Utolsó napi szent hangok
Együtt élni a változásokkal
Krisztus halandó szolgálata kezdetben igazi sikertörténet volt. A kánai menyegzőn felszolgált rendkívül ízletes bor híre hamar szétterjedt, az emberek pedig özönlöttek. Szó szerint „csodájára jártak”. A mindig kételkedő és folyton hibát kereső farizeusokon kívül mindenki imádta a Szabadító tetteit és tanításait. A sokaságból feltételezhetően azonban csak néhányaknak volt akárcsak halvány fogalmuk is arról, Krisztus miről prédikál. A legtöbben a csodák izgalmáért, az ingyen halért és kenyérért követték Őt mindenhová.1
Aztán Jézus egyre mélyebb tanokat kezdett hirdetni. János evangéliumának 6. fejezetében arról beszél, hogy Ő az élet kenyere, aki örök életet kínál a Benne hívők számára. Ezzel tulajdonképpen a mózesi ószövetség betöltéséről és az engesztelésben megjelenő újszövetség úrvacsorai jelképeiről szólt.
Az áldozathozatal törvényét Ádám óta ismerték az emberek, azonban Mózes idejére már jócskán megkoptak ismereteik arról, mit is jelképez a véres és égő áldozat. Az Úr ezért – akkor még az Ószövetség Jehovájaként – számos további törvényt, jelképet és emlékeztetőt adott nekik, amelyek mind-mind az Ő eljövendő nagy engesztelésének mintái voltak. Amire azonban halandó testben is megjelent közöttük, az izraeliták már régen megfeledkeztek ezen áldozati törvények, szertartások és rítusok valódi jelentéséről. Mindössze külsőségekben követték azokat, nem pedig szívből.
Amikor tehát ismét megváltoztatta a szertartást, hogy az még közvetlenebb módon utaljon engesztelésére – az Ő testére és vérére –, akkor ez már túl soknak bizonyult a követői számára. Így hördültek fel: „Nem ez-é Jézus, a József fia, a kinek mi ismerjük atyját és anyját? mimódon mondja hát ez, hogy: A mennyből szállottam alá?” (János 6:42), valamint „[s]okan azért, a kik hallák ezeket az ő tanítványai közül, mondának: Kemény beszéd ez” (János 6:60).
Végül azután mindez azt eredményezte, hogy „[e]ttől fogva sokan visszavonulának az ő tanítványai közül és nem járnak vala többé ő vele” (János 6:66), sőt „ezek után Galileában jár vala Jézus; mert nem akar vala Júdeában járni, mivelhogy azon igyekezének a Júdeabeliek, hogy őt megöljék” (János 7:1).
Oly jelentős volt az elpártolás, hogy Jézus a saját, legközelebbi tanítványainak is feltette a kérdést: „Vajjon ti is el akartok-é menni?”. Ekkor hangzik el Péter szájából a jól ismert mondat: „Uram, kihez mehetnénk? Örök életnek beszéde van te nálad. És mi elhittük és megismertük, hogy te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia.” (János 6:68–69)
M. Russell Ballard elder éppen erről az eseményről szólva a következőket mondta a 2016. októberi általános konferencián:
„Abban a pillanatban, amikor mások arra összpontosítottak, amit nem tudtak elfogadni, az apostolok figyelme arra irányult, amit már hittek és tudtak, ennek eredményeként pedig Krisztus mellett maradtak. […] Ma sincs ez másképp. Néhány ember számára továbbra is nehéz elfogadni Krisztus azon felhívását, hogy higgyünk és tartsunk ki. Néhány tanítványnak nehezére esik megérteni bizonyos egyházi előírásokat vagy tanításokat. Mások a történelmünkben, illetve néhány múltbéli vagy jelenlegi egyháztag vagy vezető tökéletlenségeiben találnak aggasztó pontokat. Megint másoknak pedig nehezére esik olyan vallás szerint élni, mely ily sokat követel meg, illetve vannak olyanok is, akik belefáradtak a jó tevésébe. Ezen vagy más okok miatt néhány egyháztag meginog a hitében, és azon tűnődik, hogy inkább azokat kövesse-e, akik »visszavonulának… és nem járnak vala többé« Jézussal.”2
Kedves testvérek! Nem árulok el újdonságot, ha azt mondom, hogy a változások korát éljük. Egy ezredfordulós beszédében Mervin J. Ballard elder az elmúlt 200 év egyházi és világi változásait tekintette át annak igazolásaként, mi minden alakult át az évek során körülöttünk. Manapság egy hasonló témájú beszédhez bőven elegendő lenne az elmúlt néhány év történéseit számba venni. A listánk így is bőven elegendő lenne.3 Az az érzésem, hogy a jövőben ezek a változások egyre komolyabbak és mélyebbek lesznek.
