Ajándék nincs, mi kegyesebb: krisztusi barátok
Isten ismeri gyermekei szükségleteit, és gyakran dolgozik rajtunk keresztül, sugallva nekünk, hogy segítsünk egymásnak.
Néhány héttel ezelőtt a férjemmel részt vettünk egy templomi szertartáson. Ahogy beléptünk, egy templomi munkás üdvözölt minket. Egy kedves barát az egyházközségünkből. Azzal az üdvözléssel egy rendkívüli élmény kezdődött el számunkra. Sok olyan emberrel találkoztunk és sokan szolgáltak minket, akiket ismertünk: barátok a korábbi egyházközségekből, barátok a közösségből, férfiak és nők, akikkel különböző elhívásokban szolgáltunk együtt. Az utolsó ember, akivel összetalálkoztam, egy fiatal nő volt, akit nem ismertem fel. Kedves volt, és amikor elkezdett beszélni, rögtön emlékeztem: Robin, az egyik fiatal nő a babérkoszorú csoportomból, amikor első alkalommal voltam a Fiatal Nők elnöke. Ahogy beszélgettünk és felelevenítettük emlékeinket, valamint, hogy hogyan alakult az életünk, elmondta, milyen sokat jelentett az az időszak a számára. Én ugyanígy éreztem.
A sok kedvességtől meghatódva, azzal a felismeréssel hagytam el a templomot, hogy milyen fontosak voltak a barátok egész életemben. Az Úr időről időre megérintette a lelkemet, és meglehetősen gyakran az érintése egy barát kezén keresztül ért el hozzám.
Ebben a hónapban lesz harmincnyolc éve, hogy Dean és én fiatal házasokként Új-Mexikóba utaztunk a szüleimet meglátogatni. Míg ott voltunk, az édesapám elvitt minket egy egésznapos túrára a hegyekbe, az állam északi részébe. Délután találkoztunk egy út szélén álló autóval, ami defektet kapott. A vezető elmondta az édesapámnak, hogy a pótkerék szintén lapos volt, ezért szüksége lenne egy fuvarra a legközelebbi városba, hogy megjavíttassa a kerekeket. Édesapám, látva a férfi családját az autóban, ezt mondta: „Soha nem fog tudni eljutni a városba és vissza sötétedés előtt. De figyeljen csak, ugyanolyan méretű kerekei vannak, mint az enyémek. Vigye el a pótkerekemet, és legközelebb, amikor Albuquerque-ben jár, hozza vissza nekem.”
Az idegen, ledöbbenve az ajánlaton, ezt mondta: „De hát, nem is ismer engem.”
Apa válasza, rá jellemzően, ez volt: „Maga becsületes ember, nemde? Vissza fogja hozni nekem a kereket.”
Néhány héttel később megkérdeztem az édesapámat a pótkerékről. Azt felelte, hogy már visszahozták.
Az édesapám, most már a 90. évében, még mindig ugyanígy éli az életét. A legtöbben az ő korában úgy kapják az ételszállítmányt, az édesapám viszont ételt hord az időseknek. Gyakran van ott beteg vagy haldokló barátok ágyánál. Elmegy láncfűrészével segíteni a Rotary-klub éves városszépítési munkálataiban. Ahogy apa életére és tetteire gondolok, Packer elnök gondolata jut eszembe: ő „tevékeny az evangéliumban”. („Az aranyévek”, Liahóna, 2003. máj., 82. o.) Az élete, ahogy a himnusz is sugallja, megérinti a szíveket, és ennek során, mindenki gyarapszik. (Lásd „Each Life That Touches Ours for Good”, Hymns, 293. sz.) Az édesapám érti, mit jelent a barátság.
A Segítőegylet elnökségeként, néha halljuk a nőket azt mondani, hogy nem érzik az Úr szeretetét. De talán többször éreznék az Ő szeretetét, ha azok cselekedeteiben keresnék az Úr kezét, akik törődnek velük. Ez lehet a gyülekezet vagy az egyházközség egy tagja, vagy akár egy idegen, aki megáldja őket és Krisztus szeretetéről tesz bizonyságot. Henry B. Eyring elder azt tanította: „Arra hívtak el benneteket, hogy az Üdvözítőt képviseljétek. Bizonyságot tévő hangotok az Ő hangjává, cselekvő kezetek pedig az Ő kezeivé válnak.” („Emelkedjetek fel elhívásotokhoz!”, Liahóna, 2002. nov., 76. o.) Ha Krisztus nevében fel tudunk emelni másokat, akkor az bizonyosan minket is felemel majd.
