogy az irgalom az igazságnál nagyobb mértékben nem rabolhatja meg az áldozathozatalt. Valójában, az áldozathozatal igazi mértéke nem abban rejlik, hogy valaki mit ad azért, hogy áldozhasson, hanem, hogy valaki mit áldoz azért, hogy adhasson. (Lásd Márk 12: 43.) A hit nincs annyira próbára téve, amikor az éléskamra tele van, mint akkor, amikor üres. Ezekben a meghatározó pillanatokban, a válság nem formálja valaki tulajdonságát – inkább kimutatja azt. A válságos állapot a próbatétel.
A sareptai özvegy Illés próféta idejében élt, kinek szavára az Úr három és fél évig tartó szárazságot bocsátott a földre. (Lásd Lukács 4:25.) Az éhínség olyan kritikussá vált, hogy sokan közel álltak a halálhoz. Ilyen körülmények között találjuk ezt az özvegyasszonyt.
Az Úr ezt mondja Illésnek: „Kelj fel, és menj el Sareptába… ímé megparancsoltam ott egy özvegyasszonynak, hogy gondoskodjék rólad.” (1 Királyok 17:9) Érdekes, hogy Illésnek addig nem lett mondva, hogy menjen Sareptába, míg az özvegyasszony és a fia a halál küszöbén nem álltak. Ez az a szélsőséges helyzet – éhséggel szembenézni –, ahol az asszony hite próbára lesz téve.
Ahogy a városhoz ért, látta az asszonyt, aki éppen fát szedegetett.
„És megszólítván azt, monda néki: Hozz, kérlek egy kevés vizet nékem valami edényben, hogy igyam.
De amikor az elment, hogy vizet hozzon, utána kiáltott, és monda néki: Hozz kérlek egy falat kenyeret is kezedben.
Az pedig monda: Él az Úr, a te Istened, hogy nincs semmi sült kenyerem, csak egy marok lisztecském van a vékában, és egy kevés olajom a korsóban, és most egy kis fát szedegetek, és haza megyek, és megkészítem azt magamnak, és az én fiamnak, hogy megegyük és azután meghaljunk.” (10–12. v.)
Egy maroknyi eledel nagyon kevés lenne, sőt talán csak egy embernek elég, ezért Illés cselesen válaszolt. Hallgassátok csak: „Monda neki Illés: Ne félj, menj el; cselekedjél a te beszéded szerint; de mindazáltal nékem süss abból először egy kis pogácsát.” (13. v.; kiemelés hozzáadva)
Nem tűnik ez önzőnek? Nemcsak az első darabkát kérni, de talán az egyetlen darabkát? Szüleink nem arra tanítottak, hogy engedjünk másokat előre, kiváltképpen egy férfi engedjen egy nőt előre; különösen egy éhező özvegyet? Az asszony választása, hogy eszik, vagy feláldozza az utolsó falatot és sietteti a halált. Talán feláldozza az utolsó falatját, de hogyan áldozza fel az ételt, ami éhező fiának járna?
Illés értette a tant, miszerint az áldások a hit próbája után jönnek. (Lásd Éter 12:6, T&Sz 132:5.) Illés nem volt önző. Az Úr szolgájaként azért volt ott, hogy adjon, nem azért, hogy elvegyen. Az elbeszélést folytatva:
„De mindazáltal nékem süss abból először egy kis pogácsát [vagyis a zsengéjét], és hozd ide; magadnak és a te fiadnak pedig azután süss.
Mert azt mondja az Úr, Izráel Istene, hogy sem a vékabeli liszt el nem fogy; sem a korsóbeli olaj meg nem kevesül addig, míg az Úr esőt át a földnek színére.
És ő elméne, és az Illés beszéde szerint cselekedék. és evék mind ő, mind amaz, mind annak háznépe, naponként.
A vékabeli liszt nem fogyott el, sem pedig a korsóbeli olaj nem kevesült meg, az Úrnak beszéde szerint, a melyet szólott Illés által.” (13–16. v.; kiemelés hozzáadva)
Az egyik ok, amiért az Úr a legszélsőségesebb helyzeteket használja fel arra, hogy bemutasson egy tant az, hogy ezzel kizárja a kifogásokat. Ha az Úr elvárja még a legszegényebb özvegyasszonytól is, hogy a fillérjét befizesse, akkor mennyire engedi meg azoknak, hogy ne hozzanak áldozatot, akik úgy érzik, hogy az nem megfelelő, vagy nem könnyű?
