Otthonra lelni az evangéliumban
Ausztráliában, Perth-ben nőttem fel. A vallások jöttek-mentek az éltemben. Metodistának kereszteltek meg, egyházi iskolákba irattak be, a nagymamámat pedig időnként elkísértem a baptista gyülekezetbe. A lelki élet effajta következetlensége ellenére az ima természetes volt számomra, hála a nagymamámnak, aki megosztotta velem a hitét, és megtanított rá, hogy olvassam a Bibliát. Az életemre gyakorolt állandó befolyásának köszönhetően a világ zaja ellenére is ösztönösen elkezdtem hinni Jézus Krisztusban. Visszatekintve már tudom, hogy Mennyei Atyám így készítette fel a szívemet, hogy befogadhassam a visszaállított evangéliumot.
Erre egy konkrét esemény is előkészített. Egy franciaországi utazásom során autóbaleset ért. Előtte támadt egy erős érzésem, hogy kössem be magam, majd pillanatok múlva az autó megcsúszott, és egy 6 méter mély árokba szaladt. A figyelmeztető hang hatására, valamint az látva, hogy a baleset után később újra képes voltam használni a lábamat – míg más, hasonló sérülést szenvedett emberek gyakran végleg lebénulnak –, kezdtem megérteni, hogy egy nálam sokkal nagyobb isteni hatalom irányítja a dolgokat.
Két évvel később, mikor ismét Franciaországban jártam cserediákként, Kayla Barth, egy kaliforniai iskolatársam, egy nap merészen elém állt, és meghívott, hogy kísérjem el az egyházba, ahová ő jár. Kayla mérhetetlen lelkesedése az evangélium iránt teljesen lenyűgözött. Magamba szívtam minden egyes szavát, mikor megosztotta velem a megváltás tervét. Mindez olyan ismerősnek tűnt, mintha már hallottam volna.
Amikor először beléptem az Angoulême kápolnába, olyan érzésem támadt, mint mikor egy egy finom meleg takaróba burkolózik az ember. „Hazajöttem.” A vasárnapi iskolán aznap tanító misszionárius nagyon erőteljes bizonyságot tett az első látomásról. Amikor elmagyarázta, hogyan tesz nekünk bizonyságot a Szentlélek, a szívemet melegség öntötte el, mely átjárta az egész testemet. Ez az erőteljes bizonyság kitörölhetetlen hatást gyakorolt rám, és átsegített még a hitet próbáló nehézségeimen is.
Egy hónappal azután, hogy először betettem a lábam az Angoulême kápolnába, eldöntöttem, hogy megkeresztelkedek. Már elmúltam 18, ezért nem kellett szülői beleegyezés. Ám amikor felhívtam a családomat Ausztráliában, hogy elmeséljem nekik az örömteli híreket, lesújtott, és csalódottá tett, hogy milyen negatív az egyházhoz való hozzáállásuk. Ellenezték, hogy megkeresztelkedjek.
Nehéz lett a szívem. Szálljak szembe a családom akaratával, akiket pedig annyira szeretek? Vagy halasszam el a keresztelőmet, míg vissza nem térek Ausztráliába, ahol csak még nagyobb ellenkezésbe fogok ütközni?
A Máté 19:29 segített meghoznom a döntést: „És a ki elhagyta házait, vagy fitestvéreit, vagy nőtestvéreit, vagy atyját, vagy anyját, vagy feleségét, vagy gyermekeit, vagy szántóföldjeit az én nevemért, mindaz száz annyit vészen, és örökség szerint nyer örök életet.” Hajlandó vagyok-e a Szabadítót tenni az első helyre az életemben, akár még a családom elé is? A válasz igen volt. 1989. december 16-án megkeresztelkedtem, és Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza tagjává konfirmáltak. A Franciaországban töltött hátralévő időm korábban ismeretlen békés boldogságban telt.
Amikor visszatértem Perthbe, a családom tárt karokkal fogadott. De azon kísérletem, hogy megosszam velük az evangéliumot, heves ellenkezésbe ütközött. Még azt is elintézték, hogy talákozzak olyan vallási „szakértőkkel”, akik majd „megvilágosítanak”, és segítenek, hogy meglássam mekkora „tévedés” a választott ösvényem. Ez nagyon próbára tette a hitemet, és az anti-mormon propaganda rám zúdulása miatt kezdtem megkérdőjelezni a döntésemet.
De szívem rejtett zugaiban mégsem tudtam megtagadni, hogy mindaz, amit Franciaországban tapasztaltam, Istentől származott, és nem tudtam mindezt csak úgy elengedni, ezért az Úr Lelkéhez folyamodtam megerősítésért. Heteken át minden vasárnap böjtöltem és imádkoztam. Beletemetkeztem a szentírásokba, papsági áldásokat kaptam, melyek útmutatást és erőt adtak, és hetente eljártam az egyházba, hogy a szentek társaságában legyek. Ahelyett, hogy azon időztem volna, amit nem értettem, vagy nem tudtam, azokra a dolgokra összpontosítottam, amit tudtam: hogy Isten gyermeke vagyok, Jézus a Krisztus, Joseph Smith visszaállította az Úr egyházát, a Mormon könyve és a Biblia Isten szava, és hogy a családok örökké együtt lehetnek. Ezzel az új szemléletmóddal bizonyságom növekedésnek indult, és ismét erőre kapott.
Az utolsó kihívás, mellyel szembe kellett néznem abban az évben, hogy anélkül kössek házasságot a templomban, hogy a családom jelen lehetne a szertartáson. Egy fiatalember, akivel Franciaországban találkoztam, majd rendszeresen leveleztem, Kaliforniából eljött három hétre, hogy meglátogasson. Mindkettőnk számára világossá vált, hogy szeretnénk összeházasodni. Újabb nehéz döntés előtt álltam: a templomban házasodjak-e meg az időre és az örökkévalóságra, vagy valahol máshol, hogy a családom is ott lehessen a szertartáson?
Követtem a cövekelnököm tanácsát, és 1991 februárjában megházasodtam a templomban. Akkoriban ez nagyon bántotta a családomat, de később kezdték észrevenni, hogy az egyház mekkora áldást jelent az életemben. Ahogy figyelték az evangéliumban felnövekvő gyermekeinket, hálásak voltak mindazért, amit tanítunk nekik, és hogy láthatták, milyen nagyszerű emberekké válnak.
Nemrég egyik gyermekem elmondta, mennyire hálás, hogy úgy döntöttem, elfogadom az evangéliumot, és az Úrnak nevelem fel a családomat. Őszinte szavai könnyekig meghatottak. Felismertem, hogy azzal, hogy eldöntöttem, az evangélium szerint fogok élni, nemcsak az én életemre, de a lányoméra is áldást hoztam. Örökké hálás leszek Mennyei Atyámnak a sok csodáért és földi angyalainak befolyásáért, akik segítettek otthonra lelnem Jézus Krisztus evangéliumában. Húsz év múltán visszatekintve világosan látom, hogy megérte elviselni minden megpróbáltatást, szívfájdalmat és a családomtól jövő támadásokat. Az evangélium a mindenem. Az evangélium igaz. Ez az én otthonom.
Illusztráció: Jeff Ward
Amikor először léptem be az Angoulême kápolnába, olyan érzésem volt, mint mikor egy finom meleg takaróba burkolózik az ember. „Hazajöttem.”