4. Fejezet

Az istenimádat elemei

Imádkozom azért, hogy legyen erőnk úgy élni, hogy isteni útmutatásban és sugalmazásban részesülhessünk, valamint hogy az imádat, az elmélkedés, a társalgás és az áhítat révén érezhessük, hogy igenis lehet szoros kapcsolatunk Mennyei Atyánkkal. Bizonyságomat teszem nektek arról, hogy mindez valós; tudunk társalogni Mennyei Atyánkkal.¹

Bevezetés

David O. McKay már korán megtapasztalta azt a békességet, ami az Istennel való társalgásból ered. Így emlékezett vissza: „Emlékszem, egy este [az ágyamban] feküdtem, és reszkettem a félelemtől. Gyermekként természetesen – vagy természetellenesen – féltem a sötétben, és gyakorta feküdtem úgy, hogy betörőkről, ’mumusokról’ és láthatatlan erőkről képzelődtem. Így ezen a bizonyos estén minden bátorságomból kifogyva feküdtem; azonban megtanultam azt, hogy Isten megválaszolja az imákat. Minden erőmet összeszedve felkeltem az ágyból, letérdeltem a sötétben, és imádkoztam Istenhez, hogy távolítsa el a félelem érzetét; és olyan tisztán, ahogy e délután ti halljátok a hangomat, a következőt hallottam: ’Ne félj, semmi bántódásod nem esik!’ Ó, igen, talán néhányan azt mondják, mindez csak a képzelet szüleménye volt. Ám bármit is mondjanak, tudom, hogy lelkemet elöntötte a gyermeki ima válaszának édes békéje. Ez az a hit, amit belecsepegtetnek a [gyermekek] elméjébe minden utolsó napi szent otthonban világszerte. Kijelentem, hogy ahol a gyermekek Örökkévaló Atyánk szoros közelségében nőnek fel, abban az otthonban nem lehet sok bűn vagy gonoszság.”²

Azon felül, hogy „a Végtelennel való közösségre”³ törekedett, amikor magában volt, McKay elnök örömét lelte abban is, ha más utolsó napi szentekkel együtt imádja Istent. Elmesélte egy emlékezetes élményét, amiben egy egyházi gyűlés során volt része:

„Az egyik olyan istentiszteleten, amely a legnagyobb benyomást tette rám azok közül, melyeken valaha is részt vettem, több mint nyolcszáz embernek osztották ki az úrvacsorát, és ezalatt semmi egyéb hang nem hallatszott, csak az óra ketyegése – nyolcszáz lélek, akiknek mind megadatott az Úrral való közösség lehetősége. Nem volt semmiféle figyelemelterelő tényező, nem volt zenekar, éneklés, beszéd. Mindenkinek megadatott a lehetőség, hogy magába tekintve megvizsgálja önmagát, és megfontolja, érdemes-e avagy érdemtelen arra, hogy részesüljön az úrvacsorából. Megadatott a kiváltság, hogy közelebb kerüljön Mennyei Atyjához. Milyen eszményi is volt!”⁴

McKay elnök arra biztatott minden utolsó napi szentet, hogy imádatukban és magánéletükben is erre az eszményiségre törekedjenek. Azt mondta: „Kapcsolatra lépni Istennel az Ő Szent Lelke által az élet egyik legnemesebb törekvése.”⁵

David O. McKay tanításai

Az áhítat szeretettel elegyített mély tisztelet

Isten létezésének elfogadásától elválaszthatatlan az áhítatos magatartás, amire most a legbuzgóbban szeretném felhívni az egész egyház figyelmét. A lelkiség legnagyobb megnyilvánulása az áhítat; valójában az áhítat egyenlő a lelkiséggel. Az áhítat szeretettel elegyített mély tisztelet. „A lélek különböző érzéseiből álló összetett érzés” ez. [Egy író] szerint ez „a legmagasztosabb minden emberi érzés között”. Más alkalommal említettem már, hogy amennyiben az áhítat a legmagasabb, akkor a tiszteletlenség a legalacsonyabb státusz, amiben az ember e világon élhet. (…)

Az áhítat magában hordozza a törődést, a hódolatot, a tiszteletadást és a nagyra becsülést. Így tehát ennek bármely csekély megmutatkozása nélkül nem lenne előzékenység, gyengédség, illetve mások érzéseinek vagy jogainak figyelembe vétele. Az áhítat a vallás legalapvetőbb erénye. „Ez az erő egyik jele; a tisztelet-lenség pedig a gyengeség egyik legbiztosabb mutatója. Egyetlen olyan ember sem emelkedhet fel – mondja egy ember –, aki kigúnyolja a szent dolgokat.” Majd így folytatja: „Az élet nemes ragaszkodásait tiszteletben kell tartani, különben feladhatják [elutasíthatják] őket a megpróbáltatás napján.”

