19. Fejezet

A szolgálat isteni természete

Az élet legnemesebb célja az a törekvés, hogy mások életét jobbá és boldogabbá tegyük.¹

Bevezetés

David O. McKay elnök gyakorta tanította azt, hogy a másoknak nyújtott szolgálat igaz boldogságot eredményez, valamint hogy az Úr vezeti és megáldja azokat, akik szolgálnak. 1921-ben elder David O. McKay-jel és Hugh J. Cannonnal történt példa arra, hogy az Úr útmutatást nyújt szolgáinak, amikor az Első Elnökség megbízását teljesítve meglátogatták a szenteket világszerte. Feladatuk egyik részeként ellátogattak az Örményországban élő egyháztagokhoz. Az első világháború hatásai és az azon a vidéken beállt nehéz körülmények miatt nem sokat tudtak az ottani egyháztagok helyzetéről. Elder McKay ezt jegyezte fel:

„1921 márciusában megtudtuk, hogy egy különleges böjti nap alkalmával több ezer dollárnyi felajánlást tettek az európai nélkülözők és az Ázsiában szenvedő örmények javára. Azt is megtudtuk, hogy az Első Elnökség felvetette, hogy különleges hírvivőt küld Szíriába, aki személyesen nyújt majd segítséget örmény szentjeinknek.”

Mivel a tervek szerint elder McKay és Cannon testvér csak útjuk későbbi szakaszában látogattak volna el az örmény szentekhez, folytatták utazásukat, eljutva Ausztráliába, Új-Zélandra és sok szigetre. Több hónapig semmit sem hallottak az Örményországban uralkodó állapotokról, vagy arról, hogy bárkit is elküldtek volna már a segélyezésre szánt pénzzel. Végül 1921. november 2-án, míg Jeruzsálemben jártak, hírt kaptak arról, hogy az egyházi központból egy J. Wilford Booth nevű ember érkezett, hogy velük találkozzon. Azonban senki sem ismerte útitervét vagy hollétét. Aznap elder McKay a következőt jegyezte le naplójába: „Fogalmunk sincs arról, hol van, de holnap reggel útnak indulunk Jeruzsálemből Aleppóba [Szíriába], Haifa érintésével. Úgy határoztunk, hogy autóval átszeljük Szamáriát, és ellátogatunk néhány bibliai helyszínre.” Indulás előtt elder McKay és Cannon testvér megmászta az Olajfák hegyét, ahol kerestek egy félreeső helyet, és imádkoztak azért, hogy az Úr vezesse őket útjuk során.

Az ima utáni eseményekre elder McKay így emlékezett vissza: „Amikor visszatértünk a hotelbe, erős benyomásom támadt, hogy vonattal, és ne autóval tegyük meg a Haifába vezető utat.” Cannon testvér beleegyezett, így tovább indultak Haifába, azt remélve, hogy ott találják elder Booth-t. Elder McKay ezt jegyezte fel: „E küldetéshez közeledvén az volt a leghőbb vágyunk, hogy találkozzunk elder Booth-szal. Valóban, úgy tűnt, hogy szíriai utazásunk teljességgel hasztalan lesz, ha nem találkozunk össze. Idegenek voltunk. Senkit sem ismertünk. (…) Nálunk volt néhány név és lakcím, de nem tudtuk elolvasni őket, mert török nyelven íródtak.”

Amikor elder McKay és Cannon testvér megérkezett a vasútállomásra, némi késlekedést okozott az, hogy megpróbáltak információt szerezni egy megfelelő hotelről. A fennakadás után elder McKay pont akkor ért az állomás kapujához, mint egy másik utazó. A férfi megérintette elder McKay vállát, és azt kérdezte: „Ön nem McKay testvér?”

Elder McKay a következőképp jegyezte fel, mi történt a találkozás után: „Kimondhatatlanul elképedtem, hogy így szólít valaki egy ilyen idegen városban! Megfordultam, és ráismertem elder Wilford Booth-ra, arra a férfira, akivel mindenki másnál jobban vágytam találkozni! Ráadásul a legalkalmasabb időben és helyen találkoztunk össze. (…) Jobb nem is lehetett volna, még ha hetek óta tervezgettük is volna! Amikor elmeséltük egymásnak az élményeinket, semmi kételyünk nem volt afelől, hogy találkozásunk isteni beavatkozás eredménye. (…) Valóban, ha nem találkoztunk volna össze Haifában, az örmény misszióba való látogatásunk teljes kudarc lett volna, legalábbis az emberi bölcsesség mércéjével mérve. Így azonban sok más kötelesség és tapasztalat közepette megszerveztük az örmény missziót.”²

