20. Fejezet

A tanítás: nemes feladat

Isten segítsen tanítóinknak érezni a rajtuk lévő felelősséget, és emlékezni arra, hogy a felelősség nem csupán azzal méretik, amit mondanak, hanem azzal is, amit tesznek! (…) Ó, mily hatalmas is a tanító felelőssége!¹

Bevezetés

David O. McKay elnök élete java részében tanító volt. E szerepnek misszionáriusi, tanári, igazgatói, apostoli, egyházelnöki és apai minőségben tett eleget.

Egy üzenetben, amit elsősorban papságviselőkhöz intézett, megosztott egy élményt, ami jól illik mindazokra, akiknek lehetőségük adódik a tanításra:

„Az egyik nap kiváltságomban állt végigautózni szülővárosom mezőin. Átmentem két farmon a hegyi csatorna közelében. Láttam, hogy az egyik különösen jó zabtermést hozott. A szárazság, a tavaszi fagyok és egyéb hátrányok ellenére a gazda kiváló hozamot [termelt]. A kerítés túloldalán terült el egy másik zabmező, amely azonban siralmasnak tűnt az előzővel összevetve. Azt kérdeztem a gazdától: ’Mi a probléma? Bizonyosan gyenge magot vetett.’

’Nem, ugyanazt a magot, mint amit a szomszéd.’

’Nos hát, akkor biztosan túl későn vetette el, és nem volt elegendő nedvesség a talajban, hogy növekedésre bírja.’

’Ugyanazon a délutánon vetettem el, mint ő.’

További kérdezősködésemre megtudtam, hogy az első férfi az ősszel szántotta fel a mezejét, aztán tavasszal alaposan betárcsázta, betakarva a talajt a felszínen, és ezzel a talajműveléssel elraktározta a téli nedvességet. Szomszédja azonban késő tavasszal szántotta fel az ő mezejét, aztán a barázdákat nem forgatta át, így a nyirkosság mind elpárolgott. A magok elvetése után négy-hathétnyi [szárazság] következett, és nem volt elegendő nedvesség a magok kicsíráztatásához. Az előbbi férfi előkészületeket tett, megfelelő előkészületeket, és a természet megadta a növekedést. Az utóbbi férfi is keményen dolgozott, ám előkészülete gyatra volt; igen, nem tett megfelelő előkészületet.”

McKay elnök a tanítók másokra gyakorolt hatásának szemléltetésére használta ezt a történetet. Azt mondta: „Isten nagyszerű kertjébe tanítóknak nevezett felvigyázók helyeztettek, akiket arra kértek, hogy táplálják és sugalmazzák Isten gyermekeit. Megkockáztatom a gondolatot, hogy amikor a Nagy Kertész végignézi mezőit, láthat néhányakat, akik gyarapodnak az igazlelkű tettek miatt, míg mások éheznek az elhanyagolt kötelességek szárazsága, a hiúság dermesztő légköre vagy az iszákosság mételye miatt. Miért? Talán azért, mert a kertészek, a felvigyázók nem tették meg a szükséges előkészületeket, vagy nem végezték jól a kötelességüket.”²

Akár a szülőkhöz beszélt, akár osztálytermi oktatókhoz vagy házi- illetve látogató tanítókhoz, McKay elnök szolgálatának nagy részét annak szentelte, hogy segítsen az egyház tagjainak megérteni a hatékony tanítás nagy jelentőségét és hatását.

David O. McKay tanításai

Az egyházban sok lehetőségünk van mások tanítására és a személyes erő kialakítására

Tanítók egyháza vagyunk. Az utolsó napi szent otthonban az édesapától és az édesanyától megkívántatik, hogy az ige tanítói legyenek – kimondottan megkívántatik az Úrtól kapott kinyilatkoztatásban. Minden segédszervezet, minden kvórum olyan férfiak és nők testületéből áll, … akik a szó szoros értelmében tanítók.³

Hálás vagyok, hogy egy olyan egyház tagja lehetek, amelynek a vallása felvértezi az embereket a világ erőivel való küzdelemre, és amely lehetővé teszi számukra, hogy életben maradjanak e küzdelemben. Az egyik hatóerő a tanítás felelőssége, és az ebben az egyházban oly sokak számára megadott lehetőség, hogy osztozzanak ebben a felelősségben. (…)

Nos, lehetőséget biztosítván oly sokaknak, hogy részük legyen abban a fejlődésben, ami az igaz tanítónak megadatik, gondoljatok bele, mit is tesz az egyház, hogy segítsen a tanítók e seregének egyénenként, hogy erőssé váljanak a világ erői elleni csatában!

Először is rájuk ruházza a kötelességet, hogy tanítsák embertársaikat példamutatás által, és nincs ennél jobb biztosíték, mely becsületes férfira vagy őszinte nőre tétetett.

