12. Fejezet

A papság: Isten képviseletének felelőssége

A papság örökkévaló alapelv, ami Istennel létezett a kezdetektől fogva, és létezni fog az egész örökkévalóságon át. A kulcsok, amelyek a papságon keresztül történő használatra adattak, a mennyből adattak, és ez a papsági erő működik ebben az egyházban ma, amint az tovább növekedik a földön.¹

Bevezetés

Az általános konferencia papsági ülésén McKay elnök elmesélte egy élményét, amelyben 1898-ban, skóciai missziója alatt volt része. Társával, elder Peter Johnstonnal elmentek egy épület mellett, amely felkeltette figyelmüket, mert a főbejárat fölött egy kő boltív húzódott, amelybe egy felirat volt bevésve. McKay elnök így emlékezett vissza:

„Így szóltam a társamhoz: ’Ez szokatlan! Megyek, megnézem, mi áll a feliratban.’ Amikor elég közel értem, ez az üzenet nemcsak kőbe vésve jutott el hozzám, hanem olyan volt, mintha Attól jönne, akinek a szolgálatában álltunk:

’Bárhol is légy, jó szolgálatot tégy!’ (…)

Isten segítsen nekünk e jelszó követésében! Nem más ez, mint Krisztus e szavainak másféle kifejezése: ’Ha valaki cselekedni akarja az ő akaratát, megismerheti e tudományról, vajjon Istentől van-é, vagy én magamtól szólok’ [János 7:17], ez a bizonyság pedig mindannyiunkat elvezet a Szentlélek sugalmazásához az életben. Alázatosan azért imádkozom, hogy a mai estén összegyűlt papság … magára vegye azokat a feladatokat, melyeket Isten rájuk helyezett, és tegyenek eleget kötelességüknek, bármi legyen is az!”²

McKay elnök áldott volt életében, amikor több papságviselő is igazlelkűen gyakorolta a papság erejét az ő érdekében. 1916 márciusában az Ogden folyó megáradt, és a kanyon aljához közeli hidat meglehetősen instabillá tette. Így mesélt erről: „Mi [ő és Thomas E. nevű fivére] beugrottunk egy kicsi Ford autóba, és átvágtunk az esőn és a sáron. (…) Láttam a hídnál a sziklahalmot, mely ugyanolyan sértetlennek tűnt, mint az azelőtti napon. Így hát [viccelődve] így szóltam: ’Átmegyek a hídon. Tudsz úszni?’ Ezzel beletapostam a gázba, és épp átszáguldottam a hídon, amikor hallottam, hogy Thomas E. így kiált: ’Vigyázz! Kötél!’ A hétig szolgálatban lévő éjjeliőr kötelet feszített az út szélei közé, az őt követő nappali őr pedig még nem érkezett meg. A vészfékért nyúltam, de túl későn. A kötél szilánkokra törte az ablakot, hátracsapta az autó tetejét, engem pedig állon talált, és felszakította az ajkamat, kiverte az alsó fogaimat és eltörte a felső állkapcsomat. Thomas E. lebújt, így sértetlenül megmenekült, én azonban szinte eszméletemet vesztettem. (…)

Aznap reggel kilenc óra tájban már a műtőasztalon feküdtem. (…) Állkapcsomat helyre illesztették, alsó ajkamat és szétszaggatott arcomat pedig tizennégy öltéssel varrták össze. Az egyik műtőssegéd megjegyezte: ’Kár érte; egész életére torz marad.’ Meglehetősen felismerhetetlen voltam. Amikor visszatoltak a kórtermembe, az egyik ápolónő együtt érzően megjegyezte: ’Nos, McKay testvér, hordhatna szakállt…’ – arra utalva, hogy a szakállal elrejthetném a hegeket. (…) Három igen közeli barátomat … behívták, akik aztán megkentek és megáldottak. A megkenés megpecsételéseként [egyikük] ezt mondta: ’Megáldunk téged, hogy arcod ne maradjon eltorzult, és hogy ne legyenek fájdalmaid.’ (…)

Szombat este dr. William H. Petty benézett, hogy megvizsgálja, a felső állkapcsomban megmaradt fogak menthetőek-e. Ő volt az, aki azt mondta: ’Gondolom, nagy fájdalmai vannak.’ Így feleltem: ’Nem, semmi fájdalmam sincs.’ (…) Vasárnap reggel Heber J. Grant elnök jött fel Salt Lake Cityből. (…) Belépett, és így szólt: ’David, ne mondj semmit; adok neked egy áldást.’ (…)