Az a kérdés, mit kezdünk ezekkel a változásokkal: a korai apostolokhoz hasonlóan belekapaszkodunk abba, amit tudunk és értünk, amíg Isten megvilágosítja az elménket; vagy pedig a csodaváró sokasághoz hasonlóan elfordulunk Tőle, mert túl keményen szól hozzánk. Talán éppen ez volt az egyik oka Nelson elnök azon kijelentésének, mely szerint „az eljövendő napokat… nem lehet majd lelkileg túlélni a Szentlélek útmutató, irányító, vigasztaló és állandó hatása nélkül”.4
A közelmúltban bejelentett magyarországi templom is egy ilyen változás az életünkben. Vajon mihez kezdünk ezzel? Egy érdekes tapasztalat jut eszembe. Amikor első alkalommal jártam az Amerikai Egyesült Államokban, számos közeli barátommal találkoztam. Szinte mámorossá tett a tudat, hogy Salt Lake City környékén milyen közel vagyok a templomhoz, és igyekeztem minden alkalmat megragadni az ottani szolgálatra. Amikor azonban a barátaimat kérdeztem, hogy miként élik meg az a csodát, hogy 30-40 percen belül 3-4 templomot is elérhetnek, megdöbbenésemre sokan arról számoltak be, hogy nem is tudják, mikor jártak utoljára templomban. „Talán tavaly valamikor” – hangzott gyakran a válasz.
Fontos emlékeznünk arra, hogy a templom közelsége nem garantálja az elkötelezettséget a szolgálatra. Sokunknak eszébe jutott talán a bejelentést követően, hogy „De jó, akkor hetente/havonta elmegyek majd a templomba, miután felszentelik!” Úgy érzem, hogy ez a bejelentés egyfajta megelőlegezett bizalom az Úr részéről az irányunkban. Mi lenne, ha azzal mutatnánk meg az elkötelezettségünket, hogy a majdan – a felszentelés után – a templomi szolgálatra szánt időt – legyen az hetente vagy havonta néhány óra – már most az Úrnak szentelnénk? Mondjuk mondhatjuk azt, hogy „Ha felszentelik a templomot, minden pénteken este elmegyek majd egy szertartásra.” Rendben, akkor mi lenne, ha ezt az időt már mostantól kezdve az Úrnak szentelnénk valamilyen szolgálat formájában: akár személyes vagy családi szentírás-tanulmányozással, akár családtörténeti munkával, akár szolgálattétellel vagy az elhívásunkkal foglalkozva? Nem lenne-e helyénvaló efféle jelet küldenünk az Úrnak az elkötelezettségünk zálogaként?
Testvérek! Nem tudom pontosan, miért látta jónak az Úr, hogy a halandóság ilyen folyton változó és alakuló környezetet jelentsen számunkra. E változások az életünkben pedig nagyon is valósak – olykor örömteliek, máskor szívszaggatóan tragikusak. Rajtunk múlik, hogyan nézünk szembe velük. Azért imádkozom, hogy Péterhez hasonlóan mindannyian képesek legyünk abba kapaszkodni, és ahhoz ragaszkodni, amit már tudunk, amíg további világosságot elnyerve megértjük, amit most éppen még nem.
Az Úr ismer bennünket – jobban, mint mi magunk. Erényeink és tálentumaink mellett pontosan tisztában van a hiányosságainkkal, gyengeségeinkkel és még a bűneinkkel is. Mégis ezekkel együtt és ezek ellenére is szeret minket. Ő mellettünk áll, amint szembenézünk az életünk egyre nehezebb változásaival.