Szülők, az áhítat, mint a jószívűség is, otthon kezdődik. A korai gyermekkorban arra kell nevelni a gyermekeket, hogy legyenek tisztelettudóak, figyelmesek – tisztelettudóak egymás iránt, az idegenek és a vendégek iránt, figyelmesek az idősekkel és gyengélkedőkkel szemben, és forduljanak áhítattal a szent dolgok, a szülők és a szülői szeretet felé.

A családi életben három hatás ébreszt áhítatot a gyermekekben és járul hozzá lelkük fejlődéséhez, ezek pedig a következők: először is határozott ám gyengéd útmutatás; másodszor a szülők egymás és gyermekeik iránti előzékenysége; és harmadszor az ima, melyben a gyermekek is részt vesznek. Ebben az egyházban minden otthonban arra kell törekednie a szülőknek, hogy értelmesen cselekedve elmélyítsék gyermekeikben ezt a három alapvető dolgot.⁶

Az áhítat Isten felé irányítja a gondolatot. Nélküle nem létezik vallás.⁷

Úgy tekintek az áhítatra, mint a lélek egyik legmagasztosabb jellemvonására. A tiszteletlen ember nem hívő ember. (…)

Az áhítat magas fokú kifinomultságot sugall, valamint igaz hitet az Istenségben és annak igazlelkűségében.⁸

Úgy érzem, az áhítatot a szeretet mellé kell állítani. Jézus először a Miatyánkban tett erről említést: „Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved.” [Máté 6:9] Szenteltessék meg – azaz legyen szent, legyen tiszteletben tartva.⁹

Ha több áhítat lenne az emberi szívekben, akkor kevesebb helye lenne a bűnnek és a szomorúságnak, és sokkal több hely maradna az örömre és boldogságra való képességnek. A ragyogó erények közt még megbecsültebbé, még alkalmazhatóbbá, még vonzóbbá tenni ezt az ékkövet – olyan feladat ez, amely érdemes a legegységesebb és legimádságosabb erőfeszítésre az egyház minden tisztségviselője, minden szülője és minden tagja részéről!¹⁰

Az elmélkedés az Istennel való lelki kapcsolathoz vezet a Szentlélek által

Túlságosan kevés figyelmet szentelünk az elmélkedés – az odaadás ezen alapelve – értékének. Két eleme van imádatunknak: az egyik a saját elmélkedésünkből fakadó lelki kapcsolat; a másik a másoktól kapott útmutatások, különösen azoktól, akiknek felhatalmazásuk van arra, hogy vezessenek és oktassanak minket. E kettő közül bensőnk szempontjából sokkal gyümölcsözőbb az elmélkedés. Az elmélkedés a lélek nyelve. Így definiálhatjuk: „a személyes odaadás vagy lelki gyakorlat egy formája, amely valamely vallásos témáról való mély, huzamosabb ideig tartó gondolkodást kíván.” Az elmélkedés az ima egy formája. (…)

Az elmélkedés az egyik legtitkosabb és legszentebb ajtó, amin keresztül az Úr jelenlétébe juthatunk. Jézus példát mutatott nekünk. Rögtön, miután megkeresztelkedett és elnyerte Atyja jóváhagyását, miszerint „Ez amaz én szerelmes fiam, a kiben én gyönyörködöm” [Máté 3:17], Jézus elment oda, amit ma a kísértések hegyének hívunk. Szeretek az elmélkedés helyeként emlékezni rá, ahol a negyvennapi böjtölés alatt saját magával és Atyjával beszélgetett, és megfontolta nagy küldetésének felelősségét. E lelki kapcsolat oly nagy erőt eredményezett számára, hogy azt tudta mondani a kísértőnek:

„… Eredj el Sátán, mert meg van írva: Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak néki szolgálj.” (Máté 4:10)

