7. Fejezet

A feltámadás jelentősége

Ahogy Krisztus él a halál után, úgy él majd minden ember is, azt a helyet foglalva el a következő világon, amelyre a legmegfelelőbb.¹

Bevezetés

1912-ben elder David O. McKay, akkoriban a Tizenkettek tagjaként és felesége, Emma Ray megízlelte a szülői mivolt első hatalmas fájdalmát, amikor két és fél éves kisfiuk, Royle meghalt. Elder McKay feljegyzése az eseményről szívfájdalomról tanúskodik, ugyanakkor a jövőbeli feltámadásba vetett hitről is:

„1912. április 8., hétfő. Ó, milyen szenvedéssel teli éj volt ez drága kisfiunknak! Minden lélegzetvétel újabb kínszenvedést jelentett számára! Ma reggel az orvosok megvizsgálták, és azt találták, hogy fájdalmát kétoldali mellhártyagyulladás okozza. Ekkor szinte felhagytunk a reménnyel; később azonban, amikor [az orvos] elmondta, hogy a vizsgálat révén tudja, milyen bacilus okozta a gyulladást, és nála van az ellenszer, ismét bátorságot merítettünk.

Royle azonban túlságosan legyengült, és túl sok szövődmény alakult ki. Egész nap bátran küzdött, és olyan készségesen vette be az időnként adott kis élénkítő szert, ahogy egy felnőtt tette volna. Este fél tízkor Papa, Thomas E. [McKay] és én újra megkentük és megáldottuk őt. Ray igen reménykedett, és lefeküdt mellé a kiságyra, hogy egy kicsit megpihenjen. Hamarosan a kis pulzusa gyengülni kezdett, és tudtuk, hogy kisbabánk nemsokára itt hagy minket. ’Mama’ – ez volt az utolsó szó, amit drága ajkai kiejtettek. Közvetlenül a vég előtt kinyújtotta apró kezecskéjét, és ahogy lehajoltam, hogy megsimogassam, körülfonta a nyakamat, és még egyszer utoljára megölelt a legszeretetteljesebb öleléssel, amit apa valaha is kapott egy drága gyermektől. Úgy tűnt, mintha tudná, hogy nemsokára útra kel, és el akarna köszönni: ’Isten veled, Papa!’ – ám hangocskáját már elnémította a gyengeség és a fájdalom. Biztos vagyok benne, hogy egy pillanat múlva meglátta a Mamáját is, aki csak pár percet pihent, de felfigyelt arra, hogy az ápolónők kissé izgatottá válnak, egy másodperc alatt drága gyermeke fölé hajolt, és nem hagyta magára, míg végül gyengéden kivezettük a szobából, ahonnan a Halál elragadta kisfiunkat.

Hajnali 1 óra 50 perckor következett be a vég, de a gyermeknek egy izma sem rándult meg. ’Nem halt meg, csak alszik’ – soha nem jellemzett ez jobban senkit, hiszen ő tényleg csak elaludt. Nem halt meg.”²

David O. McKay tanításai

Jézus apostolai tanúi lettek feltámadása valójának

Körülbelül kétezer éve … eléggé elcsüggedtek az apostolok. Péter levert volt; János gyászolt, ahogy Mária, Krisztus édesanyja is. A többi apostol elmenekült. Júdás rádöbbent, micsoda bűnt követett el. Milyen nyomasztó éj volt!

Másnap reggel Krisztus feltámadt. (…) Mivel ez igaz, ez az esemény megalapozza a lélek halhatatlanságát és a túloldalra költözött szeretteink létezését, akiknek a személyisége él. Ugyanolyan valóságosak abban a lelki világban, mint Krisztus lelke, amikor a börtönben lévő lelkeknek prédikált.³

Az esemény [Jézus feltámadása] közelsége még nagyobb értéket kölcsönöz az apostolok által adott bizonyítéknak. Bizonyságuk mélyebb értéke abban a tényben rejlik, hogy Jézus halálával az apostolokon csüggedés és levertség vett erőt. Két és fél éven át Krisztus jelenléte felemelte és ösztökélte őket. Most azonban már nem volt ott. Egyedül maradtak, és összezavarodottnak, kétségbeesettnek tűntek. (…)

„Mi volt az, ami hirtelen e tanítványokat Jézus Krisztus evangéliumának magabiztos, félelmet nem ismerő, hősies hirdetőivé változtatta? Nem más, mint a kinyilatkoztatás, hogy Krisztus kiszállt a sírból. Ígéretei valóra váltak, messiási küldetése betöltetett.” (…)