A rákövetkező októberben … Grant elnök közelében ültem egy asztalnál. Észrevettem, hogy meglehetősen tüzetesen vizsgálgat, aztán azt mondta: ’David, innen, ahol ülök, egyetlen heget sem látok az arcodon!’ Így feleltem: ’Igen, Grant elnök, nincs egyetlen heg sem.’”³

David O. McKay tanításai

A papság az Isten képviselésére adott erő és felhatalmazás

Amikor rábízzák a papságot valakire, nem személyes kitüntetésként ruházzák azt rá, bár azzá válik, amennyiben tiszteletben tartja, hanem arra való felhatalmazásként, hogy az Istenséget képviselje, valamint arra való kötelességként, hogy segítsen az Úrnak létrehozni az ember halhatatlanságát és örök életét [lásd Mózes 1:39].⁴

Olyan férfiak vagytok, akik Isten papságát viselitek, akik isteni felhatalmazást birtokoltok arra, hogy képviseljétek az Istenséget, bármely tisztbe is hívtak el titeket. Amikor egy férfit, egy átlagos férfit rendőrfőnökké választanak közösségében, valami többletet kap. Amikor az utcán, az útkereszteződésben a rendőr felemeli a kezét, megálltok. Valamiféle többlet van benne így, mint csupán magánemberként, hiszen hatalom adatott neki. És így van ez az egész életben. Senki sem kaphat tisztet anélkül, hogy azzal ne növekedne. Ez tényleg így van. És így van ez a papság erejével is.⁵

A papság elidegeníthetetlen az Istenségtől. Nem más ez, mint felhatalmazás és erő, melynek egyedüli forrása az Örökkévaló Atyában és Fiában, Jézus Krisztusban rejlik. (…)

A papság forrását kutatva … nem látunk magán Istenen túlmutató állapotot. Benne összpontosul. Belőle kell áradnia. Mivel tehát a papság ennyire elválaszthatatlan az Atyától, következésképp egyedül Ő adhatja azt meg másoknak. A papságot tehát, ahogy azt az emberek birtokolják, mindig felhatalmazás által kell másra ruházni. Soha nem élt emberi lény a világon, akinek jogában állt volna magára venni a papság erejét és felhatalmazását. Voltak néhányan, akik magukra akarták venni ezt a jogot, ám az Úr soha nem ismerte el az ilyesmit. Ahogy bármely kormány képviselője csupán azt a hatalmat gyakorolhatja, amit a kormánya ráruházott, úgy az a férfi, aki felhatalmazást kapott az Istenség képviseletére, azt csupán a neki adományozott erők és jogok erejénél fogva teheti. Amikor azonban ilyen hatalom adatik, az – bizonyos megkötésekkel – magában hordozza a meghatalmazás által biztosított hatáskör minden kiváltságát, mellyel az ember hatalmat kap valakitől, hogy a nevében cselekedjen. Az ilyesfajta meghatalmazás által biztosított hatáskör révén végzett minden hivatalos cselekedet ugyanannyira köt, mintha azt maga a meghatalmazó végezte volna. (…)

Felismerve azt a tényt, hogy a Teremtő e hatalom örök és soha véget nem érő forrása, hogy egyedül Ő irányíthatja, valamint hogy azt birtokolni nem más, mint felhatalmazott képviselőként jogot formálni az Istennel való közvetlen kommunikációra, mily ésszerűek és mégis magasztosak azok a kiváltságok és áldások, amelyek elérése a melkisédeki papság erejének és felhatalmazásának birtoklásán keresztül válik lehetővé – ezek a legdicsőbbek minden olyan kiváltság és áldás közül, melyet az emberi elme képes felfogni.