David O. McKay tanításai

Az az Úr akarata, hogy szolgáljuk egymást

Az Isten akarata, [hogy] szolgáljátok embertársaitokat, és legyetek hasznukra, jobbá téve ezt a világot azért, mert benne éltetek. Krisztus mindenét odaadta azért, hogy megtanítsa nekünk ezt az alapelvet. És ezt jelentette ki: „A mennyiben megcselekedtétek egygyel ez én legkisebb atyámfiai közül, én velem cselekedtétek meg.” (Máté 25:40) Ezt az üzenetet adta nekünk Isten. Ez az egyház Isten egyháza, ami olyan tökéletesen van megszervezve, hogy minden férfinak, minden nőnek és minden gyermeknek lehetősége lehet valami jót tenni valaki másért. Kötelessége papságunk tagjainak, felelőssége segédszervezeteinknek és minden egyháztagnak, hogy szolgáljon és megtegye Isten akaratát. Ha megtesszük, és minél inkább megtesszük, annál inkább meggyőződünk arról, hogy ez Isten munkája, mivel próbára tesszük. Azután, azzal, hogy megtesszük Isten akaratát, megismerjük Őt, közelebb kerülünk Hozzá, és érezni fogjuk, hogy miénk az örök élet. Úgy érezzük majd, hogy szeretjük az emberiséget mindenütt, és együtt kiálthatunk fel az ősi apostolokkal: „Mi tudjuk, hogy általmentünk a halálból az életre, mert szeretjük a mi atyánkfiait.” (1 János 3:14)³

Azt mondják, „kihalna az emberi faj, ha nem segítenénk egymásnak”. Egy ember, akinek a szavait idézem, azt mondja, hogy „attól fogva, hogy az édesanya bebugyolálja a gyermek fejét, addig a pillanatig, míg egy kedves segítőtárs letörli a halál leheletét a haldokló homlokáról, nem létezhetünk kölcsönös segítség nélkül”. (…) Az egyház, a maga minden kvórumával és szervezetével, Isten terve a kölcsönös segítségnyújtásra.⁴

Eszembe jutnak néhányan, … akiknek szeretném kifejezni a hálámat. (…) Azok a férfiak és nők az egyház egész szervezetében, akik idejükkel és javaikkal hozzájárulnak az igazság előrehaladtához – nemcsak tanítással, hanem a különféle módon nyújtott, szívből fakadó szolgálattal is. Néhányan maguk is megélhetési gondokkal küszködnek. Néhányuk tehetős férfi és nő, akik már nyugdíjba vonultak, és vagyonuk milliókban mérhető. (…) Isten áldja azokat, akik ilyesfajta szolgálatot nyújtanak, és áldjon meg mindannyiótokat, hiszen azt hiszem, az egyház nevében mondhatjuk ezt: „Arra törekszünk, hogy eggyé váljunk, Atyánk, ahogy te és Fiad is egyek vagytok.”⁵

Hajlandóak vagytok szolgálni? Rendelkeztek-e azzal a látásmóddal, amivel Benjámin király rendelkezett, amikor ezt mondta: „Hogyha felebarátotokat szolgáljátok, azzal Istent szolgáljátok” (Móziás 2:17)? Az igaz kereszténység nem más, mint a tettekre váltott szeretet. Nincs jobb módja az Isten iránti szeretet kifejezésének, mint az, ha önzetlen szeretetet tanúsítunk embertársaink iránt. (…)

Hittel, kedvességgel legyen telve szívetek az egész emberiség szolgálata iránti vággyal! Az evangélium lelkisége a mások javára végzett szolgálat által adatik.⁶

A szolgálat boldogságot nyújt a szolgálatot nyújtó és az abban részesülő személynek egyaránt

Valójában a boldogság létezésünk célja. Ezt a boldogságot pedig leghathatósabban az embertársainknak nyújtott szolgálat által érhetjük el.⁷

Minden ember boldogságra vágyik. Sokan őszintén törekszenek arra is, hogy kihozzák önmagukból a lehető legtöbbet és legjobbat. Meglepően kevesen ismerik fel azonban azt, hogy ennek eléréséhez biztos útmutatást találhatunk a názáreti Jézus következő kijelentésében: „Mert a ki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt; a ki pedig elveszti az ő életét én érettem, megtalálja azt.” [Máté 16:25] Ez a jelentőségteljes rész olyan titkot tartalmaz, mely a hírnévnél és a hatalomnál sokkal többet ér, olyasmit, ami sokkal értékesebb, mint a világ minden gazdagsága.