Márk maga ugyan nem beszéli el a feltámadt Úr egy megjelenését sem, ám tanúságot tesz arról, hogy a sírkamránál egy angyal kijelentette a feltámadást, és megígérte, hogy az Úr ismét eljön tanítványaihoz. Márknál hangzik fel a világ legelső üres sírjának dicsőséges bejelentése. Az emberiség történelme során első alkalommal az „Itt nyugszik” helyére ez az isteni üzenet került: „Feltámadott!” Senki sem vonhatja kétségbe, hogy Márk egész lelkében meg volt győződve az üres sírkamra valóságáról. Számára a feltámadás nem volt kérdéses – valós volt, és Ura és Mestere megjelenése az emberek között olyan tény volt, amely a kétely legcsekélyebb árnya nélkül élt az elméjében. Életét ezen igazság hirdetésének szentelte, és ha hihetünk a szájhagyománynak, bizonyságát a vérével pecsételte meg.

Egy másik ember, aki szemtanúként bizonyságot jegyzett fel, Lukács volt, egy nemzsidó, vagy, ahogy némelyek vélik, egy antióchiai prozelitus, vagyis megtért Szíriából, ahol az orvosok mesterségét űzte (Kolossébeliek 4:14). Még a legszigorúbb mai kritikusai is elsőrangú történésznek nyilvánították, a korai apostolokkal való személyes kapcsolata pedig felbecsülhetetlen értékűvé teszi a kijelentéseit.

Mindaz, amit leírt, személyes kérdezősködés és utánajárás eredménye, és a rendelkezésére álló forrásokból merítette. Különösen azokkal beszélt és azoknak a kijelentéseit jegyezte fel, „a kik kezdettől fogva szemtanúi és szolgái voltak az ígének”. Bizonyságot tett, hogy „eleitől fogva mindeneknek szorgalmasan végére jár[t], hogy azokról rendszerint ír[hasson]”. [Lásd Lukács 1:1–4.] Ez azt jelenti, hogy Lukács e szemtanúk bizonyságát közvetlenül tőlük kapta, nem pedig korábbi elbeszélésekből.

Az összes megbízható bizonyság szerint Lukács evangéliuma úgy áll rendelkezésünkre, ahogy az az ő keze alól kikerült. A 24. fejezetben Lukács tanúságot tesz az isteni üzenetről: „Mit keresitek a holtak között az élőt? Nincs itt, hanem feltámadott.” [Lukács 24:5–6]

A pontosságukról való ugyanilyen bizonyossággal tudjuk elfogadni kijelentéseit és tanúbizonyságát Péter, Pál és más apostolok a feltámadásról való bizonyságának tekintetében. „Kiknek az ő szenvedése után sok jel által meg is mutatta, hogy ő él, negyven napon át megjelenvén nékik, és szólván az Isten országára tartozó dolgokról.” [Lásd Ap. csel. 1:3.] Ki vonhatná kétségbe azt, hogy Lukács teljes bizonyossággal rendelkezett a feltámadás valójáról?

Igaz, hogy sem Márk, sem Lukács nem tesz tanúságot arról, hogy személyesen látták volna a feltámadott Urat, így néhányan azt szorgalmazzák, hogy lejegyzett bizonyságukat nem lehet első kézből vett bizonyítéknak tekinteni. Az, hogy ők maguk nem tudják tanúsítani, mégis meggyőződésük, hogy mások látták Őt, azt mutatja, milyen kétségbevonhatatlan volt a feltámadás valóságának bizonyítéka az apostolok és más tanítványok között.

Szerencsére azonban van egy dokumentum, amely megadja egy szemtanú bizonyságát, aki látta Jézust a halála és eltemetése után. Ez a személyes tanúság alátámasztja nemcsak a már idézett két férfi bizonyságát, hanem másokét is. Saulra, a tárzusi zsidóra utalok, aki Gamáliel lábainál taníttatott, és aki buzgó farizeus volt, valamint megtérése előtt keserűen üldözte mindazokat, akik hittek a halálból feltámadt Názáreti Jézusban. Most pedig a létező legrégebbi hiteles forrásban, amely Krisztus feltámadását beszéli el vagy arról tanúskodik, azt olvashatjuk, hogy Pál ezt mondja a korinthusbelieknek:

„Mert azt adtam előtökbe főképen, a mit én is úgy vettem, hogy a Krisztus meghalt a mi bűneinkért az írások szerint; és hogy eltemettetett; és hogy feltámadott a harmadik napon az írások szerint; és hogy megjelent Kéfásnak; azután a tizenkettőnek; azután megjelent több mint ötszáz atyafinak egyszerre, kik közül a legtöbben mind máig élnek, némelyek azonban el is aludtak; azután megjelent Jakabnak; azután mind az apostoloknak; legutolszor pedig mindenek között, mint egy idétlennek, nékem is megjelent.” [1 Korinthusbeliek 15:3–8]⁴