Egy általam ismert házitanító hithűen látogatta havonta az egyik idős özvegyet. Jóllehet, több mint látogatás volt ez, hiszen minden ősszel téli üzemre állította a nőtestvér légkondicionálóját és ellenőrizte a kémény szűrőjét. Ez Isten szeretete volt, vagy egy házitanítóé? A válasz, természetesen: mindkettő.
Ajándék nincs, mi kegyesebb,
Mi mutatja szereteted,
Mint a hű krisztusi barát,
Ki hitünknek új erőt ád.
(Hymns, 293. sz.)
Egész életemben krisztusi barátokkal voltam megáldva: fiatal korom barátaitól számtalan emberig, akik megáldották a családunkat az összes egyházközségben, ahol éltünk. Hitük és elkötelezettségük Jézus Krisztus evangéliuma iránt, szolgálatuk, bölcs és gyengéd irányításuk gazdagította életünket. Néhány barátom nagyon különbözik tőlem. Nem értünk egyet dolgokban, és még bosszantani is tudjuk egymást. Ám a barátság engedélyezi a különbségeket, sőt, magában foglalja azokat. Szeretem az olyan cövekeket látogatni, ahová különböző hátterű, korú és nemzetiségű emberek járnak.
Most a testvériség és barátság egy különleges dimenzióját tapasztalom, ahogy Parkin és Pingree nőtestvérekkel, valamint a segédszervezetek elnökségeiből és tanácsaiból más nőkkel együtt szolgálok. Ezek remek nők. Mennyire szeretem őket! Az együtt töltött három év után, az én kedves nőtestvéreim az elnökségben, jól ismernek engem. Ismerik a hitemet és a bizonyságomat, de ismerik bizonytalanságaimat és az aggodalmaimat is. Azt is tudják, hogy amikor egy hosszú képzés után fáradt vagyok, akkor nem a legjobb formámat nyújtom. De érzem szeretetüket és türelmüket, és tudom, hogy még akkor is a legjobbat fogják gondolni rólam. Bizonyságaik és imáik megerősítenek engem; nevetésük ragyogóvá teszi a napomat. Minden értelemben nővérek vagyunk.
Hasonló élményeim voltak a saját családommal. Egyik húgom az elmúlt néhány hónapban rákkal küzdött. Nem lakunk közel egymáshoz, ám a telefonhívások közel hozzák őt. Szeretetet, imákat, emlékeket és gyengéd bizonyságokat osztottunk meg egymással, ahogy ezen a nehéz megpróbáltatáson ment keresztül. A nővéreim féltve őrzött barátok. A fivéreim is, valamint a férjem, a gyermekeim és az unokáim (akármilyen zajosak is azok az unokák).
A visszaállítás korai éveiben, az új egyháztagok összegyűltek, hogy megalapítsák Siont. Sion hely és cél is volt egyben: egy lelki dolog. Mi már nem ugyanúgy gyűlünk össze. Most már gyülekezeteink és egyházközségeink jelentik Siont számunkra. Sion lelkületét veszik magukra, amikor az egyháztagok törődnek egymással. Sajnos, hallunk néha olyan nőkről és férfiakról, akiket megbántottak és eltávolodtak más egyháztagoktól. A helyzet bármelyik oldalán is álljatok – legyen az a sértő fél vagy az, akit megbántottak – törekedjetek bűnbánatra; saját oldalatokat lássátok hibásnak. Emlékezzetek Krisztus figyelmeztetésére: „Mondom nektek: Legyetek egyek, mert ha nem vagytok egyek, akkor nem vagytok az enyéim.” (T&Sz 38:27)
Nem rég lehetőségem volt beszélgetni egy nővel, aki Joseph Smith-ről érdeklődött. Tisztán látható volt, hogy nem hitt az elhívásában és a küldetésében. Ahogy beszéltem hozzá, az Úr Oliver Cowderynek mondott szavai jutottak eszembe: „Állj hűségesen Joseph szolgám mellett.” (T&Sz 6:18) Remélem, azon a napon – és életem minden pillanatában – el lehet majd mondani rólam: „Joseph mellett állt.” Szeretnék a barátja lenni.