Mielőtt elmondta … a gyönyörű hegyi beszédet, magában volt, mégis közösségben Istennel. Ugyanezt tette azután az eseménydús sabbat nap után is, amikor kora reggel felkelt, miután Péternél vendégeskedett. Péter kétségtelenül üresen találta a vendégszobát, és amikor [Jézust] keresték, egymagában találtak rá. Ezen a reggelen mondta Péter a következőket:

„Mindenki téged keres.” (Márk 1:37)

És ismét, miután Jézus táplálékot nyújtott az ötezernek, azt mondta a Tizenkettőnek, hogy küldjék el a sokaságot, Jézus maga azonban felment a hegyre, hogy egyedül legyen. A történetíró feljegyzése szerint „mikor pedig beestveledék, egyedül vala ott” (Máté 14:23). Elmélkedés! Ima!¹¹

Állítsuk Istent életünk középpontjába! (…) Kapcsolatra lépni Istennel az Ő Szent Lelke által az élet egyik legnemesebb törekvése. Ez pedig akkor következik be, amikor Isten békessége és szeretete utat talált a lélekbe, amikor az Ő szolgálata válik az ember életének és létezésének fő motivációs elemévé.¹²

Azért megyünk az Úr házába, hogy lélekben közösségre lépjünk vele

Azért lépünk be egy kápolnába, hogy az Urat imádjuk. Részesülni szeretnénk Szelleméből, és azáltal, hogy részesülünk Szelleméből, építjük saját lelki erőnket.¹³

A gyülekezeti házakat az imádat házaiként szenteljük fel és választjuk el. Ez természetesen azt jelenti, hogy mindazok, akik oda belépnek, azzal a szándékkal lépnek be oda, vagy legalábbis úgy tesznek, mintha azzal a szándékkal mennének be oda, hogy közelebb kerüljenek az Úrhoz, mint az utcán vagy a munkával telt élet gondjai közt tehetnék. Más szavakkal azért megyünk az Úr házába, hogy találkozzunk vele, és lélekben közösségre lépjünk vele. Az ilyen találkozóhelynek tehát először is minden tekintetben megfelelőnek és helyénvalónak kell lennie, akár Istent tekintjük a meghívott vendégnek, akár az Őt imádókat vesszük az Ő vendégeiként.

Legyen a találkozóhely akár szerény kápolna, akár fehér márványból épített, drágakövekkel kirakott „építészeti költemény”, mindez keveset vagy semmit sem számít a Végtelen Jelenlét iránti megközelítésünkben és hozzáállásunkban. Annak a tudatnak, hogy Isten ott van, elegendőnek kell lennie ahhoz, hogy fegyelmezett, áhítatos magaviseletre késztessen minket.

E tekintetben az egyház tagjaiként bizony bőven van még javítani valónk az istentiszteleti gyűléseinken! A cövek, az egyházközség és a kvórum gyűlésein elnöklő felhatalmazottaknak, különösen pedig az osztályok tanítóinak különös erőfeszítést kell tenniük arra, hogy nagyobb fegyelmet és nagyobb áhítatot tartsanak fenn az imádat és a tanulás óráiban. A pulpitus mögötti kevesebb beszélgetés üdvös hatással lesz az azzal szemben ülőkre. A gyermekekben példamutatás és tanítás által kell elmélyíteni, hogy az Istent imádó gyülekezetben helytelen a zűrzavar és a rendetlenség. Gyermekkorukban kell elmélyíteni bennük, és ifjúságukban hangsúlyozni, hogy tiszteletlenség beszélgetni vagy akár suttogni egy prédikáció alatt, valamint hogy – egy esetleges vészhelyzettől eltekintve – a faragatlanság netovábbja, ha valaki a gyűlés lezárása előtt hagyja el az Istent imádó gyülekezetet.¹⁴

Két célból épülnek az egyes kápolnák: először is, hogy olyan helyként szolgáljanak, ahol mindenki tanítást kaphat Isten útjaiból, másodszor pedig, hogy bennük mindenki dicsőíthesse Mennyei Atyánkat, aki semmi többet nem kér gyermekeitől, mint hogy olyan férfiak és nők legyenek, akiknek olyan nemes jelleme van, hogy ezáltal visszatérhetnek színe elé.¹⁵