Másodszor kialakítja a mások iránti szeretet isteni tulajdonságát. Jézus azt kérdezte egyik apostolától: „Simon, Jónának fia: jobban szeretsz-é engem ezeknél? (…) Igen, Uram; te tudod, hogy szeretlek téged! (…) Legeltesd az én bárányaimat!” (János 21:15) A szeretetnek meg kell előznie a bárányok legeltetésének felelősségét. És ennek a több tízezernyi tanítónak a szívében kell lennie a tanítás szeretetének, az embertársak szeretetének, valamint a hajlandóságnak, hogy a szeretet isteni jellemvonásával fogadják ezt a felelősséget.

Azután van egy harmadik követelmény, nevezetesen az élet tisztasága. Nem tudom elképzelni, hogy valaki, aki beszennyezte magát, sikerrel tanítson tisztaságról a fiúknak! Nem tudom elképzelni, hogy valaki, akinek az elméjében kétely van Isten létezéséről, nagy hatással tanítson az Istenség létéről fiatal fiúknak és lányoknak! Nem képes rá. Ha képmutatóan cselekszik, és úgy kísérel meg tanítani, az, ami ő valójában, harsányabban fog szólni, mint amit mond – és ez a veszélye annak, ha kétkedőket fogadunk gyermekeink tanítóivá. A méreg beivódik, és lelkük öntudatlanul is megbetegszik a miatt a méreg miatt, amit az az ember, akiben megbíznak, álnok módon a lelkükbe csepegtetett. A gondolat, hogy tanítók megkísérlik az Istenbe vetett hitre tanítani az ifjakat, amikor ők maguk nem rendelkeznek azzal, összeegyeztethetetlen a következetességgel, ha nem teljességgel elképzelhetetlen! Így hát a harmadik kívánalom az élet tisztasága és a Jézus Krisztus evangéliumába vetett hit.

Végezetül pedig lehetőséget ad nekik embertársaik szolgálatára, ezáltal pedig kapott elhívásuk felmagasztosítására, és annak tényleges bebizonyítására, hogy ők Krisztus valódi tanítványai.⁴

A jellem kialakulása és a gyermekkor irányítása során a szülői befolyás a legnagyobb, aztán következik a tanítóé. (…) „Igazán nemes annak a férfinak vagy nőnek a lelke, aki őszintén vágyik és törekszik arra, hogy kivezesse a gyermekeket a ragályos hatások közül a magasztos eszmények és szárnyaló törekvések környezetébe.”⁵

A hatékony tanítók felkészülnek tanulás, hit és ima által

A tanító hatalmas kötelessége az, hogy felkészült legyen a tanításra. Egy tanító sem képes olyasmit tanítani másoknak, amit ő maga nem tud. Nem éreztetheti tanulóival azt, amit ő maga nem érez. Nem próbálhat meg arra vezetni egy fiatalembert vagy egy ifjú hölgyet, hogy bizonyságot szerezzen Isten evangéliumáról, ha magának a tanítónak nincsen meg ez a bizonysága.

Három dolog van, amelynek minden tanítót vezérelnie kell: először is, mélyedjenek el a témában; másodszor, tegyék magukévá a témát; harmadszor, próbálják meg arra indítani a tanulóikat, hogy ők is tegyék magukévá a témát – ne öntsék beléjük, hanem vezessék őket oda, hogy meglássák, amit a tanító lát, megtudják, amit a tanító tud, és érezzék, amit a tanító érez!

Minden tanítónak felkészültnek kell lennie leckéjére, amikor kiáll az osztályában lévő fiúk és lányok elé, hiszen – ezt jól véssétek az eszetekbe – az, ahogy előadjátok a leckét, amilyen hozzáállást tanúsítotok a leckében található igazság iránt, nagy mértékben meghatározza a fiúk és lányok iránta való hozzáállását, valamint általában az egyházban való tevékeny lét iránti hozzáállást. Ha ifjú szívükben azzal az érzéssel engeded őket útjukra az óra után, hogy semmit nem nyertek azzal, hogy eljöttek, nehéznek fogod majd találni, hogy rávedd őket, jöjjenek el újra a következő héten is. Másrészről azonban, ha fellelkesítetted őket, vagy ha ezt nem tudtad megtenni, de adtál nekik egy gondolatot, amit érdekesnek találtak, meg fogod látni, hogy a visszatérés iránti szándékuk és vágyuk megmutatkozik majd azáltal, hogy eljönnek egy hét múlva is. (…)