A férfi, aki ily módon áll kapcsolatban Istenével, azt fogja tapasztalni, hogy élete megédesedik, ítélőképessége kiéleződik, és gyorsan tud majd dönteni a helyes és a helytelen között; érzései gyengédek és együtt érzőek lesznek, lelke mégis erősen és bátran kiáll az igazság védelmére; a papságot a boldogság soha nem szűnő forrásának fogja ismerni – az élő víz forrásának, ami az örök életre fakad.⁶

A papság ereje éppúgy kifejezésre jut a kvórumokon, mint az egyéneken keresztül

Szigorú értelemben véve a papság mint átruházott erő egyéni adomány. Az isteni rendelkezés értelmében azonban azok a férfiak, akik kijelöltettek, hogy bizonyos hivatalokban szolgáljanak a papságban, kvórumokba tömörülnek. Így tehát ez az erő éppúgy kifejezésre jut a csoportokon, mint az egyéneken keresztül. A kvórum lehetőséget biztosít a hasonló törekvésű férfiaknak, hogy megismerjék, szeressék és segítsék egymást.⁷

Ha a papság csupán személyes megtiszteltetést, áldást vagy az egyén felemelkedését jelentené, akkor nem lenne szükség csoportokra, illetve kvórumokra. Az isteni felhatalmazással megalapított ilyesfajta csoportok puszta léte is az egymástól való függőségünket hirdeti, valamint azt, mily elengedhetetlenül szükséges a kölcsönös segítség. Isteni jog révén társas lények vagyunk.⁸

[Az Úr] felismerte, hogy ezeknek a [papságviselőknek] társaságra, barátságra, a csoport erejére van szükségük, így hát megszervezte ezeket a kvórumokat, és megadta, hányan legyenek az egyes kvórumokban, a diakónusoktól kezdve a hetvenesekig.

Ezek a csoportok azért jönnek össze, hogy először is oktassanak és építsenek, hogy általában fejlődjenek a tudás terén, különösképpen pedig azért, hogy erkölcsi és vallásos tudást, hitet és szentséget tanítsanak, valamint azért is, hogy együttesen erőt merítsenek az igaz élethez. E csoportok olyan szükséget látnak el, mely általánosan érezhető az emberek között. (…) A papsági kvórumok … betölthetnek minden vágyakozást a barátság, a testvériség és a szolgálat iránt, amennyiben az emberek megteszik a kötelességüket.⁹

Az ároni papság tagjai és a melkisédeki papság kvórumjainak tagjai, kötelességünk felépíteni kvórumainkat! Ne romboljuk őket azzal, hogy nem veszünk részt a [papsági] gyűléseken, vagy nem készülünk fel, vagy elhanyagoljuk a kötelességünket! Éreznünk kell, mindannyiunknak, … hogy kötelességünk tenni valamit az egyház felépítése érdekében, ahogy az egyház kötelessége az igazságra építeni és megváltani az emberiséget a bűntől. Papsági férfiak, legyünk egyek ebben az építésben! Essünk a jótevők osztályába! E hatalmas papsági mozgalomban a főpaptól a diakónusig egyetlen férfi se essen … a gonosztevők vagy zúgolódók osztályába!¹⁰

A papság viselőjének minden helyzetben tudatában kell lennie tetteinek és szavainak!

A papság felhatalmazás Isten képviseletére. A férfi, akinek megadatik a papság, az Úr felhatalmazott képviselőjévé válik, minden olyan területen, amelyre elhívják. Bármely csoport vagy szervezet képviselőjének kötelessége arra törekedni, hogy tiszteletre méltóan képviselje az adott csoportot vagy szervezetet. A méltó képviselet legjobb útja az, ha az ember úgy él, hogy fogékony legyen az Úr sugalmazásaira, hiszen Őt képviseli. Gondoljatok csak bele, mit jelent ez az erényes élet tekintetében!

„… Szellemem nem lesz mindig az emberekkel” (T&Sz 1:33) – mondja az Úr. Mindenkinek tehát, aki viseli ezt a papságot, olyan életet kell élnie, ami feljogosítja őt az Úrtól jövő kinyilatkoztatásra. És hadd mondjam el ennek kapcsán, hogy a Szentlélekkel való kapcsolat pontosan ugyanolyan valós, mint a rádión keresztül hallott hangokkal és az étert betöltő zenével való kapcsolatotok! Hiszen a rezgések jelen vannak.

Így van ez Isten Szellemével is. Ő mindig készen áll vezetni és utasítani azokat, akik ráhangolódnak az igaz élet által, és akik őszintén keresik őt. Ismétlem, minden, az ő képviseletére felhatalmazott férfinek kötelessége úgy élni, hogy fogékony legyen arra a Szellemre!¹¹