A világi kétkedés nem tudja semmissé tenni a szemtanúk bizonyságát

Ma túlságosan sokan olyanok, mint az Areopáguszon lévő kétezer férfi, akik oltárt emeltek az „Ismeretlen Istennek”, ám keveset vagy éppen semmit sem tudtak róla. Azt olvassuk, hogy az Areopáguszra vezető úton Pál lenyűgöző szobrokat látott, melyeket különféle Isteneknek emeltek. (…) Gyakorta gyülekeztek itt a filozófusok és a bírák, az ősi világ legcsodálatosabb elméi, a legtudósabb bölcsek, akik az élet rejtélyeiről és az emberi faj sorsáról elmélkedtek és diskuráltak.

Ennek a világi bölcsességnek a közepén állt egy magányos, alacsony, barna szemű férfi, aki bölcseletük nagy részét hamisnak, bálványimádásukat pedig hatalmas tévedésnek nyilvánította – az egyetlen férfi a gondolkodó elmékkel teli nagyvárosban, aki tényleges tapasztalatból tudta, hogy az ember átléphet a halál kapuin és élhet. (…) Ahogy Pál ékesszólóan beszélt Isten személyéről, a filozófusok kíváncsian ám figyelmesen hallgatták, mígnem arról tett bizonyságot, hogy Isten feltámasztotta Jézust a halálból.

Amikor a feltámadásról hallottak, néhányan gúnyolódni kezdtek, és kevés kivétellel mind elfordultak, még magányosabban hagyva azt, aki az igazat jelentette ki nekik. [Lásd Ap. csel. 17:22–33.] Ma ugyanúgy, mint egykor az Areopáguszon, amikor a halottak feltámadásáról beszélünk, vannak, akik gúnyolódnak, és vannak, akik kétkedve elfordulnak. Ma ugyanúgy, mint akkor, túlságosan sok olyan férfi és nő van, akiknek más isteneik vannak, akikre több figyelmet szentelnek, mint a feltámadott Úrra. (…)

Vegyétek ténynek, hogy Krisztus újra felvette a testét, és megdicsőült, feltámadott lényként megjelent, és akkor meg tudjátok válaszolni minden idők kérdését: „Ha meghal az ember, vajjon feltámad-é?” [Lásd Jób 14:14.]

Bizonyos, hogy a sírból való szó szerinti feltámadás valóság volt azoknak a tanítványoknak, akik bensőségesen ismerték Krisztust. Az ő elméjükben semmi kétség sem volt. Tanúi voltak ennek a ténynek. Tudták azt, mert szemük látta, fülük hallotta, kezük érezte a feltámadt Megváltó fizikai jelenlétét.⁵

Az, hogy az ember lelke diadalmasan áthalad a halál kapuin az örök életre, Krisztus, a Megváltónk egyik dicsőséges üzenete. Az ember számára ez a földi pályafutás csupán egyetlen nap, lezárása pedig nem más, mint az élet napjának lenyugvása. A halált, mely csupán álom, dicső ébredés követi az örökkévaló világ hajnalán. Amikor Mária és Márta csupán holttestként látták fivérüket a sötét és csendes sírkamrában, Krisztus még mindig élő lényként tekintett rá. Ezt a tényt e szavakkal fejezte ki: „…Lázár … elaludt…” (János 11:11). Ha mindenki … tudná, hogy a keresztre feszített Krisztus valóban feltámadt harmadnapon – hogy miután a lelkek világában beszélt más lelkekkel és köztük járt, lelke ismét életre keltette megsebzett testét, és miután negyven napig az emberek közt tartózkodott, megdicsőült lényként emelkedett fel Atyjához –, mily drága békességet kapnának azok a lelkek, akiket most kétely és bizonytalanság nyugtalanít!

Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza Péterrel, Pállal, Jakabbal és az összes többi korai apostollal tart, akik elfogadták a feltámadást, méghozzá nemcsak annak szó szerinti igazságát, hanem úgy is, mint Krisztus földön végzett isteni küldetésének beteljesítését.