Amikor egyházi épületbe léptek, Mennyei Atyánk színe elé jöttök – és ennek elegendőnek kell lenni számotokra ahhoz, hogy felkészítsétek a szíveteket, az elméteket és az öltözéketeket is, hogy megfelelően és helyénvalóan leülhessetek a jelenlétében.¹⁶

Ne tegyük pihenőnappá a vasárnapot! Szent nap az, amin el kell mennünk az imádat házába, és Istenünket kell keresnünk. Ha Őt keressük a sabbat napján, és színe elé lépünk azon a napon, akkor sokkal kevésbé találjuk majd nehéznek, hogy a hét elkövetkezendő napjain is a színe előtt járjunk.¹⁷

Az úrvacsora lehetőséget biztosít nekünk arra, hogy közel legyünk az Úrhoz

A legnagyobb vigasz ebben az életben az a bizonyosság, hogy szoros kapcsolatunk lehet Istennel. (…) Az úrvacsora időszakának fontos szerepe van abban, hogy tudatára ébredjünk ennek a kapcsolatnak.

„… az Úr Jézus azon az éjszakán, melyen elárultaték, vette a kenyeret,

És hálákat adván, megtörte és ezt mondotta: Vegyétek, egyétek! Ez az én testem, mely ti érettetek megtöretik; ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.

Hasonlatosképen a pohárt is vette, minekutána vacsorált volna, ezt mondván: E pohár amaz új testamentom az én vérem által; ezt cselekedjétek, valamennyiszer isszátok az én emlékezetemre.

Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret és isszátok e pohárt, az Úrnak halálát hirdessétek, a míg eljövend.

Azért a ki méltatlanul eszi e kenyeret, vagy issza az Úrnak poharát, vétkezik az Úr teste és vére ellen.

Próbálja meg azért az ember magát, és úgy egyék abból a kenyérből, és úgy igyék abból a pohárból.” [1 Korinthusbeliek 11:23–28]

Nincs szentebb szertartás Krisztus egyházában, mint az úrvacsora megáldása és kiosztása. (…)

Három alapvetően fontos dolog kapcsolódik az úrvacsora megáldásához és kiosztásához. Az első az önvizsgálat. A magunkba tekintés. „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” – ám arra érdemesen kell részesülnünk abban, mindenki megvizsgálván önmagát az érdemességére vonatkozóan.

Másodszor: szövetséget kötünk; szövetséget kötünk, nem pusztán ígéretet teszünk. (…) Nincs semmi az életben, ami fontosabb lenne ennél! (…) A szövetséget, az ígéretet olyan szentnek kell venni, mint magát az életet. Ezt az alapelvet alkalmazzuk minden vasárnap, amikor veszünk az úrvacsorából.

Harmadszor: van még egy áldás, ami nem más, mint az Úrral való szoros kapcsolat érzése. Lehetőségünk van kapcsolatra lépni önmagunkkal és kapcsolatra lépni az Úrral. Abban a házban gyűlünk össze, ami neki van szentelve, amit átnyújtottunk neki, amit az ő házának nevezünk. Nos, bizonyosak lehettek abban, hogy ő ott is lesz, hogy sugalmazást adjon nekünk, ha megfelelőképpen felkészülve jövünk, hogy találkozzunk vele. Nem vagyunk felkészültek a vele való találkozásra, ha abba a terembe olyan gondolatokat hozunk, amik üzleti ügyeinkkel kapcsolatosak, különösen pedig ha az imádat házába felebarátaink iránti gyűlöletet hozunk, vagy az egyház felhatalmazottai iránti ellenséges vagy irigy érzéseket. Bizonyos, hogy senki sem remélheti, hogy közösségre léphet az Atyával, ha ilyen érzéseket táplál. Az ilyen emberek oly távol állnak az imádattól, és különösen távol állnak attól, hogy vegyenek az úrvacsorából! (…)

Úgy hiszem, hogy az úrvacsora megáldásának és kiosztásának rövid ideje az egyik legjobb lehetőségünk az elmélkedésre, és nem szabad, hogy bármi is legyen e szent időszak alatt, ami elvonná figyelmünket a szertartás céljától! (…)

Több áhítattal és tökéletes fegyelemmel kellene körbevennünk ezt a szent szertartást, hogy mindenki, aki az Úr házába jön, elgondolkodhasson az Ő jóságáról, és csendben, imádságos lélekkel kifejezhesse Isten jósága iránti köszönetét. Legyen az úrvacsora órája a nap olyan élménye, mely során az Urat imádó személy legalább megpróbálja felismeri magában, hogy lehetséges Istenével kommunikálnia!

