Egy ventilátor, egy porszívó és egy tál süti
Rindi Haws Jacobsen, USA, Utah
Egyik nyáron férjem új munkahelyet kapott, így kis családunkkal több mint 3000 kilométert megtéve átutaztuk az országot. Izgatottak voltunk az új kaland miatt, de úgy éreztük, messze kerültünk otthonról, a családjainktól és minden más ismerős dologtól. Egy felhőszakadás kellős közepén érkeztünk meg új otthonunkba. Hogy megóvjuk az újonnan lerakott szőnyeget, úgy pakoltuk le a teherautót, hogy a fejünk fölé esernyőt tartottunk, a földre meg plédeket terítettünk. Tudtuk, hogy a heves esőzések miatt néhány háznál beázott a pince, ezért fél szemmel idegesen figyeltük az alagsorunkat is, miután mindent kirakodtunk.
Estére úgy tűnt, minden rendben van. Három gyermekünket sikerült végre elaltatni, így azután Greggel gyorsan magunknak is megágyaztunk. Mindketten kimerültek voltunk, és alig vártuk, hogy beessünk az ágyba. Greg azonban valamiért úgy érezte, hogy egy dobozt még ki kell csomagolnia.
„Könyörgöm – mondtam –, csak menjünk aludni! Majd reggel kipakolunk.”
Megrázta a fejét, és elindult a pincébe. Néhány pillanat múlva halottam a kiáltását. Riadtan lerohantam a pincébe, ahol egy kisebb árvíz fogadott. Ott álltunk egymás mellett, miközben a hideg esővíz lassan a bokánkig ért. Azonnal nekiláttunk, hogy felvonszoljuk a lépcsőn a dobozokat. Egyiket a másik után. Reménytelenül elveszettnek éreztem magam. Az arcomról patakzó könnyeim a padlón hömpölygő vízbe hulltak.
Felhívtam az egyetlen egyháztagot, akit az új egyházközségünkből ismertem: Lindsay Sewell testvért, hogy megkérdezzem, hogy működik a vízszivattyúnk. Sewell testvér gyorsan adott néhány tanácsot, én pedig visszamentem, hogy tovább mentsem a holmijainkat. Éjfél körül megszólalt a csengő. Mikor kinyitottam az ajtót, Sewell testvér állt ott, kezében egy ventilátor, egy vizesporszívó és egy tál csokis keksz.
„Úgy tűnik, elkél némi segítség” – mondta hatalmas mosollyal az arcán. – Hirtelen már nem is éreztem magam olyan távol az otthonunktól.
Sewell testvér egész éjjel nálunk maradt, és velünk együtt próbált úrrá lenni az özönvizen. Amikor a pincében már szinte térdig ért a víz, azt javasolta, hívjuk ki a tűzoltókat; az ő nagy szivattyúikkal végül sikerült megoldani a problémát.
Másnap reggel Sewell nőtestvér és új egyházközségünk néhány tagja ételt, hosszabbítókat és még több vizesporszívót hozott. Elhalmoztak bennünket a jóságukkal. Végül minden holminkat sikerült megmentenünk.
Annyira hálás vagyok, hogy Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza tagja lehetek. Nem számít, hol vagyok, a fivéreim és nőtestvéreim tárt karokkal fogadják a családunkat, hogy segíthessenek a szükség idején.