Sem püspök, sem misszionárius nem habozhat, vagy engedheti meg magának, hogy ne legyen hite ahhoz, hogy a szegényeket a tizedfizetés törvényére tanítsa. Azt a felfogást, hogy „nem engedhetik meg maguknak” fel kell váltani a „nem engedhetik meg maguknak, hogy ne tegyék” szemlélettel.
Az egyik legelső dolog, amit egy püspöknek a rászorulók megsegítésében tennie kell az, hogy felkéri őket arra, hogy fizessék a tizedüket. Az özvegyhez hasonlóan, ha egy szűkölködő család azzal a döntéssel szembesül, hogy eszik-e, vagy befizeti-e a tizedet, akkor a tizedet kell befizetnie. A püspök tud segíteni az élelemmel és más alapszükségletekkel, míg önellátókká nem válnak.
1998 októberében a Mitch hurrikán Közép-Amerika számos részén pusztított. Gordon B. Hinckley elnök nagyon aggódott a dühöngő vihar áldozataiért, akik közül sokan mindenüket – ételt, ruhát és személyes dolgaikat – elvesztették. Meglátogatta a szenteket a sulai San Pedróban, a hondurasi Tegucigalpában és a nicaraguai Managuában. És a szerető Illés próféta éhező özvegyhez intézett szavaihoz hasonlóan az újkori próféta üzenete minden városban hasonló volt – áldozatot hozni és engedelmeskedni a tizedfizetés törvényének.
De hogyan kérhetjük az ennyire szűkölködő embereket arra, hogy áldozatot hozzanak? Hinckley elnök tudta, hogy az étel- és ruhaszállítmányok, amit kaptak, segítségükre lesznek a válság átvészelésében, de irántuk érzett aggodalma és szeretete ezeknél távolabbra mutatott. Bármennyire is fontos volt az emberbaráti segítség, tudta, hogy a legfontosabb segítség Istentől jön, nem emberektől. A próféta segíteni akart nekik kinyitni a mennyek ablakait, ahogy azt az Úr Malakiás könyvében megígérte. (Lásd Malakiás 3: 10; Móziás 2:24.)
Hinckley elnök megtanította nekik, hogy amennyiben fizetik a tizedet, mindig lesz étel az asztalukon, ruhájuk, amit viselhetnek és mindig lesz tető a fejük felett.
Mikor ételt szolgálunk fel, sokkal könnyebb az elején kitenni még egy tányért az asztalra, mintsem ételt keresni egy későn jövő számára, mikor már befejeztük az étkezést. Hasonlóképpen nem sokkal könnyebb-e odaadni az Úrnak [nyájunk] zsengéjét, ahelyett, hogy abban reménykedünk, hogy lesz elég maradék számára? Miután Ő rendezi a lakomát számunkra, nem Ő kell-e, hogy legyen a díszvendég, akit először szolgálunk ki?
Szerető édesanyám Evelyn Robbins négy éves koromban tanított meg engem a tizedfizetés törvényére. Adott nekem egy üres, olyan rugós fedelű, bádog elsősegélydobozt. Arra tanított, hogy abban tartsam a tizedre félretett aprópénzem, majd vigyem el azt a püspöknek. Örökké hálás leszek neki azért az elsősegélydobozért, és az áldásokért, amik a tizedfizetésből származtak.
A Karácsonyi énekben Scrooge megváltozott – nem volt többé ugyanaz az ember, mint azelőtt. Hasonlóképpen, ez a bűnbánat evangéliuma. Ha a Lélek arra ösztönöz bennünket, hogy teljességgel engedelmeskedjünk az áldozathozatal törvényének, akkor még ma elkezdhetjük a változást.
Hálás vagyok a Szabadítóért, aki az engedelmesség általi áldozathozatal tökéletes példája volt, aki „feláldoz[t]a magát [a] bűn[ért]”, és Léhi szavaival élve „Isten zsengéjévé” vált. (2 Nefi 2:7, 9; kiemelés hozzáadva) Róla és ezekről, az Ő tanairól teszem bizonyságomat Jézus Krisztus nevében, ámen.