Nem elég a tankönyvet egyszerűen csak átolvasni a tanítás előtt. Ha így teszek, nem tettem magamévá a leckét, és míg nem tettem a magamévá, míg nem érzem, hogy van üzenetem az osztály tagjai számára, nem vagyok felkészülve úgy, ahogy az Úr kérte, amikor elhívott, hogy adjam át igéjét. Az enyémnek kell lennie; amit át akarok adni a fiúknak és lányoknak, az fog számítani, amikor majd találkozom velük. A tankönyvben álló leckét tanulás, hit és ima által tudom a magamévá tenni.⁶

A leckét jól felkészülten tanítani olyan, mint az irgalom: megáldja azt, aki nyújtja, és azt is, aki részesül benne. Ugyanúgy igaz ez a tanításban, mint az életben: „Add a világnak a legjobbat, amid csak van, és cserébe a legjobbat fogod visszakapni.” (…)

Tanárok, előkészületeiteket a tanításhoz imával kezdjétek! Imával telt szívvel tanítsatok! Majd pedig imádkozzatok azért, hogy Isten az Ő Szent Lelke befolyása által gazdagabbá tegye üzeneteteket a gyermekeitek lelkében!”⁷

Az egyház tantermeiben tapasztalt rend és áhítat segít a fiataloknak tiszteletet és önuralmat tanulni

Hiszem azt, hogy az osztályteremben tapasztalt fegyelem, ami önuralomra vall, és amivel együtt jár az, hogy figyelünk a másik emberre, a tanítás legfontosabb része. (…)

A legjobb lecke, amit egy gyermek megtanulhat, az önuralom, továbbá az, hogy olyan mértékben érezze a másokhoz való viszonyát, hogy tisztelje az érzéseiket. (…)

A rendetlen környezet, melyben tiszteletlenséget tanúsítanak a tanító és a többi tanuló iránt, elfojtja a jellem legfontosabb tulajdonságait.⁸

Osztálytermeink időnként zsivajtól zengedeznek. Itt van szükségünk jó tanítókra. Az a tanító, aki érdekesen tudja előadni a leckét, rendet fog tartani, és amikor olyan tanulókat lát, akik lázonganak, papírgalacsinokkal dobálóznak, nem figyelnek, lökdösik vagy rugdalják egymást, akkor tudhatja, hogy a leckét nem megfelelően adja elő. Talán nem is volt megfelelően felkészülve…

A tantermekben a gyermekeket tanítani kell, ott szabadnak kell lennie a megbeszélésnek, a felszólalásnak, az osztálymunkában való részvételnek, ám az osztály egyetlen tagjának sem áll jogában elvonni egy másik tanuló figyelmét azzal, hogy lökdösődik, illetve léha vagy haszontalan megjegyzéseket tesz. És én úgy vélem, hogy ebben az egyházban, a papsági kvórumokban és osztályokban, valamint a segédszervezetekben a tanítóknak és [vezetőknek] nem lenne szabad megengedniük ezt. A rendzavar annak a gyereknek okoz kárt, aki végzi. Meg kell tanulnia, hogy amikor társaságban van, vannak bizonyos dolgok, amiket nem tehet meg büntetlenül. Nem tiporhatja sárba társai jogait.

Fiatal korukban tanulják meg a gyerekek ezt a leckét, mert amikor kikerülnek a társadalomba és megpróbálnak törvényszegést elkövetni, ki lesznek téve a hatóságoknak, és valószínűleg büntetést fognak szenvedni.

Az osztálytermi rend elengedhetetlen ahhoz, hogy elültesse a fiatal férfiak és fiatal nők szívében és életében az önuralom alapelvét. Szeretnének beszélgetni és szeretnének sugdolózni, de nem tehetik, mert azzal zavarnának valakit. Tanuljátok meg az önuralom erejét és leckéjét!⁹

A Vasárnapi Iskola várakozással tekint az elé az idő elé, amikor minden osztályában a pontosság, az udvariasság, az önuralom, a felhatalmazottak iránti tisztelet, a szorgalom, a fogékonyság, és különösen az áhítat és Isten imádata … tölti be a légkört.¹⁰

Az igazság tanítására tett erőfeszítéseinkben Jézus Krisztus a nagyszerű Példaadónk

A személyiség birodalmában, a jellem királyságában Krisztus felülmúlhatatlan volt. Személyiség alatt mindazt értem, amit az egyéniség alá sorolnánk. A személyiség Istentől kapott ajándék. Valóban egy nagy értékű igazgyöngy, egy örökkévaló áldás.

Tanítótársaim! Ti és én nem remélhetjük, hogy a legkisebb mértékben is képesek leszünk kifejteni nagyszerű Tanítónk, Jézus Krisztus személyiségét. Minden egyes ember személyisége olyan az Üdvözítőé mellett, mint egyetlen apró fénysugár a hatalmas naphoz képest, mégis, bár jellegében végtelenül kevesebb, minden tanító személyiségének ugyanilyennek kellene lennie. A jellem birodalmában minden tanító lehet kiváló, és szolgálhat olyan mágnesként, amely leírhatatlan módon maga köré vonzza mindazokat, akiket tanít.