Ez pedig nem más, mint az az alapelv, aminek a gyakorlásához az az ígéret társul, hogy a csüggedés és bánat helyére remény és öröm lép, és az élet megtelik megelégedéssel és örökké tartó békességgel. Ha pedig mindez igaz, akkor mindennek befogadása valódi ajándékot jelentene e zaklatott, depresszióval küszködő világnak. Akkor hát miért mennek el az emberek és a nemzetek egy ilyen becses dolog mellett?

A szinte paradoxnak hangzó kijelentésben rejlő igazság, miszerint el kell vesztenünk az életünket, hogy megtaláljuk, olyan megfoghatatlan lenne talán, hogy az emberiség nem képes megragadni? Vagy annyira szemben áll a létért folytatott küzdelemmel, hogy az emberek nem találják elég gyakorlatiasnak?

Mindezek ellenére a tény nem változik, miszerint Ő, aki „az út, az igazság és az élet” [lásd János 14:6], megváltoztathatatlan törvényt alkotott ezzel. (…)

Konkrétan szólva e törvény a következő: „Akkor éljük életünket a legteljesebben, amikor arra törekszünk, hogy a világot jobbá és boldogabbá tegyük.” A puszta természet törvénye, a legéletrevalóbbak fennmaradása nem más, mint a mindennél előrébb való önfenntartás; az igaz lelki élet törvénye viszont ez: önmegtagadás mások érdekében. (…)

E célt szem előtt tartva férfiak és nők [ezrei], akik készségesen szolgálnak fizetség nélkül, hetente [több ezer] gyermeket és fiatalt tanítanak és látnak el útmutatással a jellemépítés és lelki fejlődés terén. A tisztviselők és tanítók e seregén felül … a papságba felszentelt férfiak is magukra vállalták azt a kötelességet, hogy idejüket és tehetségeiket a lehető legteljesebben arra szenteljék, hogy napsugarat, örömet és békességet hintsenek embertársaik közt.⁸

Sokkal nagyobb fokú lelkiséget fejez ki adni, mint kapni. A legnagyszerűbb lelki áldás egymás segítéséből fakad. Ha boldogtalan akarsz lenni, táplálj gyűlöletet fivéred iránt, és ha gyűlölni akarsz, légy fivéred kárára! Ha azonban boldog akarsz lenni, nyújts kedves szolgálatot, és tégy boldoggá valakit!⁹

Becsületes férfiak és nők világszerte váljanak eggyé abban a komoly erőfeszítésben, hogy legyőzzék az önző, gyűlölködő, ellenséges és kapzsi érzéseket a másoknak nyújtott szolgálat törvénye révén, és ezáltal segítsék elő az emberiség békességét és boldogságát!¹⁰

Követnünk kell az Üdvözítő példáját a szolgálatban!

Amikor az Üdvözítő arra készült, hogy eltávozzon apostolai köréből, nagyszerű példát adott nekik a szolgálatra. Emlékeztek: kendővel körülkötötte magát és megmosta tanítványai lábát. Péter, úgy érezvén, hogy ez alantas, szolgáknak való munka, ezt mondta: „… te mosod-é meg az én lábaimat? (…) Az én lábaimat nem mosod meg soha!”

Az Üdvözítő így felelt neki: „Ha meg nem moslak téged, semmi közöd sincs én hozzám.”

„Uram – szólt erre a főapostol –, ne csak lábaimat, hanem kezeimet és fejemet is!”

„A ki megfürödött, nincs másra szüksége, mint a lábait megmosni, különben egészen tiszta.

A mit én cselekszem, te azt most nem érted, de ezután majd megérted.” [Lásd János 13:6–10.]

Akkor megmosta Péter lábát, és a többiekét is. Azután visszavitte a mosdótálat az ajtóhoz, levette a mosdókendőt, visszavette köntösét és visszaült a tizenkettő közé, majd így szólt:

„Ti engem így hívtok: Mester, és Uram. És jól mondjátok, mert az vagyok.