Isten papságát viselni isteni felhatalmazás által – ez az egyik legnagyszerűbb ajándék, amit ember valaha is kaphat, az érdemesség pedig elsődleges fontosságot élvez. A papság lényege örökkévaló. Nagyon áldott az, aki átérzi az Istenség képviselésével járó felelősséget. Olyan mértékben kell átéreznie, hogy minden körülmény között tudatában legyen tetteinek és szavainak. A szent papságot viselő egyetlen férfi sem bánhat tiszteletlenül a feleségével! A papságot viselő egyetlen férfi sem hagyhatja ki, hogy áldást kérjen ételére, vagy hogy feleségével és gyermekeivel letérdelve Isten útmutatását kérje! Az otthon átalakul amiatt, hogy a férfi viseli és tiszteli a papságot. Nem szabad zsarnokian használnunk azt, hiszen az Úr kijelentette, hogy „ha … megkíséreljük bűneinket takargatni, vagy büszkeségünket és hiú becsvágyunkat szolgálni [általa], vagy akár a legcsekélyebb igazságtalan befolyást, kényszer vagy uralmat gyakorolni az emberek fiai felett, íme, akkor visszahúzódik az ég, elszomorodik az Úr Szelleme, és ha visszahúzódott, akkor ámen az ilyen ember papságának vagy felhatalmazásának” (T&Sz 121:37).

Ez a kinyilatkoztatás, amit Joseph Smith próféta kapott az Úrtól, az egyik legszebb lecke, ami valaha is adatott pedagógiából, pszichológiából vagy kormányzásból. Újra és újra el kellene olvasnunk a Tanok és szövetségek 121. részében!¹²

Ezen egyház egyetlen tagjának, egyetlen férjnek vagy apának sincs joga káromlást szólni otthonában, vagy akár csak egy haragos szót is ejteni feleségének vagy gyermekeinek. Felszentelésetek és felelősségetek révén nem tehetitek ezt olyan férfiakként, akik viselik a papságot, ha hűek akartok maradni a bennetek lakozó szellemhez! Jellemetekkel, szenvedélyeitek és vérmérsékletetek megfékezésével, beszédetek kordában tartásával hozzájárultok az ideális otthonhoz, mivel ezek a dolgok teszik azzá otthonotokat, ami valójában, és ami tükröződni fog a szomszédság felé. Azt kell tennetek, amivel békességet és összhangot teremthettek, nem számít, mit kell ezért elszenvednetek!¹³

Imádkozom azért, hogy … megérezzük a papság értékét, és hogy ebben az egyházban minden diakónus felismerje, hogy amikor megkapja az ároni papságot, akkor elválasztják társai között, tehát különbözik másoktól. Nem káromkodhat büntetlenül, ahogy talán más fiúk teszik; nem vehet részt a környéken folyó csínytevésekben, ahogy talán más fiúk teszik, mivel külön áll. Ezt jelenti ez a tizenkét éves fiúknak, és püspökök, pontosan ez az, amit el kell magyaráznotok nekik, amikor diakónusnak választjátok ki őket. Ne csak egyszerűen elhívjátok és felszenteljétek őket, hanem beszélgessetek velük, és értessétek meg velük, mit jelent, ha az ember elnyeri az ároni papságot! Az ily módon kiválasztott és tanított fiúk aztán majd jó hatást fognak kifejteni a többi fiú között. (…)

Amikor elfogadjuk a papságot, kötelességünk követésre méltó példával járni társaink előtt. Nem az lesz rájuk hatással, amit mondunk, hanem az, amit teszünk és amik vagyunk.¹⁴

Amíg a papság tagjai kiérdemlik Krisztus útmutatását azáltal, hogy becsületesen és lelkiismeretesen viseltetnek embertársaikkal, ellenállnak a gonoszságnak, annak minden formájában, és hűen teljesítik a kötelességeiket, nem lesz olyan ellenséges hatalom ezen a világon, mely megállíthatná Jézus Krisztus egyházának előrehaladtát.¹⁵

A papság ereje akkor válik valóban gyümölcsözővé, ha azt mások szolgálatára fordítják

A papság potenciálisan létező hatalmát úgy is megfoghatjuk, mint egy gátak közé szorított víztározót. Ereje akkor válik lendületessé és gyümölcsözővé, amikor felszabadítják, és életre kelti a völgyeket, mezőket, kerteket és a boldog otthonokat; így a papság, a hatalom alapelve is csak úgy kerül megnyilvánulásra, ha életre kelti az embereket, szívüket és vágyaikat Isten felé fordítva, őket pedig embertársaik szolgálatára indítva.¹⁶