Maga Joseph Smith sokaknak volt nagyszerű barátja. Ezt mondta: „A »mormonizmus« egyik legalapvetőbb tantétele a barátság; [azért terveztetett], hogy forradalmasítsa és civilizálja a világot, és megállítsa a háborúkat és viszályokat, és az embereknek segítsen barátokká és testvérekké válni.” (History of the Church, 5:517)
És mégis tudta, hogy a barátság több, mint egy fogalom. Egy nap megtudta, hogy egy férfitestvér házát felégette az ellenség. Miközben az egyháztagok sajnálatukat fejezték ki, a próféta pénzt vett elő a zsebéből és ezt mondta: „Ötdollárnyi sajnálatot érzek ez iránt a testvér iránt. Ti mennyire … sajnáljátok [őt]?” (Hyrum L. Andrus és Helen Mae Andrus, szerk., They Knew the Prophet [1974], 150. o.)
Mi is ugyanúgy érzünk a barátságról, mint Joseph próféta? Gyakorlati segítséggé változtatjuk a jó érzéseinket? Isten ismeri gyermekei szükségleteit, és gyakran dolgozik rajtunk keresztül, sugallva nekünk, hogy segítsünk egymásnak. Amikor ilyen sugalmazások hatására cselekszünk, szent földön állunk, hiszen megadatik a lehetőség, hogy egy imára adott válaszként Isten küldöttjeiként szolgáljunk.
Fivérek és nővérek, ha Joseph próféta barátai vagyunk, akkor a Szabadító barátai is vagyunk egyben. Olyan életet élünk, mely hűséget hirdet a Szabadító nevéhez? (Lásd Hymns, 293. o.) Joseph Smith olyan életet élt, és ebben az évben, amikor az előtt az ember előtt tisztelgünk, aki megnyitotta az idők teljességének sáfárságát, nem csak az emberiség iránti barátságára kell emlékeznünk, hanem az Úr iránt érzett barátságára és elkötelezettségére is. A próféta ezt mondta: „Megpróbálok megelégedni a sorsommal, tudva, hogy Isten a barátom. Benne nyugalmat találok.” (The Personal Writings of Joseph Smith, szerk. Dean C. Jessee [1984], 239. o.)
Nyilvánvalóvá kell válnia mindannyiunk számára, hogy a legmagasabb fokú barátságot Mennyei Atyánkkal és Fiával, Jézus Krisztussal kell, hogy kialakítsuk. A Szabadító szeretetteljesen ezt mondta nekünk: „Barátaimnak foglak nevezni benneteket.” (T&Sz 93:45) Legnagyobb vágya számunkra, az Ő fivérei és nővérei számára az, hogy visszavigyen minket az Atyánkhoz. És az út számunkra világos: Amennyire csak lehet, fejlesszük ki az életünkben Krisztus tulajdonságait és képességeit! Engedelmeskedjünk parancsolatainak, és végezzük az Ő munkáját és az Ő akaratát!
Miközben visszagondolok arra a napra, amikor a templomban annyi kedves ismerős köszöntött, elképzelem, hogy mindennapjaink is lehetnek ennyire áldottak. Mintha egy pillanatra Krisztus tiszta szeretetét éreztem volna – azt a jószívűséget, amely el kell, hogy töltse a szívünket. Olyan egyházközségeket és gyülekezeteket képzelek el, ahol különböző korú és származású barátok összetartoznak, és Jézus Krisztus tanításainak megfelelően alakítják életüket.
Bizonyságomat teszem nektek ma arról, hogy Krisztus él. Köszönetet mondok Érte. Imádkozom, hogy mindig a barátja legyek, és ezáltal egyúttal a ti barátotok is leszek. Jézus Krisztus nevében, ámen.