Míg újra találkozunk
Harcolni, elfutni vagy tűrni az ütéseket?
Mikor üldöztetéssel kerülünk szembe, Krisztus tanítványaként melyik lehetőséget kell választanunk?
Azon a délutánon nem tudtam, mit tegyek. 14 éves voltam akkoriban. Az iskola külső falához hátráltam. Az egyik nagyszájú srác nekem is jött. Nemsokára jó pár haverja is ott termett, és körülvettek. Úgy döntöttem, tűrni fogom az ütéseket.
Pofon vágott, majd jól megrúgdosott.
Végül magamra hagytak. Mikor megérkezett a buszom, felkapaszkodtam rá. Fel se néztem, míg meg nem állt a megállónkban. Ennek már ötven éve, és még mindig azon tűnődöm, vajon gyávaságból vagy keresztény béketűrésből tettem-e így.
Ez az élmény rámutat néhány olyan fejtörést okozó kérdésre is, melyekkel utolsó napi szentként kell szembesülnünk. Mikor a hitünket támadják, akkor harcoljunk, elfussunk, vagy pedig csak tűrjük az ütéseket?
A Szabadító szavai világosnak tűnnek: „…a ki arczul üt téged jobb felől, fordítsd felé a másik orczádat is” (Máté 5:39). Gyakran elgondolkoztam, hogy Jézus egyszerűen csak egy metafórát használt-e itt, hogy megtanítsa a követőinek: az akkori bevett szokás szerint ne véres megtorlással feleljenek a bántalmazásra? Talán.
A Tan és a szövetségekben is találunk egy ide vonatkozó tanácsot, melyen szintén érdemes eltűnődni.
1833-ban az egyháznak heves üldöztetéssel kellett szembenéznie, különösen Missouri államban. Mivel az életükre törtek, az egyháztagok fegyvert ragadtak. Ekkor nyilatkoztatta ki az Úr a 98. szakaszt, melyben türelemre inti őket. Végtelen türelemre. Jogukban állt megvédeni magukat. Ő azonban jutalmat ígért nekik, ha tűrtőztetik magukat. Ha a támadók bocsánatot kérnek, a szenteknek akár „hetvenszer hét alkalommal” is meg kell bocsátaniuk (40. vers). Csatára készülve először igyekezniük kellett békét kötni, és csak akkor támadhattak, ha arra az Úr parancsot adott.
Azok a rettenetes napok már elmúltak, azóta új idők járnak. Az egyház azonban bizonyos szempontból még mindig támadás alatt áll. Általános a félreértés a tanunkat illetően. Félinformációkon alapuló feltételezésekkel, következetlen vádaskodásokkal és arcátlan hazugságokkal vagyunk körülvéve, melyek mind az igazság zászlaját lengetik.
Mit kellene tennünk? Olyan tanítványként, aki igyekszik „Isten tanújaként állni mindig és mindenben, és minden helyen” (Móziás 18:9), valamit tennünk kell. Vagyis nem futamodhatunk meg. Akkor tehát harcoljunk-e, vagy pedig csak tűrjük el az ütéseket?
Mint oly sok esetben, ilyenkor is a prófétáktól kaphatunk választ. A mostani konferencián jó pár beszédet lejegyeztem, melyek arról szóltak, milyen álláspontot képvisel az egyház a vitákat kiváltott ügyekben. A beszélők nem rántották elő a fegyverüket, de nem is tették le. A közös alapot igyekeztek megtalálni azokkal, akik nem értenek egyet velünk. Tisztelettudók. Egyszerre próbálnak megértők lenni és megértetni magukat.1
Van úgy, hogy csak a közül választhatunk, hogy harcolunk, elfutunk vagy eltűrjük az ütéseket. De általában van egy sokkal jobb lehetőségünk is. Szeretettel kinyújthatjuk feléjük a karunkat, mint ahogy Jézus és az Ő apostolai is teszik.
Fényképes illusztráció: David Stoker