Életünk összefonódik mások életével. Akkor vagyunk a legboldogabbak, ha segítünk mások életében. Azért mondom ezt, mert a papság, amit viseltek, azt jelenti, hogy szolgálnotok kell másokat. Istent képviselitek azon a területen, amit kijelöltek nektek. „A ki … elveszti az ő életét én érettem, megtalálja azt.” (Máté 16:25)¹⁷

Köztetek, elderek között talán van, aki beteg, és terményei betakarításra várnak. Jöjjetek össze és takarítsátok be! Talán egyikőtök fia misszióban van, és anyagi forrásai kiapadóban vannak. Kérdezzétek meg, hogy segítségére lehettek-e! Soha nem fogja elfelejteni figyelmességeteket. Az ilyesfajta tettekre gondolt az Üdvözítő, amikor azt mondta: „A mennyiben megcselekedtétek egygyel ez én legkisebb atyámfiai közül, én velem cselekedtétek meg.” (Máté 25:40) Nincs más útja Krisztus szolgálatának! Letérdelhettek és imádkozhattok hozzá, és azt jól is teszitek. Könyöröghettek neki, hogy adjon nektek útmutatást a Szentlélek által – igen, ezt is megtesszük, és meg is kell tennünk. Meg kell tennünk. Ám az Üdvözítő az élet e gyakorlati, mindennapos látogatásait, a nyelv megfékezését, a másról nem gonoszul, hanem kedvesen szólást tekinti igaz szolgálatnak.¹⁸

„Bárhol is légy, jó szolgálatot tégy!” Ha diakónus vagy, jól végezd a diakónus feladatait! Ha tanító vagy, végezd jól a munkádat! Az egyház felett őrködő, az embereket látogató pap – fiatal férfiak ebben az egyházban, ha elvégeznénk a tanító feladatait és a pap feladatait, megtanítva az embereknek a kötelességüket, milyen nagyszerű, jóravaló hatás lenne az a tizennyolc és tizenkilenc éves fiatal férfiakra! Nem megrögzöttek [akik nem fogadnak el kiigazítást], nem hitszegők, hanem vezetők. Testvérek, semmi sem olyan erőteljes a világon a fiatalok vezetésében, mint ha elérjük, hogy helytálljanak papsági feladataikban!¹⁹

A papságviselők felelőssége házitanítóként képviselni Istent

Az áll az efézusbeliekhez írott levél negyedik fejezetében, hogy Krisztus „némelyeket apostolokul, némelyeket prófétákul, némelyeket evangyélistákul, némelyeket pedig pásztorokul és tanítókul [adott]: a szentek tökéletesbbítése czéljából szolgálat munkájára, a Krisztus testének építésére” [Efézusbeliek 4:11–12]. Az a nagy felelősség hárul a [házitanítókra] az egyházban, a papságot viselve, hogy tökéletesítsék a szenteket és építsék Krisztus testét; így hát azt gondolom, nem túlzás azt mondani, hogy kötelességük, kötelességük elvinni minden otthonba pontosan ugyanazt a mennyei lelkiséget, amelyet mi megtapasztaltunk itt, a konferencia ezen ülésein. Senkin nem nyugodhat nagyobb felelősség, mint Isten gyermekei tanításának felelőssége.

(…) Néhány [házitanító] úgy érzi, elhívása kis jelentőséggel bír, és nem hordoz túlságosan nagy méltóságot, amikor pedig az a helyzet, hogy nincs ennél fontosabb munka az egyházban. Nem mondhatjuk egy egyházi elhívásról sem, hogy fontosabb, mint egy másik, hiszen mindannyian Isten gyermekei fejlődésének, tanításának és üdvözülésének vannak szentelve. Így van ez a tanító elhívásával is, ám ha bármiféle preferenciát kellene felállítani abban, melyik bír több előnnyel az embereknek az üdvözülésre való megnyeréséhez, akkor az Isten papságát viselő férfiak állnának az első helyen, akik közvetlen kapcsolatban állnak az egyház egyes tagjaival. (…)

Az első teendő az, testvéreim, hogy magatokba tekintsetek, és megnézzétek, vajon felkészültek vagytok-e a tanításra. Senki sem képes olyasmit tanítani, amit ő maga nem tud. Kötelességetek azt tanítani, hogy Jézus Krisztus a világ megváltója, hogy Joseph Smith Isten prófétája volt, valamint hogy Isten, az Atya és az Ő Fia személyesen megjelent neki ebben az utolsó sáfárságban. Hiszitek ezt? Érzitek? E bizonyság sugárzik lényetekből, amikor beléptek az emberek otthonába? Ha igen, ez a ragyogás életet nyújt azoknak, akiket tanítani mentek. Ha nem, ínséget, aszályt és annak a lelki környezetnek a hiányát idézitek elő, amelyben a szentek növekedhetnének. (…)