Nem számít azonban, milyen vonzó a személyisége az osztály tagjai számára, munkájában kudarcot vall az a tanító, aki a gyermek szeretetét csupán saját személyisége felé irányítja. A tanító kötelessége szeretetre tanítani a gyermeket, ám nem csupán a tanító szeretetére, hanem az igazság szeretetére is. Mindig, mindenütt azt látjuk, hogy Krisztus alávetette magát Atyja akaratának, így a tanítónak is – ami a személyiségét illeti – alá kell vetnie magát az igazságnak, amit tanítani szeretne.¹¹

A tanítónak ismernie kell azokat, akiket tanít, és képesnek kell lennie legalább bizonyos fokig tisztán látni tanulói gondolkodásmódját és adottságait. Képesnek kell lennie az arckifejezésekből olvasni, és fogékonynak kell lennie a tanulók mentális és lelki hozzáállása iránt. A Nagyszerű Tanítóban tökéletesen megvolt a tisztánlátás hatalma. Képes volt az általa tanított emberek rejtett gondolataiban olvasni és érzelmeiket értelmezni. Ezen erő megszerzésében az őszinte tanító csupán részben tudja megközelíteni Őt. Túlságosan kevés tanító fejleszti ki ezt az ajándékot, még a szükséges mértékben is, mindazonáltal minden tanítónak felelőssége meghatározni azt, hogyan közelíthet az osztály tagjai felé a legjobban annak érdekében, hogy maradandó hatást érjen el.¹²

Használjátok a körülöttetek lévő dolgokat! Kövessétek a Nagyszerű Tanító példáját, aki tanítványai körében ült, és letekintett a tavaszi gabonát vető gazdákra! Azt mondta: „Néhány jó földbe esett, néhány pedig köves talajra.” [Lásd Márk 4:3–8.] Az életből vette a tanítást. Másik példa a samáriai asszony, aki a kúthoz jött szomja enyhítésére. Jézus azt mondta neki, hogy a víz, amit Ő adhat neki, örök életre fakadó víz forrása [lásd János 4:14]. Gyűjtsetek tapasztalatokat, majd szemléltessetek minden tanítást! Azt hiszem, ez jó lecke lehet minden tanítónak: leckére kell készülnötök – nem beszédre, hanem egy üzenetre!¹³

Krisztus érdemes szolgái: ezek vagytok ti! Tanítók! Az igaz Tanító, mindannyiunk nagyszerű Példamutatójának követői! Fel hát nemes munkátokra! Nincs ennél nagyszerűbb; nincs ennél igazlelkűbb! Tiétek lesz az öröm, amit az Üdvözítő ígért.¹⁴

Javaslatok a tanulmányozáshoz és a beszélgetéshez

Mik a tanító feladatai? (Lásd 204–206. oldal.) Miért fontos, hogy az evangélium tanítóinak személyes bizonysága legyen?
Milyen áldásokat kaptál, amikor az evangéliumot tanítottad? Miként lett áldott életed, vagy miként változott meg hithű, hatékony tanítók hatására?
Miként van hatással egy jól előkészített lecke mind a tanítóra, mind a tanulóra? (Lásd 206–207. oldal.) Miként készülhetnek fel a tanítók a leckékre? (Lásd 206–207. oldal.) Milyen források állnak rendelkezésre az egyházban a tanítás jobbá tételéhez?
Mit tehetünk a rend és a tisztelet előmozdítására az osztályteremben? (Lásd 207–208. oldal.) Hogyan szolgál a fiatalok javára az, ha rend uralkodik az osztályban? Mit tehetnek a szülők, hogy támogassák a tanítókat azokban az erőfeszítéseikben, hogy fenntartsák az osztályban a rendet?
Mi a különbség a „lecke tanítása” és az emberek tanítása között? Miként példázta az Üdvözítő ezt a készséget? Mit tanulhatunk még Jézus Krisztus példájából, amit Tanítómesterként elénk állított? (Lásd 208–209. oldal.)
Mit tehet a tanító, hogy meggyőződjön arról, hogy a tanulók „nem csupán a tanítót, hanem az igazságot is” szeretik?
Hogyan használhatjuk McKay elnök tanácsát, hogy jobbá tegyük az otthonunkban végzett tanítást? Milyen módszereket találtál gyermekeid hatékony tanítására?

Kapcsolódó szentírások: János 21:15–17; 3 Nefi 27:21; T&Sz 11:21; 42:14; 88:77–80, 118; 132:8