Nagyszerű események történtek ebben az egyházban az ilyesfajta lelki közösség által, azáltal, hogy a lélek kész volt meghallani a Mindenható sugalmazását. Tudom, hogy ez valós. Wilford Woodruff elnökben nagy mértékben megvolt ez az ajándék. Ő mindig kész volt felelni; ismerte a „csendes, halk hangot”, mely sokak számára még mindig ismeretlen. Meglátjátok majd, hogy egyedül lesztek magatokkal és Istenetekkel, amikor megélitek ezeket a mély sugalmazásokat adó pillanatokat. Valószínűleg akkor tapasztaljátok majd ezeket, amikor nagy megpróbáltatással kell szembenéznetek, vagy amikor fal kerül utatokba, és úgy tűnik, leküzdhetetlen akadály áll előttetek, vagy amikor nehéz a szívetek valamilyen tragédia miatt az életetekben. Ismétlem, a legnagyobb vigasz, amit ebben az életben kaphatunk, nem más, mint az Istennel való lelki közösség érzése. Nagyszerű bizonyságok születtek már ilyen pillanatokban. (…)

Amikor megálltok, hogy elgondolkodjatok a dolgon, rájöttök, hogy az úrvacsorai szolgálat során semmi sem olyan fontos a külvilág dolgaiból, mint az Urunkra és Üdvözítőnkre való emlékezés, és nincs semmi, ami annyira érdemes lenne a figyelmünkre, mint annak megfontolása, milyen értékes is az ígéret, amit teszünk. Miért kellene, hogy bármi is elvonja a figyelmünket? Van bármi, ami fenségesebb? Ott, egymás színe előtt, valamint Atyánk előtt tanúságot teszünk arról, hogy készek vagyunk Krisztus nevét magunkra venni, hogy róla mindig, mindig megemlékezünk, és hogy be fogjuk tartani azokat a parancsolatokat, amiket Ő adott nekünk. Tudtok-e, vagy tud-e bármilyen élő lény, aki egy percre is elgondolkodik, bármi olyat helyezni elénk, ami szentebb vagy nagyobb horderejű az életünkben? Ha mechanikusan veszünk belőle, nem vagyunk becsületesek, vagy, ha mondhatom így, megengedjük gondolatainknak, hogy elterelődjenek egy igen szent szertartásról. (…)

Tegyük az úrvacsora óráját az egyik leglenyűgözőbb eszközzé az Isten Lelkével való kapcsolatra lépés folyamatában! A Szentlélek – amire jogosultak vagyunk – vezessen minket az Ő színe elé, érezzük meg ezt a közelséget, és mondjunk imát a szívünkben, amit Ő meg is fog hallani!¹⁸

Javaslatok a tanulmányozáshoz és a beszélgetéshez

Mit jelent az „áhítatos magatartás”? (Lásd 33–34. oldal.) Miben több az áhítat a puszta csendben ülésnél? Hogyan fejleszthetjük ki ezt a „szeretettel elegyített mély tiszteletet”?
Hogyan taníthatjuk az áhítat alapelvét otthon és az egyházban? (Lásd 34–36. oldal.)
Időnként miért nehéz időt találni arra, hogy Isten dolgairól elmélkedjünk? Mit tehetünk, hogy több időnk legyen elmélkedni? Milyen áldásokat kaphatunk elmélkedésünk eredményeképp? (Lásd 35–36., 37–40. oldal.)
Mit tehetünk, hogy felkészültek legyünk úgy menni „az Úr házába, hogy … lélekben közösségre lépjünk vele”? (Lásd 36–40. oldal.) Hogyan készíthetjük fel magunkat az úrvacsoravételre? (Lásd 36–40. oldal.)
Miként segíthetünk gyermekeinknek és másoknak még áhítatosabbnak lenni a templomban, az úrvacsorai gyűlés során és a többi egyházi gyűlésen? (Lásd 34–36. oldal.) Hogyan vesz el az áhítatból az, ha későn érkezünk egy gyűlésre, vagy onnan korán távozunk?
Mi az úrvacsora jelentősége a te életedben?

Kapcsolódó szentírások: Zsoltárok 89:6–8; T&Sz 20:75–79; 63:64; 76:19–24; 109:21; 138:1–11