Örökre együtt
Ami először tragédiának tűnt, végül elvezette Uanci családját a templomba.
Első találkozásunkkor Uanci Kivalu széles mosollyal köszöntött. Majd mikor leült, a hangja komollyá vált, és én eltűnődtem, vajon mit szeretne megosztani velem ez a kedves 16 éves lány. „A történetem a templomról szól” – mondta.
Uanci Tongáról származik; egy szigetországból, ahol hatalmas kókuszpálmák és óriási banánfák nőnek, és mindenfelé üdezöld taroültetvények terjeszkednek. A legtöbb fiatal, akivel ezen a szigeten találkoztam, elégedettnek tűnt az életével: erről széles mosolyuk árulkodott, mely pont olyan volt, mint néhány pillanattal ezelőtt még Uancié is. A korabeli fiatalok szeretnek táncolni, énekelni, netballozni és a családjukkal lenni. Általában véve egy vidám társaságot alkotnak. De Uanci komolysága valami mélyebb érzelemmel is vegyült, melyet nem tudtam megfejteni, és ez igen meglepett.
„A templomról szeretnék beszélni – ismételte meg.
– A testvéreimmel – kezdte Uanci –, fiatal korunk óta az egyház tagjai vagyunk. Édesanyámmal minden vasárnap eljártunk az egyházba. Imádtam a templomot is, és szerettem a többi fiatallal keresztelkedést végezni a halottakért. Amikor odamentünk, mindig éreztem a Lelket. De az édesapám nem akart eljárni velünk az egyházba.”
Uanci hangja megremegett. Felnéztem a jegyzetfüzetemből, és láttam, hogy könny csillog a szemében.
„Egy napon a kisöcsém, ’Alekisio csípője megsérült, és elfertőződött – folytatta. – Egy kis időre jobban lett. Apa pedig visszatért az egyházba. De egy idő után újra elmaradt.”
Könnyei ekkor már patakzottak, a zsebkendő is, amit neki adtam, azonnal átnedvesedett, akárcsak ruhájának az ujja, amellyel sikertelenül igyekezett felitatni őket.
„A kisöcsém rosszabbul lett, majd meghalt. Mindössze 12 éves volt.”
Uanci egy pillanatra szünetet tartott, mert magával ragadták az érzelmei. Ekkor kezdtem megérteni, miért volt ilyen komoly. Ez a fiatal nő már megtapasztalt az életében egy hatalmas tragédiát. De szemében ott ragyogott egy halvány reménysugár is.
„Aztán – kezdett újra neki – az édesapám végül úgy döntött, hogy visszatér az egyházba. Eleinte nehéz volt neki. A püspökünk, a vezetők, a rokonok és a családunk is bátorították, és azt mondogatták neki, hogy az egyetlen módja, hogy a családunk újra együtt lehet, és hogy újra láthassuk az öcsémet, ha összepecsételnek bennünket a templomban.
„Nagyon sokat szenvedtünk az öcsém halála miatt – folytatta Uanci. – De a szüleim keményen dolgoztak, és aztán részesültek a szertartásokban. Végül 2008. október 10-én – pontosan egy évvel ’Alekisio halála után – családként egymáshoz pecsételtek bennünket a templomban. A püspök helyettesítette a kisöcsémet. Ez volt a legleírhatatlanabb érzés, melyben valaha részem volt.”
Uanci könnyei nem a bánat, hanem az öröm könnyei voltak. Ő és a családja elmehettek az Úr házába, ahol egymáshoz pecsételték őket, és ő tudta, hogy ez mit jelent. Ha a családja érdemesen él a szövetségekre, akkor örökre együtt lehetnek.
Amikor Uancira gondolok, elképzelem, ahogy átsétál az egyházi tulajdonban lévő Liahana iskola udvarán, és felnéz a szomszédban emelkedő Tonga templom tornyára. Látja, ahogy Moróni angyal aranyszobra megcsillan a tündöklő napfényben. Újra könnycseppek jelennek meg a szemében, de közben mosolyog, mert tudja, hogy újra látni fogja ’Alekisiót.
Családi fotók: Joshua J. Perkey; Fotó a Tongai Nuku‘alofa templomról: Welden C. Andersen