Szolgálat az egyházban
Az elhívásomból fakadó áldás
Az Úr elhívott téged, hogy az Elemi elnökeként szolgálj” – mondta a gyülekezeti elnököm. Csak egy éve fejeztem be a Babérkoszorú osztályt, és csupán két éve keresztelkedtem meg az egyházba. Kételyeim támadtak.
„Nincs elég türelmem a gyerekek tanításához” – válaszoltam neki.
„Hiszed, hogy az elhívásod Istentől érkezett?” – kérdezte. „Amikor elhív, akkor fel is készít bennünket.”1
Szavai önbizalmat öntöttek belém, és azonnal tudtam, hogy az Úrnak igenis szüksége van rám az Elemiben. Fogalmam sem volt róla, hogyan fogom betölteni új elhívásomat, de tudtam, hogy Ő majd vezet engem.
A tőlem telhető legjobban akartam elvégezni a feladatokat, néhány hónappal később azonban édesanyámnál rákot diagnosztizáltak. Emellett rendszermérnöknek tanultam. Nagyon nehéz volt egyszerre ellátnom az otthon, az egyetemen és az Elemiben rám váró feladataimat. Lelkesedésem kezdett alábbhagyni, mígnem egyik vasárnap az egyházban már nem bírtam tovább, és feltört belőlem a sírás.
Egyházközségem egyik tagja észrevette, hogy zokogok, és a legcsodálatosabb tanáccsal vigasztalt meg: „Judith, a legjobban úgy juthatunk túl a nehézségeinken, ha elveszítjük önmagunkat az evangéliumban és a másoknak nyújtott szolgálatban – mondta. – Ha így teszel, észre fogod venni, hogy az Úr könnyít a terheiden.”
Miközben követtem biztató tanácsát, megváltozott a hozzáállásom, elmélyült a hitem, és egyre inkább megerősödött az Úr szolgálata iránti eltökéltségem. A próbatételeim nem szűntek meg, de az elhívásomnak szenteltem magam, és egy idő után már vártam a vasárnapi találkozást a gyerekekkel. Minden héten tanítottak nekem valami újat, mikor tetteiken keresztül kifejezték a bizonyságukat. Ahogy teltek-múltak a hónapok, láttam, hogyan formálta az Úr a jellememet, és hogyan fejlesztettem ki olyan adományokat és tehetségeket, melyekkel előtte nem rendelkeztem.
A következő évben elhagytam a kolumbiai Barranquillát, és egy hónapra visszamentem Bogotába édesanyámhoz, akinek kemoterápiára volt szüksége. Ebben az időben állandóan imádkoztam, és nagyon közel éreztem magam az Úrhoz. Úgy döntöttem, szakot váltok az egyetemen. Sugalmazás útján rájöttem, az Úr azt akarta tőlem, hogy a gyermekek tanításának szenteljem az életemet. Amikor visszatértem az iskolába, nekiálltam kidolgozni a diplomamunkámat gyógypedagógiából.
Tudtam, hogy Mennyei Atyám azért adta nekem ezt az elhívást az Elemiben, hogy felkészítsen. Miközben szolgáltam, felfedeztem a valódi hivatásomat. Az evangélium szerinti élet során elveszítettem önmagamat a szolgálatban, és úgy éreztem, az Úr kezében vagyok.
A bizonyság, melyet az Elemi elnökségében, majd később a cövek Elemi elnökségében való szolgálatom során szereztem, komoly támogatás forrásává lett egyháztagságom évei alatt. Megtanultam, hogyan tanítsak szeretettel, hogyan lássak egy gyermek szemével, és hogy az Úrhoz kell fordulnom útmutatásért és sugalmazásért.
Most egy kéttannyelvű iskolában tanítok a városomban, és nap mint nap eszembe jutnak az elmúlt évek erőfeszítései, kihívásai és áldásai. A gyerekek, akik akkoriban az Elemibe jártak, most már tinédzserek, de szemükben még mindig ott csillog a Szabadító és az Ő evangéliuma iránti szeretet fénye.
Tudom, hogy amikor az Úr elhív, akkor tanít és képez is minket, és olyan vezetők ad nekünk, akik segítenek Jézus Krisztus csodálatos evangéliuma szerint élnünk.
Jobb oldali illusztráció: Daniel Lewis