A legújabb és legnagyszerűbb bizonyíték arra, hogy Jézus kiszállt a sírból, az, hogy az Atya és a Fiú megjelent Joseph Smith prófétának, ezernyolcszáz évvel a keresztre feszítést követően. (…) Az élet e csodája nem csupán önmagában jelentős, hanem az igaz kereszténység minden alapvető tanával való összefüggésében is.⁷

Krisztus feltámadása bizonyíték Isten mindenhatóságára és az ember halhatatlanságára

Több mint négyezer éven át amikor az ember a sírba tekintett, csak az élet végét látta. A sokmillió közül, aki oda belépett, egy ember sem tért vissza feltámadt, halhatatlan lényként. „Az egész földkerekségen nem volt egyetlen üres sír sem. Emberi szív nem hitte, emberi hang nem hirdette, hogy létezik ilyen sír – olyan, amelyet kiürített volna a Diadalmaskodó ereje, mely hatalmasabb, mint az ember nagy ellensége, a Halál ereje.”

Ezért tehát új és dicső üzenetet mondott az angyal az asszonyoknak, akik félelemmel és szeretettel telve közeledtek a sírkamra felé, ahol Jézust eltemették: „A Názáreti Jézust keresitek, a ki megfeszíttetett; föltámadott, nincsen itt; ímé a hely, a hová őt helyezték.” (Márk 16:6)

Ha a csoda olyan természetfeletti esemény, amelynek az elő-idéző erői meghaladják az ember véges bölcsességét, akkor Jézus Krisztus feltámadása minden idők legrendkívülibb csodája. Benne kinyilatkoztatott Isten mindenhatósága és az ember halhatatlansága.

A feltámadás azonban csak abban az értelemben csoda, hogy meghaladja az ember értelmét és felfogóképességét. Mindazok számára, akik tényként elfogadják, nem más ez, mint az élet nem változó törvényének megnyilvánulása. Mivel az ember nem érti a törvényt, így csodának nevezi.⁸

A feltámadás és a tavasz nagy örömmel összefonódik, nem azért, mert bármi is van a természetben, ami pontos mása lenne a feltámadásnak, hanem azért, mert oly sok minden sugallja az ÉBREDÉS gondolatát. A vén Tél a halál mozdulatlanságával az egész növényvilágot markában tartotta, ám a Tavasz közeledtével a hő és a fény gyengéd életadó ereje arra kényszeríti, hogy enyhítsen szorításán, és ami addig halottnak tűnt, az élet megújulásával előretör, felfrissülve, új életre kelve és megerősödve békés álma után.

Így van ez az emberrel is. Amit mi halálnak hívunk, Jézus alvásnak nevezett. „Lázár elaludt” – mondta tanítványainak [lásd János 11:11]. „A gyermek … alszik” – e megnyugtató szavakat mondta egy kislány gyászoló, fájdalom sújtotta szüleinek [lásd Márk 5:39]. Valóban, a világ Üdvözítője számára nem létezik halál, csak élet, méghozzá örök élet. Igazán mondhatta ezt: „Én vagyok a feltámadás és az élet: a ki hisz én bennem, ha meghal is, él.” [János 11:25]

Ezzel a bizonyossággal az örök élet iránti engedelmességnek örömnek kellene lennie, nem tehernek, hiszen az élet öröm, az élet szeretet. (…) A Krisztusnak és törvényeinek való engedelmesség életet ad. Nyomatékosítsa ezt az igazságot minden visszatérő húsvét, és töltse el lelkünket azzal az isteni bizonyossággal, hogy Krisztus valóban feltámadt, és általa biztosítva van az ember halhatatlansága!⁹

A hithűek elnyerik a feltámadásról való megnyugtató bizonyságot

Nincs okunk félni a haláltól; az csupán az élet egy eseménye. Éppoly természetes, mint a születés. Miért kellene félnünk tőle? Néhányan azért tartanak tőle, mert azt gondolják, az az élet vége, és gyakran az élet a legbecsesebb kincsünk. Az örök élet az ember legnagyobb áldása.

Bárcsak megcselekednék az emberek az Ő akaratát [lásd János 7:17], és ahelyett, hogy reménytelenül tekintenének a sötét és borongós sírba, tekintetüket a menny felé fordítanák, és tudnák, hogy Krisztus feltámadt!