Azért, ha én az Úr és a Mester megmostam a ti lábaitokat, néktek is meg kell mosnotok egymás lábait.” [János 13:13–14]

Milyen példát mutatott a szolgálatról azoknak a nagyszerű szolgáknak, Krisztus követőinek! Aki a legnagyobb közületek, az legyen a legkisebb! Így hát érezzük azt a kötelességet, hogy még nagyobb szolgálattal legyünk az egyház tagsága iránt, és életünket Isten királysága előrehaladásának szenteljük a földön.¹¹

Gondoljatok csak bele! Az egyetlen oka annak, hogy a világ bármit is tud róluk [Jézus apostolairól], az, hogy mivel találkoztak az Üdvözítővel, Őt tették vezetőjükké az életükben. Ha nem így tettek volna, most senki sem tudná, hogy ezek az emberek valaha is éltek. Úgy éltek és haltak volna meg, és ugyanúgy elfelejtették volna őket, mint ahogy napjaikban ezrek éltek és meghaltak, és senki sem tud róluk vagy törődik velük, éppúgy, ahogy ezrek és ezrek élnek ma, idejüket és energiájukat haszontalan életre fecsérelve, a nem megfelelő embereket választva példaképként, lépéseiket az élvezet és megelégedés útjára, nem pedig a szolgálat útjára vezérelve. Hamarosan elérnek az életben való utazásuk végére, és senki sem mondhatja, hogy a világ bármivel jobb lenne azért, mert benne éltek. Az ilyen emberek minden egyes nap végén ugyanolyan meddőn hagyják el ösvényüket, ahogy rátaláltak – nem ültetnek fákat, melyek árnyékot nyújtanának másoknak, vagy rózsabokrokat, melyek édesebbé és vidámabbá tennék a világot az őket követőknek – nincsenek kedves tetteik, nincs nemes szolgálatuk – csupán meddő, terméketlen, kietlen ösvény, amelyet talán tövisek és bogáncsok szegélyeznek.

Nem így volt ez azokkal a tanítványokkal, akik Jézust választották Útmutatójukul. Életük olyan, mint azok a rózsaligetek, melyekből a világ gyönyörű virágokat szedhet mindörökre.¹²

A legméltóbb elhívás az életben … az, amelyben az ember a leginkább tudja szolgálni embertársait. (…) Az élet legnemesebb célja az a törekvés, hogy mások életét jobbá és boldogabbá tegyük.¹³

Javaslatok a tanulmányozáshoz és a beszélgetéshez

Miért parancsolja azt az Úr, hogy szolgáljuk egymást? (Lásd 196–197. oldal.) Milyen lehetőségeink vannak a szolgálatra az egyházban? Milyen szolgálatot nyújthatunk a hivatalos egyházi elhívásainkon kívül?
Az Úr azt tanította, hogy „a ki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt; a ki pedig elveszti az ő életét én érettem, megtalálja azt” (Máté 16:25). Hogyan kapcsolódik ez a szentírás a szolgálathoz? Milyen örökkévaló áldások származnak a másoknak nyújtott önzetlen szolgálatból? Mi a különbség a között, ha azért szolgálunk, mert azt parancsolták nekünk, vagy azért, mert szolgálni akarunk? (Lásd még T&Sz 58:26.)
Milyen tapasztalatokban volt részed, amikor valamit nyújtottál magadból másoknak a szolgálatod által? Milyen kapcsolatban áll egymással a boldogság és a szolgálat? Hogyan segít a szolgálat legyőznünk az önzés, a boldogtalanság és a levertség érzését? (Lásd 197–198. oldal.) Miként segíthet a másoknak nyújtott szolgálat legyőznünk az irántuk táplált barátságtalan érzéseinket?
Mi az, ami nagy hatással van rád Jézusnak a szolgálatra nyújtott sok példája közül? (Lásd 198–200. oldal.) Mit tanulhatunk tőle, miközben mások szolgálatára törekszünk? Miért fontos isteni útmutatást kérni, miközben szolgálunk?
Időnként miért nehéz megengedni másoknak, hogy szolgáljanak minket? Miért fontos szívélyesen fogadni a szolgálatot? Milyen áldásokban volt részed neked vagy a családodnak mások szolgálata révén?

Kapcsolódó szentírások: Máté 25:40; Márk 8:35; Galátziabeliek 5:13; Móziás 4:15; T&Sz 18:10, 15–16