Testvérek, az üzenet, különösen pedig annak az üzenetnek az átadása talán nem ugyanaz akkor, amikor olyan embernek adjátok át, aki egész életét hithű szolgálatban töltötte az egyházban, mint amikor újonnan megtérteket tanítotok. Ahogy minden egyes család különbözik a többi családtól, … úgy különbözhetnek üzeneteink és módszereink, különösen pedig a tanítási módszereink. Csupán azért mondom el mindezt, hogy elmélyítsem bennetek ezt a gondolatot ma este, miszerint kötelességetek megismerni azokat, akiket tanítani fogtok!²⁰

A [házi]tanító nem akkor végzi el a feladatát, amikor csupán havonta egyszer elmegy minden egyes otthonba. Emlékszem, amikor egy püspök a [házi]tanítók kötelességévé tette, hogy azonnal látogassanak el abba az otthonba, ahol a család elvesztette egy szerettüket, és nézzék meg, mit tehetnének annak érdekében, hogy vigaszt nyújtsanak a gyászolóknak és elintézzék a temetés előkészületeit. A [házi]tanító kötelessége meggyőződni arról, hogy nem szenvednek hiányt; valamint hogy amennyiben betegség sújtja őket, menjen és szolgáljon nekik – mindig őrködve e családok felett.²¹

Úgy hiszem, hogy a [házi]tanításban rejlik az egyik legnagyszerűbb lehetőség a világon arra, hogy mindazokban, akik elhanyagoltak, csüggedtek, levertek vagy szomorúak, új életet és vágyat ébresszünk arra, hogy újra aktívvá váljanak Jézus Krisztus egyházában. Az aktivitás pedig visszavezeti őket abba a lelki légkörbe, ami felemeli lelküket és erőt ad nekik ahhoz, hogy legyőzzék gyengeségeiket, amelyek most megbéklyózva tartják őket.

Segítséget, bátorítást és sugalmazást nyújtani minden egyes egyénnek – ez a [házi]tanítók nagyszerű felelőssége és kiváltsága.²²

Javaslatok a tanulmányozáshoz és a beszélgetéshez

Mi a papsági erő? (Lásd 123–124. oldal.) Milyen célból adta át az Úr a papság felhatalmazását az embernek? (Lásd 124–126., 128–129. oldal.) Mi a különbség a között, hogy egyszerűen csak megkapjuk a papság felhatalmazását, vagy hatalommal is bírunk a papságban?
Gondolj egy olyan élményre, amikor valaki a te érdekedben gyakorolta a papságot! Milyen hatással volt ez rád és a családod tagjaira? Hogyan használhatjuk ezeket az élményeket „tanítási pillanatokként” gyermekeinkkel és unokáinkkal?
Miért szükséges, hogy a papság viselője érdemesen éljen ahhoz, hogy az Úr Szelleme vezetni tudja? (Lásd 126–128. oldal.) Milyen áldások ígértetnek azoknak, akik hűek a papság szövetségeihez és kötelezettségeihez? (Lásd még T&Sz 84:33–34.)
Miért annyira létfontosságú az egyházban a házitanítás? (Lásd 129–131. oldal.) Mit tehetünk, hogy hatékonyabb házitanítók legyünk? Hogyan vonatkozhat a látogató tanítókra McKay elnök a házitanítóknak adott tanácsa? Hogyan segíthetnénk házi- és látogató tanítóinknak abban, hogy kellemesen érezzék magukat otthonunkban, és hatékonyak legyenek elhívásukban?
Miként segít nekünk tisztelni a papságot az ima, a szentírások tanulmányozása és az, ha egyre krisztusibbá válunk? Milyen módon készíthetik fel az apák és anyák fiaikat a papság elnyerésére?
Hogyan osztoznak a nők azokban az áldásokban, amelyek a papság ereje által adatnak?
Mi a papsági kvórumok célja? (Lásd 124–126. oldal.) Milyen feladatok és felelősségek társulnak a kvórumban való tagsághoz? (Lásd 124–126. oldal.)

Kapcsolódó szentírások: 1 Péter 2:9; T&Sz 84:33–48; 121:34–46