Senki sem fogadhatja el a feltámadást és lehet állhatatos ebben a hitben anélkül, hogy elfogadná egy személyes Isten létezését is. A feltámadáson keresztül Krisztus legyőzte a halált, és halhatatlan lélekké vált. „Én Uram és én Istenem!” (János 20:28) – ez nem pusztán egy odavetett felkiáltás volt Tamás részéről, amikor meglátta a feltámadt Urat. Amikor elfogadjuk Krisztus isteniségét, akkor könnyű épp olyan személyesnek képzelnünk az Atyját, mint Őt, hiszen ahogy Jézus is mondta: „a ki engem látott, látta az Atyát” (János 14:9).¹⁰

Ahogy Krisztus újra élt a halál után, úgy él majd minden ember is, azt a helyet foglalva el a következő világon, amelyre a legmegfelelőbb. A feltámadás üzenete tehát az embernek valaha is adott legmegnyugtatóbb és legdicsőségesebb üzenet, hiszen amikor a halál elragadja tőlünk egy szerettünket, gyászoló szívünket lecsendesíti az e szavakban kifejezésre juttatott remény és isteni bizonyosság:

„Nincsen itt, mert feltámadott.” [Máté 28:6] Mivel Megváltónk él, mi is élni fogunk. Tanúságomat teszem nektek arról, hogy Ő valóban él. Tudom ezt, és remélem, ti is tudjátok ezt az isteni igazságot.¹¹

Jézus is áthaladt a halandóság minden tapasztalatán, éppen úgy, ahogy ti és én. Ismerte a boldogságot, megtapasztalta a fájdalmat. Együtt örült és együtt bánkódott másokkal. Ismerte a barátságot. Megtapasztalta ugyanakkor az árulók és hamisan vádaskodók okozta szomorúságot is. Halandó halált halt, ahogy egy nap majd ti is. És mivel Krisztus újra élt a halál után, úgy fogtok majd ti is, és úgy fogok majd én is. (…)

Jézus volt az egyetlen tökéletes ember, aki valaha is élt. Amikor feltámadt a halálból, legyőzte a halált, és most Ő a föld Ura. Mily teljességgel gyenge és végtelenül ostoba az az ember, aki készakarva elveti Krisztus életútját, különösen annak a ténynek a fényében, hogy ez az elutasítás csak boldogtalansághoz, gyötrelemhez, sőt, halálhoz vezet! (…)

Amikor a keresztényeknek világszerte ez a [Jézus Krisztusba vetett] hit áramlik az ereiben, amikor szívükben hűséget éreznek a feltámadt Krisztus és a hozzá kapcsolódó alapelvek iránt, akkor az emberiség megtette az első nagy lépést a felé a maradandó békesség felé, amelyért naponta imádkozunk.¹²

Sok úgynevezett keresztény van, aki nem hisz a szó szerinti feltámadásban, és a ti vállatokon és ebben az egyházban mások vállán is nyugszik az a felelősség, hogy kijelentsük a világnak az Ő isteni fiúságát, a sírból történt szó szerinti feltámadását, valamint azt, hogy Ő személyesen megjelent az Atya jelenlétében Joseph Smith prófétának.¹³

Javaslatok a tanulmányozáshoz és a beszélgetéshez

Milyen bizonyítékai vannak Jézus Krisztus szó szerinti feltámadásának? (Lásd 69–71. oldal.) Hogyan erősödött meg a Jézus feltámadásáról való bizonyságod az Ő ősi és mai apostolai tanúsága által?
Miként próbálja meg a „világi bölcsesség” megcáfolni Jézus feltámadásának valóságát? (Lásd 69–70. oldal.)
Mi módon képezi az üdvözülés tervének alapvető részét a feltámadás?
McKay elnök azt tanította, hogy a feltámadás „az élet nem változó törvényének megnyilvánulása”, valamint hogy „a feltámadás és a tavasz nagy örömmel összefonódik”. Miben hasonlít a feltámadás a tavaszhoz? (Lásd 72. oldal.) Hogyan tudnád felhasználni ezt a hasonlatot ahhoz, hogy segíts a gyermekeknek megérteni a feltámadást?
Hogyan kaphatunk bizonyságot a feltámadásról, illetve hogyan erősíthetjük meg a meglévő bizonyságunkat? (Lásd 72–74. oldal.) Milyen hatása van a feltámadásról való bizonyságodnak arra, hogy milyen döntéseket hozol? Mely evangéliumi alapelveket könnyebb megérteni, ha már van bizonyságunk a feltámadásról?
Mi módon csökkenti a halállal járó fájdalmat és hogyan segít vigaszt nyújtani a gyászolóknak a feltámadásról való tudás? (Lásd 72–74. oldal.) Milyen példát láttál olyan emberekre, akiket a megpróbáltatásokban megerősített a feltámadásról való bizonyságuk?
Miért lényeges az emberiség szempontjából, hogy létezik egy feltámadott Isten?

Kapcsolódó szentírások: Jób 19:25–27; Márk 16:1–6; Ap. csel. 2:22–32; 4:33; 1 Korinthusbeliek 15:3–8; 3 Nefi 11:15; T&Sz 76:22–24